Európai Udvar

Magyarverés Szlovákiában. A szalagcím kellemetlen borzongással tölt el: óhatatlanul eszünkbe jutnak a vajdasági magyarellenes atrocitások, az ocsmány feliratokkal telemázolt házfalak, a diszkókonfliktusként magyarázott véres szombat esték, az etnikai zaklatások elől az anyaországba menekült családok. Egy többnemzetiségű terület történelmi kataklizmáival terhelt mindennapjai, tetézve a szerb többség szorongásaival az albánokkal szemben elveszített évszázados demográfiai ütközet miatt, amiért aztán a fogyatkozó magyarságon igyekeznek kitölteni a dühüket. A vajdasági magyarság még az anyaországnak sem kell, szabad hát ütni-vágni őket – vonják le a következtetést.
Szlovákia azért más – gondoltuk bizakodva. Mégiscsak az Európai Unió része. A kisantant a múlté, a trianoni utódállamok meg három-négy emberöltő után mégsem építhetik már identitásukat kizárólagosan a magyarellenességre. Voltak is megbékélésről tanúskodó gesztusok. Robert Fico miniszterelnök koccintott Szent István ünnepén, közép-európai szentnek nevezte a keresztény államalapítót, amiben van is valami – hozzátéve persze, hogy azért a nemzetisége magyar. Fico mégsem tankkal akar részegen Budapestre jönni, mint koalíciós partnere, Ján Slota, aki bízhat ugyan a nem katonaviselt hadügyminiszter által vezérelt magyar haderő végletes leépülésében, de nyilván alultájékozott abban a tekintetben, hogy ilyenkor a hívatlan vendéget itt a civilek Molotov-koktéllal szokták fogadni. Változatlanul halovány azonban a pozsonyi kormányzati elhatárolódás az olyasféle fasisztoid nézetektől, hogy a magyarok eleve nem is alapíthattak volna pártot Szlovákiában. Még a budapesti felszólítás ellenére is vérszegény hivatalos reakciók születtek, holott a magyar diplomácia vezetője még manökennek is alkalmasabb, mint külügyminiszternek –, és ezzel mindent elmondtunk a nemzeti érdekérvényesítésről.
A mélyrétegekben a jelek szerint csúf indulatok fortyognak a szlovákiai népesség tizedét kitevő magyarság ellen. Révkomáromban egy negyvenes éveiben járó férfi magyarul kért tüzet szlovák tinédzserektől, mire addig verték válogatott etnikai szidalmak közepette, amíg szirénázva meg nem érkezett az időközben kihívott mentő. Ez még akkor is tartós gyűlöletre vall, ha feltételezzük, hogy a Duna túlpartján a mentők fürgébbek, mint az innensőn. A tüzet kérő urat talán megtévesztette, hogy az eset az Európai Udvarban történt – botorul azt feltételezhette, hogy ilyesfajta szimbolikus helyszínen az európai testvériség eszméje az irányadó.
Érsekújvárott viszont szlovákul – de akcentussal – beszélő magyar családok ajtajára firkálták filctollal a régi kedves jelszót, amelyet a kollektív háborús bűnösség és a szocialista lakosságcsere újfasiszta politikusai is a magukévá tettek: Magyarok, húzzatok át a Dunán! Az oknyomozást itt némiképp segítheti, hogy az elkövető itt ismert: bár magát a feliratot ráverte az unokatestvérére, a felkiáltójelet saját kezűleg színezte ki a magyar szomszédok szeme láttára. Ő tehát a mélylélektani magyarázattal is szolgálhat: a kisebbségi magyaroknak az akcentusuk miatti népszerűtlenségük miatt kellene áttelepülniük a Duna túlpartjára az ősi szlovák földről.
Érthető Bugár Béla felvidéki magyar politikai vezető elégedetlensége a pozsonyi hivatalossággal szemben. (A budapesti hivatalossággal kapcsolatosan aligha lehetnek illúziói, miután a Gyurcsány-kormány pénzhiányra hivatkozva épp most készül felszámolni a határon túli magyarsággal foglalkozó intézményrendszert.) Bugár ki nem mondva nyilván attól tart: egyesek Szlovákiában is a vajdasági forgatókönyvet követnék…