Hogyan és milyen feladatkörrel delegálta önt a magyar kormány az ENSZ női jogvédő grémiumába?
– 2002-ben jelölt az akkori kormány a 23 független szakértőből álló bizottságba, jelölésemet a kormányváltás után az MSZP– SZDSZ-koalíció helybenhagyta. A jelölés még nem jelentette azt, hogy automatikusan tagja is lettem a CEDAW-bizottságnak: egy igen komoly versenyben mért meg, majd választott meg a 183 tagállam. Az ENSZ-nek összesen hat emberi jogi bizottsága van, melyből a CEDAW, a női jogok bizottsága az egyik. Magyarországon talán a gyermekjogi bizottság a legismertebb, mely a CEDAW ikertestvére. Nem az országokat képviselő küldöttek ülnek az egyes testületekben, hanem olyan független szakértők, akik esküt tesznek arra, hogy sem a saját államuktól, sem más államtól semmiféle instrukciót nem fogadnak el, és csak a saját szakmai és emberi lelkiismeretük szerint járnak el a munkájuk során. Feladatunk, hogy a női alapjogokat ratifikáló 183 tagország négyévente benyújtandó országjelentéseit elbíráljuk, és ellenőrizzük, milyen lépések történtek a jogszabályalkotásban, a bírói gyakorlatban és a nők tényleges élethelyzetének változásában. Az egyes tagállamoknak számot kell adniuk, hogy menynyire tartják be a CEDAW-egyezmény pontjait, illetve a bizottság ajánlásait, melyek egyebek mellett érintik a munka világát, az egészségügyi ellátást, a nők elleni erőszak és a prostitúció kérdését, és a nőkereskedelmet is. A testület ajánlásai jogilag kötelezőek a tagországokra nézve, ezért roppant fontos, hogy valóban független szakértők üljenek a bizottságban.
Néhány évvel ezelőtt a tagállamok csaknem fele ratifikálta azt a fakultatív jegyzőkönyvet is, amely egyének számára is lehetővé teszi, hogy panasszal élhessenek a bizottságnál, és jogorvoslatért folyamodhassanak az ENSZ-hez, természetesen, ha már az adott országon belül minden fórumot megjárt az ügy. Sajnos az első – elmarasztalással végződő – panaszeset éppen Magyarországról érkezett. Kétszer is abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy beválasztottak a panaszbizottságba, de a magyar ügy elbírálásában – magyar állampolgár révén – az előírások szerint nem vehettem részt.
– Hogyan értelmezi a Külügyminisztérium nemrég megjelent nyilatkozatát, melyben azzal vádolják, hogy nem működött együtt a kormánnyal, „homlokegyenest más álláspontot képviselt”, sőt, „a világ más államai és kormányai előtt a magyar kormány magyarázkodásra kényszerült” az ön viselkedése miatt? Voltak-e előjelei a konfliktusnak?
– Szeretném hangsúlyozni, hogy 1998 és 2002 között tagja voltam a Nőképviseleti Tanácsnak, egy olyan döntés-előkészítő és konzultatív testületnek, amely a nőket érintő jogszabályokkal és politikával foglalkozott. Ezen évek alatt többször emeltem kifogást a folyamatok lassúsága miatt, annak érdekében, hogy minél gyorsabb tempóban hozzuk be a lemaradásunkat a nőpolitika terén. Mondhatni, ellenzéki pozícióba kerültem: nem voltam kebelbarátja az akkori szakmai vezetésnek, amiért ma már megkövetem őket, mert nem gondoltam volna, hogy jöhet négy olyan szörnyű év, amikor sokkal rosszabb lesz a nőpolitika helyzete, sokkal kevesebbet fognak tenni az érdekében, és sokkal kevésbé fogják a szívükön viselni ezt az ügyet. Amikor felmerült, hogy a CEDAW-bizottságba független szakértőként delegált lehetek, kizárt volt, hogy akkori „ellenzékiségem” miatt ne lehetnék jelölt. A Fidesz-kormány semmiféle feltételt nem szabott a jelölésemhez, nem kértek hűségnyilatkozatot, sem ígéretet viszonzásképpen. A választások után – szintén szakmai okokból – a jelöltségemet helybenhagyta az új kormány, tehát nem volt előjele annak, hogy független szakértői tevékenységemet befolyásolná a politika.
