George W. Bush az élő erő ellen

„Meg kell értenünk, hogy ez nemcsak Izrael, de mindenki háborúja.” (Ishai David, az izraeli védelmi erők szóvivője)

Tom Stoppard Hamlet-parafrázisának, e kitűnő drámának a végén mindkét főszereplőt felakasztják. Előbb azonban Rosencrantz, az egyik főhős tesz egy kijelentést, amely az egész történetet bevilágítja. Így szól: „Talán volt egy pont, ahol nemet mondhattunk volna.” Amerika életében több ilyen pont is volt. Izrael életében is. Minősített pillanatok, a kegyelem pillanatai, mikor még lehetett dönteni élet és halál közt. Legutóbb – talán utoljára? – a nagyhatalmak július végi, római tárgyalásán, mikor még el lehetett volna fogadni az azonnali tűzszünetre tett javaslatot. Amerika azonban megvétózta a tűzszünetet: döntött a halál mellett.
Az amerikai elnök a libanoni háború befejezésének hírére azt mondta, hogy a lezajlott konfliktus része „egy szélesebb, a szabadság és a terror között folyó háborúnak”. Értsd: folytatása következik. „Irán és Szíria elsődleges támogatója a Hezbollahnak, amely két izraeli katona elhurcolásával kiprovokálta az összeütközést” – kommentált G. W. Bush, s kijelentette azt is: szerinte győzött Izrael. Fogalmam sincs, ki hogy van vele: halott gyerekek láttán tartósan rosszkedvű leszek, ha valaki győzelmet kiált, miután gyerekeket ölt – ekkora aljasság ritkán fordul elő –, nos, attól dühös leszek, nagyon. Ki nem?
George W. Bush egyébiránt sűrűn hazudik. Akkor sem mondott igazat, amikor azt állította, atomfegyverek rejtegetése miatt kénytelen porig bombázni Irakot. Nem mondott igazat, amikor kijelentette, hogy Teherán atomfegyvert akar. Aki olvasta a Jelenések könyvét, tudja, milyen az antikrisztusi karakter. Ilyen. Hatalma van, mosolyog, gyilkol és hazudik. Képes lenne a Bibliára tett kézzel, eskü alatt is hazudni. Játssza a hívőt, s mikor nem tudja, hogy be van kapcsolva a mikrofonja, ocsmányul beszél. Bush mikrofonja rég be van kapcsolva, csak nem vette észre. Kissé recsegve, de idehallatszik, figyeljünk csak: „Én, én akarok atombombát. Sokat. Izrael akar atombombát, sokat. Mert mi vagyunk a bosszú pénzéhes angyalai; muzulmán harcosokat, nőket és gyerekeket fogunk ölni, akik az olajon ülnek, az olajon.”
Hozzá kell tenni, az események Bush-féle interpretációjával az izraeli civilek sem mind értettek egyet, meg az amerikaiak sem. De Busht ez nem igazán érdekli, hiszen fontosabb dolga van. Fanatikus fundamentalista: szerinte Izrael és Amerika feladata, hogy győzelemre segítse a világosságot a sötétséggel, a jót a rosszal szemben. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy fegyvereivel és politikai erejével részt vesz Izrael háborús bűneiben. Így volt ez 1978-ban, amikor több százezer libanoni lakost bombáztak ki, és rengeteget öltek meg az izraeliek. Így volt 1982-ben, amikor háromezer védtelen libanonit mészároltak le a menekülttáborokban. Egyes becslések szerint Izrael csak a múlt évben kétezer arab származású emberrel végzett, az áldozatok többsége nem volt tizenöt éves. S Izrael néhány hete nagy hatóerejű, tömegpusztításra is alkalmas, úgynevezett „élő erő elleni” rakétákat kért és kapott az Egyesült Államoktól. Lőttek lakóházra, menekülő buszra, mentőautókra. Az egy hónapos háborúnak körülbelül ezer polgári áldozata volt, köztük ismét sok gyerek.
Magam csupán fényképeken láttam az élettelenül lógó kicsi kezeket, lábakat. Gyorsan félresöprik az aktuális gondok az ilyen képeket; az ember nem akar depresszióba esni, a lélek belső elhárítása működésbe lép. De azt hiszem, ha az én gyerekeimet mészárolta volna le Izrael, hosszú időre lebénulna ez a védelmi rendszer, s látnám a szörnyűségeket éjjel-nappal. És dühös lennék, halálosan. A közel-keleti iszlám radikalizmust a folytonos provokáció váltja ki. Hogy csak egy példát említsek, a ’82-es izraeli offenzíva hatására jött létre a Hezbollah nevű libanoni szervezet.
