Édenkert

Mint évente rendesen, két-három napig mindenki arra kíváncsi: mi kajak-kenusaink titka? Arra ugyanis még az is felkapja a fejét, aki nem különösebben rajong e sportág vagy általában a sport iránt, hogy Magyarország a lehetséges huszonhétből tizenkét aranyérmet szerzett a tegnap véget ért szegedi világbajnokságon.
Miközben az ország szinte minden területen a lepusztulás felé halad, kajak-kenusaink minden képzeletet felülmúlóan teljesítenek. Bár velejéig romlott – mondjuk így – közéletünk mindent és mindenkit igyekszik posványába rántani, a Magyar Olimpiai Bizottság körüli vihar dacára a sport még ma is többé-kevésbé érintetlen sziget. A kajak-kenu ezen belül maga az édenkert, ahol még természetes törvények uralkodnak. A rátermett, a tehetséges érvényesül, de a vesztest sem tapossák el.
Ám ne higgyük, hogy eme édenkert gyümölcséből bárki kedvére csemegézhet. Győzike például holnap hiába ülne be egy kajakba kamerák kereszttüzében, nem nyerne világbajnoki aranyérmet, hanem beborulna a vízbe. Itt nem lehet bárkiből hamis hírveréssel, depressziós humoristák gagyi tréfáival egyik napról a másikra sztárt faragni. Ez így persze túl általános. Nemcsak bármely sportágra, hanem bármely becsületesen végzett munkára igaz lehet. A kajak-kenu mégis kivételezett helyzetben van. Nem sínylette meg a rendszerváltozást, hanem nyert is vele. Az igazolt versenyzők száma évről évre nő, ma háromezer-hatszáz körüli. Megvan a természetes láncolat: kiváló, megszállott edzők, példaképpé nemesedő sportolók csinálnak hozzá kedvet a gyerekeknek. És persze a víz, a természetes környezet. Kajakozni ugyanis nem lehet uszodában, ahhoz ki kell menni az élő vizekre, amelyekben Magyarországon szerencsére nincs hiány, sőt eme adottságunk alapján a Föld kevés országa vetekedhet velünk. Nem véletlen, hogy a profikon kívül több tízezren szállnak vízre rendszeresen kedvtelésből, túrázni. A kezdeti buktatókat, a hajó megülését leszámítva a kajak-kenu nagyszerű, s ráadásul már-már kortalan sportág. Birgit Fischer Athénban negyvenhárom évesen nyerte nyolcadik olimpiai aranyérmét, de még külföldre sem kell mennünk: Kolonics György harmincnégy esztendős, s bizony Kovács Katalin is betöltötte a harmincat. Eszükben sincs abbahagyni a versenyzést.
Érthető, hogy a kajak-kenu szerte a világon egyre népszerűbb. Már rég nem az egykori szocialista tömb sportága, Új-Zélandtól Japánon, Kínán át Kanadáig Földünk valamennyi kontinensén magas szinten űzik; Szegedre nyolcvankét ország versenyzői jöttek el. A fejlődés jól lemérhető azon, hogy nyolc éve ez a szám még csak ötvenkettő volt. Ezért is bámulatos, hogy a magyarok változatlanul a világ élvonalába tartoznak, sőt, egyenesen egyek azzal.
A szegedi világbajnokság azt is bebizonyította, csak szervezés és technika kérdése, és a kajak-kenu már jól el is adható. A helyszínen több mint tízezren szurkoltak, a televízió pedig már képes közel hozni, jól bemutatni a küzdelmet. Külön szerencse, hogy kormánytagok nem páváskodtak tömegével az eredményhirdetéskor. A résztvevő Sólyom László köztársasági elnök az élményen túl talán tapasztalattal is gazdagodott. A gyakorlatban valahogy így néz ki, amikor a magyarok nem kicsik akarnak lenni, hanem mernek nagyot álmodni, és tenni. Évente két-három ilyen nap még kevés ahhoz, hogy túléljük a szörnyű jelent, de azért azt sugallja, nem vagyunk még teljesen elveszve. Talán van kiút.