A Külügyminisztérium szóvivőjének nemrég kiadott nyilatkozata ezért is megdöbbentett: példa nélküli, hogy egy kormány gyakorlatilag elismeri azt, hogy egy független szakértőt politikai alapon próbált befolyásolni, és elvárta volna, hogy együttműködjön a kabinettel. Az ENSZ-bizottságok lényege ugyanis az, hogy semlegességet várnak el a küldöttektől, ezzel magyarázható, hogy a tagokat – kormányváltásoktól függetlenül – általában három-négy cikluson keresztül újrajelölik és újraválasztják. Az ENSZ érdeke, hogy az évek alatt megszerzett tapasztalat ne vesszen kárba: kifejezetten a szakmai munka színvonalát tartják elsődlegesnek, nem a politikai irányváltásokat. Nem szokás presztízskérdésként kezelni, hogy a tagokat éppen melyik kormány jelölte az adott bizottságba, inkább a szakmai munka folyamatosságának biztosítása az elsődleges.
– Érték-e kritikák az elmúlt négy évben CEDAW-bizottsági tevékenységét a mostani botrány előtt?
– Egyetlen konkrét kritikát sem kaptam ENSZ-munkámmal kapcsolatban. A bizottsági ülések között azonban itthon egyetemi docensként tovább dolgoztam, és a Női és Gyermekjogi Központ Alapítvány vezetőjeként sokszor kénytelen voltam felszólalni a kormány kritikán aluli tevékenysége miatt a nőkkel és gyermekekkel kapcsolatos jogszabályalkotás tekintetében. Elsősorban a családon belüli erőszak elleni törvény érdekében még 2002-ben fogalmaztam meg azt az ötvenezer aláírással is megerősített petíciót, amely a nemzetközi normák figyelembevételét javasolja a magyar kormánynak. Egy ideig úgy tűnt, a civil nyomásra előrehalad az ügy, később azonban úgy érzékeltem, hogy megkezdődött a kormány illetékesei részéről a mellébeszélés, hatalmas pénzek elköltése és haverok kezére játszása, buta reklámkampányokra elpazarolt pénzek elherdálása a konkrét segítség helyett. Az idén júliusban életbe lépett, a családon belüli erőszakkal kapcsolatos távoltartó törvény hiányosságai ellen is többször szóltam, mivel úgy vélem, nem tartalmazza teljes mértékben a nemzetközi normákat.
– A magyar kormányt tavaly elmarasztalták egy személyes panasz ügyében, mely eset felkeltette a családon belüli erőszakkal foglalkozó nemzetközi közvélemény figyelmét. Milyen hatása lett az ügynek itthon?
– Ebben az esetben a panasztevő aszszonynak több mint tíz kórházi látlelete volt, a kórház hivatalból tett feljelentést, azonban sem a rendőrség, sem a gyermekvédelmi szervek, sem a bíróság nem védte meg éveken keresztül a folyamatos bántalmazástól és életveszélytől, ezért fordult végül a női Strasbourgnak nevezett CEDAW-hoz. A bizottság megállapította, hogy a magyar állam megsértette a nők egyenlő jogaira vonatkozó egyezmény különböző pontjait. A bizottság felszólította a magyar államot arra, hogy hozza meg azokat a rendelkezéseket, melyek a magyar jogból hiányoznak: ilyen például a hatékony távoltartó törvény, amely valóban alkalmas arra, hogy megvédje a kiszolgáltatott hozzátartozókat. Sajnálatos módon a sajtó azóta sem foglalkozott bővebben ezzel a témával.
