Fúzió

Borítékolni lehetett, hogy előbb-utóbb baj lesz. Rudi Zoltán, a Magyar Televízió elnöke nemrégiben pozitív hangvételű sajtótájékoztatót tartott, nem győzvén eléggé hangsúlyozni, hogy a nagyobbik köztévé évek óta először nem költött többet, mint amennyi a rendelkezésére állt. A média világában járatlan polgár ilyenkor elcsodálkozik: hát nem ez volna a természetes? Az egyszerű ember sem tud többet költeni, mint amennyi van neki – vagy ha igen, akkor nyögheti a könnyelműen felvett hitelek kamatos kamatait; sőt esetleg a jelzálogba csapott autója vagy háza bánhatja a megalapozatlan fogyasztást. Nos, a Magyar Televíziónak is a székháza bánja: a Szabadság téri Tőzsdepalotát már huzamos ideje úgy bérli vissza egy spekuláns befektetőtől, újabb süllyedő köröket téve az adósságspirálon. A valaha sikerágazatnak számító köztelevízió – amelyből virágkorában, de hanyatló periódusában is temérdek, a tűznél melegedő médiavállalkozó gazdagodott meg, sőt lett néhányuk többszörös milliárdos – mára negatív tőkével (azaz vagyon helyett adóssághegyekkel) rendelkezik. Így aztán az optimista hangütésű elnöki mérleg is erősen relatív volt: lazán megfeledkezett például arról a négymilliárdos lejárt állami garanciavállalásról, amit az államnak – ha úgy tetszik, a tulajdonosi jogokat gyakorló Országgyűlésnek; ha úgy tetszik, magának a kormányzatnak – augusztustól továbbra is biztosítani kellene.
Nos, úgy tűnik, nem sok kedve (vagy lehetősége) van biztosítani. Még akkor sem, ha a feneketlen zsák modelljét nem kis részben maga a kormányzat hozta létre, amikor Medgyessy Péter kérészéletű kormányzása idején eltörölte az előfizetési (készülékhasználati) díjakat. Ezzel látszólag adót csökkentett, valójában azonban kézi vezérlésre állította át a három közmédiumot. (A zsaroló pozícióját a renitensnek kikiáltott Magyar Rádió esetében tette nyilvánvalóvá, amikor az MSZP által delegált Gellért Kis Gábor politikai kifogások miatt egyszerűen vissza akarta tartani a havi apanázst.) Mára ez a kézi vezérlés, amelyet az Európai Unió is törvénytipró gyakorlatnak minősített, s amely egészen a főműsoridő kormányfői kisajátításáig terjed, önfelszámoló méreteket öltött. Ez indokolhatja, hogy a központi orgánumban, a Népszabadságban újfent meglebegtették a Magyar Televízió és a Duna Televízió fúzióját – látszólag a csomagolás részeként, merő takarékosságból.
Ez azonban nem fog simán menni. Brüsszel tiszta, normatív finanszírozást szeretne, nem a kézi vezérlés továbbmentését, s mellékesen egy működő struktúra beáldozását. A médiatörvény pedig kétharmados: fuzionálni az ellenzék beleegyezése nélkül nem lehet, de például az MTV-t becsukni sem. Nem takarítható meg a médiaalkotmányozás: a közszolgálati feladatok s ezek finanszírozásának alkuja csakúgy, mint a kaszáló kereskedelmi tévék közszolgálati célú különadóztatása. Nem is szólva a méltánytalanságról, ami a felelősen, adósságfelhalmozás nélkül gazdálkodó Duna Televíziót érné, amely töredék összegből működtet ugyanúgy két csatornát, mint a Magyar Televízió. A találgatások szerint ráadásul az összevonás „a Duna tévé bázisán” történne, azaz könnyen megeshet, hogy a dunás szakemberek kerülnek lapátra, hogy helyiségeiket és technikájukat átadhassák a politikailag talán megbízhatóbb, de eddig relatív módon pazarló televíziózást folytató MTV-seknek. A képtelennek tűnő társítással kapcsolatosan mindenféle zoológiai hasonlatok vannak forgalomban, nekem azonban abasári borosgazda nagyapám mondása jut eszembe. Fiam, akár a mosogatólébe öntesz bort, akár a borba mosogatólét, abból soha nem lesz bor – mindig csak mosogatólé…