Galambok

A haverom haverját kirúgták az állásából, könyvelő volt egy óriáscégnél, de mert nem az az elkeseredős fajta, saját vállalkozásba kezdett, az utolsó fizetésén vásárolt egy digitális fényképezőgépet, azóta esküvői fotókat készít. Nem ám műteremben, hanem kiszáll a helyszínre, visz magával állványt, lámpát, reflektort, készít ezer fotót, abból kiválasztja a legjobb húszat, nagyít, csomagol, szab-varr-színez, végül mint egy magazint, úgy nyújtja át az anyagot a megrendelőnek.
Ott jön a túloldalon, már messziről lelkesen integet, fülig ér a szája. Visszatámasztom a falhoz a viharvert Canondale-t. Az öreg kerékpárosnál turkálok a járdára kitett kopott gépek között, mert az egyik éjjel elkötötték a bicajomat az ajtó mellől. A haverom haverja már itt is van, fénylik az arca, sugárzik belőle a jókedv, az életszeretet. Megveregeti a vállamat, invitál, tolna befelé a sörözőbe. Nincs kedvem, így hát félrehúzódunk a járdán. Lelkes, ömlik belőle a szó. Azt mondja, soha ennyit nem keresett, ráadásul bele van őrülve, imádja csinálni, mert lubickol a mai magyar valóságban, meghempergőzik, fetreng, hancúrozik a való világban, soha nem látott oldalát ismeri meg az életnek. Olyan válogatott kifejezéseket használ, olyan idegen zamattal, lebilincselően mesél, hogy szóhoz sem jutok, elhűlve hallgatom a képtelen történeteket a Kiskunság tanyavilágában száguldozó tűzpiros Lamborghinikről, a királydinnyés homokon porzó fehér Rolls-Royce-ról, amelyből püspöklila öltönyökben szállnak ki a „csirkecsinosításból” és „málnaszőrszőkítésből” milliárdossá lett vállalkozók. Mesél a legújabb lakodalmas szokásokról, hogy valamirevaló tanyasi esküvőn manapság csakis országos hírű színész vagy humorista lehet a vőfény. „Ja! Igen, így, ahogy mondom: vőfény!” Meg hogy ismét divatba jött a leányrablás. „Marhamód veszélyes ám, hullanak is a menyasszonyok, mint ősszel a legyek, legutóbb például elkapták a szmokingot viselő, Zorro-álarcos legények, Bacardi rumtól és szőkített málnaszőrtől kapatos, belevaló vérnősző fickó mind, fejük fölé kapták a menyasszonyt, pedig nyolcvannál is többet nyomott, de a legények sem voltak akárkik, sertéshájas-májason és bivalygrízen nevelkedett, igazi alföldi suhancok, akiknek nagykanállal osztottak a marha magyar szürkeállományból, kirángatták nyoszolyájából az arát, pihepaplanként kapták a fejük fölé, úgy nyargaltak vele szilajon kifelé az ajtón. Csakhogy, édes Jézus!, ott volt a szemöldökfa. Vérbe borult a patyolat menyasszonyi ruha, mint García Lorca szeme egy másnapos hajnalon, nyakát szegve lógott a holt gerlice feje, asztalt sem kellett bontani, gyászba fordult a menyegző, halotti torba a lakodalom.” És ezzel még nincs ám vége a rémségeknek, mondja a haverom haverja. A másik szörnyűség például úgy esett, hogy elrablói szerencsésen túljutottak már három rendes és egy kétszárnyú ajtón, túl a verandán, a lépcsőn, a kertkapun, túl a veteményesen, aztán a menyasszonyt beledobták a halastóba. De nem találtak bele. Valahogy melléesett. Rá a vörösbegyre. Vagy búbos bankára. Tulajdonképpen mindegy, mindkettő vasbetonból van. Az éti csiga és az esernyős kerti törpe is. Meg a mobiltelefonos Hófehérke. Piros kalapos, fehér pettyes galócán könyököl, fülén a mobilja, szoknyája a nyakában, és Hókuszpók hátulról közösül vele. „Ez a gazdagság forrása, barátom – néz rám ábrándosan a haverom haverja. – A kincsesbánya, a családi szabadalom. Baszszus, vasbeton hupikék törpikék! Ki az a furulya, akinek ez eszébe jut? Meg a varangyos tigris, a leveli tyúk és a hétfejű páfrány. Ne kérdezd, nem tudom, de viszik, mint a cukrot.” Vannak ám ennél szívderítőbb szokások is, mondja nekividámodva, nem csak a gyilkolászás járja. Ott van mindjárt a bugyilopás. Az aztán a fergeteges mulatság. Nem ám a fehérneműs fiókban turkálnak a mohó kezek! A menyasszonyról kell lelopni a bugyit. Mindegy, hogyan, csak lent legyen. És meséli, hogy hányféle rafinériája, praktikája van annak, hogy miképpen lehessen lelopni, letépni, lecsalni, levarázsolni, leimádkozni a menyasszonyról a bugyit. Szabadban, szobában, mellékhelyiségben, pincében, padláson, pajtában, lakodalmas asztal alatt. Ezüsttel-arannyal, mézes szóval, altatóval, álnokul itatva, csempészve-orozva, sövényvágó ollóval, rágógumival, könnygázzal, lekvárral, patkányméreggel és lombfűrésszel, kerti traktorral, búgatóporral és hashajtóval… És csak mondja, mondja az újabb és újabb történeteket, úgy ömlik belőle a folklór, az élő néprajz, úgy buzog a mese, mint kristályvíz a forrásból, nyers kőolaj a frissen fúrt kútból, és egyszer csak világosan látom, hogy mit kell tennem, ha győztes akarok lenni, ha ott akarok állni én is a dobogó legmagasabb fokán, kezemben a sprickoló pezsgősüveggel, ha nem akarom végképp elszúrni az életemet. Be kell állnom vándor fényképésznek. Akkor végre megnyílik előttem a kapu, hiszen ez maga az élet, forrása ihletnek, bölcsességnek. Igen, oda kell furakodnom, ahol pezseg az élet. Mert mit csinálok én? Írok. Anélkül, hogy tudnám, milyen a való világ. Hogy milyen a forrongó, habzó, robajló, magával ragadó élet. Igen, ezt kell tennem. Megvan az út. Írni nem az asztalnál kell. Az életünkkel írunk, nem a kezünkkel. Gyerünk, hátha még nem késő! Az életről kell írni. Arról, amit ismer az ember. De mit ismerek én? Semmit. Pár poloskás kocsmát, ásatag redakciót. Mi ez így? Semmi! A meztelen, dobogó szívet akarom a markomban! Vért akarok inni! Én az életet akarom magamhoz ölelni!
Hagyom a francba a biciklit, hazafelé felugrok Andráshoz. Valahogy rosszkedvűnek látom. Vörösboros palackot tesz elém, magának előhalászik egy üveg sört. Kérsz egy kis maradék lecsót, kérdezi. Krumplis. Charlotte csinálta. Hát ez az! Tessék! Ez a barátom. Bámul, mint a birka. Maga elé. Ez az! Erről beszélek. A lecsó. Meg a barátom. Egy kecske. Egy üregi ló. Egy vetési holló. Vagy mi. Éppen rátámadnék, ráontanám az elhatározásomat, amikor felpillant. Te tudtad, kérdezi, hogy a galambok ismerik a kalendáriumot? Mi? Nem értem. A munkahelye előtt, meséli, reggelente nem lehet közlekedni a járdán. Mert a piacozós nénik zacskószám szórják a járdára a táskájukból a kenyérmorzsát. A galambok úgy nyüzsögnek, mint a sáskák, aztán egész nap százával gubbasztanak a platánokon, megszállják a fákat, várják a néniket, és aki arra sétál, azt leszarják. Szerinte, mondja a szemembe nézve, a galambok sportot űznek a leszarásból. Senki nem ússza meg, célzottan tüzelnek. És ismerik a kalendáriumot. Figyeli őket egy ideje, és egyértelműen kiderül, hogy vasár- és ünnepnap, amikor nincs piac, és a nénik sem jönnek, a galambok otthon maradnak.
Lehet, hogy igaza van? A galambok tényleg ismerik a naptárat?