– A CEDAW-bizottság többi tagjához hasonlóan a négyévente megvitatandó ország- jelentéseknél kérdéseket szokott feltenni az adott ország képviselőinek az ott élő nők egyenjogúságának helyzetéről. Mi történt az izraeli, négyévente megtartandó konstruktív dialógus kapcsán, amely végül az izraeli panaszlevélhez vezetett?
– Nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is elolvasni a négyévente beterjesztett jelentéseket, melyeket a nem kormányzati szervezetek is írnak. Izrael eddig több országjelentést is beadott, és a CEDAW több ajánlást is megfogalmazott az országra vonatkozólag. Ez esetben is felmerült az Izraelben élő arab és beduin nők hátrányos megkülönböztetésének ügye. A kérdésről egyébként konferenciát is rendeztek Izraelben, ahová meghívtak, így személyesen is megtapasztalhattam az óriási különbségeket. Elég elmenni egy beduin faluba, ahol nincs ivóvíz, rozoga fémdobozokban laknak az emberek, gyalázatosak az egészségügyi és oktatási feltételek, míg a falutól néhány kilométernyire lévő pazar zsidó telepeken még a sivatag közepén lévő kerti gyep folyamatos locsolására is jut víz. Összességében sokkal nagyobb terhet cipelnek egy-egy népcsoport nőtagjai, hogy biztosíthassák a családi hátteret.
Elképesztőnek találtam, hogy a palesztin nők számára milyen hátrányokat okoz a biztonsági fal építése: még a szülő nőket sem engedik át a biztonsági pontokon a megalázó sorban állás nélkül, így meghalhat az autóban az újszülött. Jól láttam, hogy a fal palesztint választ el palesztintól. A legdöbbenetesebb számomra az volt, hogy Izrael Állam képviselője az országjelentés előadása alatt végig úgy beszélt a palesztinokról, mintha csak biztonsági kockázatot jelentenének, nem pedig emberi jogokkal felruházott, méltósággal rendelkező nők lennének. A beduinok esetében az egészségügyi, oktatási és ivóvíz-ellátási különbségeken túl az emberiség közös örökségét képező életformájukat gyakorlatilag tönkretették. A félnomád életet élő közösségek sátrait ledózerolták, és megpróbálták bekényszeríteni őket telepjellegű fémdobozokba, ahol embertelen körülmények között élnek – mint nem zsidó származású izraeli állampolgárok.
A CEDAW-bizottság egyezményének alapcikkelyeiben is benne van, hogy a nők szerepeljenek a közélet területein minden népcsoportból, amely az adott területen él: tehát a politikában, az oktatásban, a bíróságokon, az államigazgatásban, ahol nincsenek megfelelő arányban képviselve a kisebbségi nők. Ez a minimális reprezentáltság fehéren feketén kiderül a számokból. Rákérdeztem arra, hogy demokratikus államként miért van ez így Izraelben, és rámutattam, hogy a kisebbségek képviseletében is ehhez méltóan kellene eljárnia. Nem hiszek abban, hogy a jogászkodás egy szenvtelen, minden érzelemtől mentes hivatás lehet: amikor szerencsétlenségről, kiszolgáltatottságról, elnyomásról van szó, akkor igenis helye van az emberi jogi kérdéseket érintő érzelmeknek.
A bizottság álláspontja is az volt, hogy – függetlenül a Palesztin Hatóság megalakulásától – Izraelnek is felelősséget kell vállalnia a menekülttáborokban élő palesztin nők sorsáért, és a biztonsági fallal kapcsolatos olyan hátrányokért, mint például a palesztin nők munkába jutása, vagy az elszigeteltségből fakadó egészségügyi ellátási zavarok. Az izraeli állampolgárságú arab nőknek sem ugyanolyan életesélyeik vannak, mint zsidó származású társaiknak, és láthatóan diszkrimináció áldozatai az élet minden területén. Gyakorlatilag kettős nyomás alatt élnek, mivel nem szabad elfelejtkezni az arab hagyományokból adódó egyéb hátrányos megkülönböztetésről sem, ilyen például a jelentésekben is szereplő becsületbeli gyilkosságok kérdése. A bizottság hiányolta, hogy nem tárják fel a diszkriminációhoz vezető okokat.