Az iszlám világ többnyire a „szemet szemért” mózesi parancsának engedelmeskedik. Azonban a válaszcsapás-effektus, amelyet Izrael és Amerika alkalmaz, egy régebbi, barbár kor etikájának felel meg. Lámekh mondja az ószövetségi őstörténetben: „Ifjat ölök, ha megüt… hetvenhétszeres a bosszú Lámekhért.” Ez a mentalitás jut érvényre a törpe katonaállam viselkedésében, akárcsak a kulturális válaszcsapásban, amit az európai zsidóság indított a háború után. Amerika stratégiája is ez, számos borzalmas példát láthattunk rá szeptember 11-e óta. Pedig elenyésző a WTC áldozatainak száma azokéhoz képest, akiket az Egyesült Államok világszerte elpusztított az elmúlt évtizedekben. Mi az ikertorony összeomlása Nagaszakihoz, Hirosimához vagy a vietnami borzalmakhoz képest? S a tengerészgyalogosoknak, e pszichotikus gyilkológépeknek legújabb vérengzéseihez az arab világban?
Élnek más, nehéz sorsú népek is a kontinensen. Izraelnek sem illenék már az áldozat – többletjogokat biztosító – szerepében tetszelegni. S nemcsak az izraeli, hanem az európai zsidó elitnek is át kellene gondolnia, meddig érdemes erre a hamis identitásra alapozni. Konkrétan: meddig akarnak megélni a holokauszt mitizálásából? Ez az üzlet ugyanis, a lendületes marketingtevékenység ellenére, egyre gyengébben jövedelmez. Németország volt az európai bűntudat utolsó bástyája, de mint ilyen, leomlott; generációk nőttek fel, amelyeknek semmi kedvük szégyenkezni. Günter Grass coming outja és annak fogadtatása is erre a szemléletváltásra utal. Igen: szörnyű, hogy ember embernek farkasa – ezt nem szabad elfogadni. A halállal és a pusztulással nem lehet kibékülni. Ám mindez nem egyetlen történelmi esemény, hanem az egész véres történelem tanulsága.
A második világháború óta eltelt hatvan év. Új háborúk jönnek, új szereplőkkel; a tegnapelőtti agresszorok áldozatokká váltak, és viszont.
Mindegy, hogy német, magyar, amerikai vagy zsidó fasiszta kezében van a fegyver. Nem számít, hogy a gyilkos melyik istenhez imádkozott, mielőtt ölni indult. Csak az számít, hogy gyerekeket mészárol le a fenevad. A gyerekek fontosak, akiket éhínségeknek, járványoknak és háborúknak tesz ki a zsidó–amerikánus világpolitika. Ki fogja George Busht vagy Ehud Olmertet felelősségre vonni a válaszcsapásokért, az élettelenül lógó, kicsi kezekért és lábakért? Globális paradigmaváltás tanúi vagyunk: Rosencrantz és Guildenstern halott. Ez történik az efféle hatalmakkal: a régen megindult belső rothadás szaga végül kicsap, s akkor mindenki megérzi. Már szinte csak a (nomen est omen) Hírszerző-féle feneketlenül ostoba médiumokban jelennek meg ilyen mondatok: „Amerika a szabad világ legerősebb barátja.” A keresztes lovagról szóló mesét nem hiszi senki.
Vagy mégis? Látszat és valóság úgy összekeveredett e virtualizált világban, hogy bárki bárkinek mondhatja magát? Amerikát nem érdekli, mit gondol róla a világ. Hetvenhétszeres a bosszú? És hányszoros a megbocsátás? Mikor ezeket sorokat írom, talán már mindegy, ki kicsoda valójában. Leomló toronnyá válik a világ, vérzik a fülünk a becsapódások zajától, hatalmas a füst. Csak a büfé maradt épen; a bombázástól remegő polcon mosolyognak a hamburgerek. Tudna valaki segíteni? Halló, halló, itt vagyunk az emeleten! Nem jönne valaki segíteni?! Halló!