A CEDAW számonkérésére reagáló izraeli panaszlevél egyébként általában kritizálta a bizottság hozzáállását: nemcsak én, hanem más tagok is feltettek ugyanis kérdéseket az országban élő arab és beduin nők, illetve a megszállt területeken élő palesztin nők hátrányos megkülönböztetését firtatva, az én nevemet azonban külön is kiemelték.
– Volt-e következménye a bizottság többi tagjára nézve az izraeli panaszlevélnek?
– Nem tudok retorzióról, a legtöbb tagot újrajelölték és újraválasztották, függetlenül attól, hogy éppen milyen kormány van az országában. Csak azokat a kollégákat nem jelölték ismét, akik önszántukból nem kívántak indulni.
Mindezek után derült égből villámcsapásként ért a hír, hogy – bár előzőleg a küldetésem meghosszabbításáról volt szó, s amint már mondtam, az ENSZ-ben a két-három ciklusra történő újrajelölést tekintik természetesnek – hirtelen egy zsidó nőszervezet tagját jelölik a helyemre. Valószínűleg azt kellett volna gondolnom, hogy csupán merő véletlen, hogy az izraeli tiltakozás után néhány héttel egy ilyen hátterű személyt delegálnának helyettem. Az ENSZ-tagállamok küldötteire bíztam, hogy az új jelöltről tartott szavazáskor döntsék el, vajon véletlenről van-e szó. Amennyiben nem, akkor azt az üzenetet sugallja a független szakértőnek, hogy nagyon vigyázz, hogy kitől mit merészelsz kérdezni, mert ha olyat kérdezel, ami nem tetszik az adott államnak, akkor hadjáratot indítanak ellened, és olyan jelöltet állíthat az országod, aki szimpatikusabb lehet annak az erős országnak, amelyik ellened panaszt tesz. Ez olyan mértékben ássa alá az ENSZ-bizottságok szakértőinek függetlenségét, ami vállalhatatlan. A kormány új jelöltjét egyébként végül nem választották be a CEDAW-bizottság tagjai közé.
– Több sajtóorgánum felrótta önnek, hogy állítólag nem állt ki megfelelően az arab államokban élő arab nők jogaiért, elnézőbb lett volna Kuvaittal, mint Izraellel szemben, sőt az abortuszkérdésben képviselt álláspontja miatt is sok kritika érte mostanában.
– A CEDAW-bizottságban általában mindegyik országjelentés kapcsán hasonló kérdéseket szoktunk feltenni a nők helyzetével kapcsolatban: a családon belüli erőszakról, a prostitúcióról, a hátrányos megkülönböztetésről. Nem tettünk kivételt Kuvaittal szemben sem, azt azonban örömmel nyugtáztuk, hogy az országjelentésük benyújtása után egy évvel a nők is választójogot kaptak ebben az arab országban. A kuvaiti ENSZ-misszió vezetője is nő, a jelentést is három női diplomata terjesztette elő, ami meglepett az erősen arabellenes hangulatban. Nem tekintem elfogultságnak, hogy pozitívumként emeltük ki: egyre több arab nő végez egyetemet, lép diplomáciai pályára, amelyről nincsenek igazi információink. Sokan képzelik úgy, hogy minden arab országban minden nő tetőtől talpig lefátyolozva él, ki sem lépve otthonából. Ez óriási tévedés. Az abortuszkérdésben pedig mindig is inkább a megelőzésre tettem a hangsúlyt, abban a meggyőződésben, hogy a terhesség megszakítása testileg-lelkileg egyaránt fájdalmas beavatkozás a nők számára.
origo.hu
Megölte volna Orbán Viktort egy férfi
