Becslések szerint az idei az első olyan év, amikor több fényképezőgéppel ellátott mobiltelefon talál gazdára, mint fényképezőgép nélküli. Ennek tükrében nem is olyan merész az előrejelzés, hogy 2008-ra egymilliárd (!) körüli ilyen készülék lesz már a felhasználók birtokában. Ez azt jelenti, hogy több százmillió potenciális, alkalmi fotóriporter van már ebben a pillanatban is kinn az utcákon vagy valamely közérdeklődésre számot tartó helyszínen, és e „riporterek” száma nőttön-nő. Mire egy professzionális újságíró feleszmél, az alkalmi riporter már rég számtalan helyszínen célzott és lőtt. Az elképzelhetetlen mennyiségű információtömegben pedig – optimista olvasat szerint – ott lesz az az egy felvétel, az az egy elcsípett és rögzített beszélgetés, amelynek megszerzésére elindult újságírónk, ám mire odaér, az internetre már felkerültek az első fényképek és videók a témáról.
De vajon tényleg ott lesz az az egy? Vagyis ez az óriási mennyiségű információhalmaz egy bizonyos ponton túl valóban átcsap-e minőségbe?
Nehéz lenne erre határozott igent vagy nemet mondani. Ha példákat keresünk, szomorú aktualitást nyújt az e témával foglalkozó cikkeknek az augusztus 20-án Budapesten történt katasztrófa. A tűzijátékot néző tömegre lecsapó orkán után a média jó része érthetetlen mozdulatlanságba dermedt, ami még inkább kiemelte a tényt: a katasztrófa színhelyén, az üvöltő szélben és a legveszedelmesebb pillanatokban halált megvető bátorsággal már számtalan alkalmi riporter videózott és fényképezett telefonjával. Egyelőre nem tudni, hol voltak eközben a legnagyobb tévécsatornák riporterei, de legalábbis úgy tűnik, nem ott, ahol kellett volna.
Kivételek persze akadtak. A Hír Televízió kitűnő produkciója ezen a gyászos estén még azokból is elismerő szavakat váltott ki, akik egyébként politikai beállítottságuk okán nem szívesen nézik a hírcsatornát. Kétségtelen, ez az éjszaka a Hír TV nagy pillanata volt – ha mondhatunk egyáltalán ilyet annak tudatában, hogy itt emberek, magyar emberek haltak vagy sebesültek meg a viharban. De e kitűnő szerkesztői és riporteri teljesítmény ellenére még ennek a televíziónak a képernyőjén is megjelent az alkalmi riporter: másnap több olyan felvételt is sugárzott a Hír TV, amelyek a vihar idején készültek a mobiltelefonokon és más képrögzítő eszközökön – némelyek meglepően használható minőségben.
Szikszai Péter hírigazgató kérdésemre elárulta, hogy akadt olyan néző is, aki pénzt kért egy ilyen felvételért, azt azonban nem közölte, hogy végül fizetett-e a felvételért a Hír TV. Ha így lett volna is, az eljárás ma már nem szokatlan: a Bild című német bulvárlap új rovata például akár 1000 eurót is fizet egy olyan fotóért, amelyet a szerkesztők annyira jónak találnak, hogy közli az újság. Ennek következtében a lap által „olvasó-riportereknek” elkeresztelt lelkes amatőrök ma már gyakran napi 1000 fotót is beküldenek a szerkesztőségbe – nagy részük persze teljességgel használhatatlan. „A jövő fontos eseményeit amatőr fotósok fogják megörökíteni” – nyilatkozta a New York Timesnak Nicolaus Fest, a Bild szerkesztőbizottságának tagja, amikor a Times nemrég cikket készített a német lap kezdeményezéséről.
A cikk szerint azonban nem mindenkit tölt ez el maradéktalan örömmel: az olvasók főbb célpontjai, a sztárok és hírességek joggal tarthatnak attól, hogy ezek után nem egy-két paparazzo, hanem olvasók tömegei lesznek a nyomukban. A Timesnak nyilatkozó egyik ügyvéd egyenesen orwellinek nevezte az így előállt helyzetet, és a magánszféra megszűnését vizionálta.
Ugyanakkor elvben nehezen találhatunk kivetnivalót abban, ha egy médium az olvasók felvételeit, írásait használja fel műsorának vagy oldalainak megszerkesztésénél. De vajon létrejöhet-e egyszer egy olyan hálózat, amely rendkívül sok önkéntes közreműködővel a jelenlegi, professzionálisnak mondott média helyére lép? (Kísérletek erre már vannak – Magyarországon is –, egyelőre nem sok sikerrel.)
Az amerikai Atlantic Monthly magazin friss, szeptemberi számában elbűvölő olvasmány a lap szerkesztőjének, James Fallowsnak egy 1982-ben írt és most újraközölt cikke. Fallows nagyjából azóta él a számítógépek – illetve a masinák az író ember számára nyújtott jótéteményei – bűvöletében. Nevezett írás a szerző szövegszerkesztővel egy életre kötött barátságának legelső lépéseit dokumentálja. [A szövegszerkesztő] „lelkileg is megnyugtató – írja Fallows –, mivel minden egyes megsebzett és rosszul megfogalmazott bekezdést azonnal eltüntethetünk, és csak egy ragyogó zöld tisztást hagyunk magunk után, amelyen megtehetjük következő próbálkozásunkat”.
A 2000. év táján kezdett egyre több újságíró fejében felderengeni, hogy e ragyogó zöld tisztáson ezután egyre többen elférnek olyanok, akik írásaikat szintúgy közkinccsé kívánják tenni. Az internet terjedésével együtt nőtt azoknak a száma, akik épp a média csődjére hivatkozva (az augusztus 20-aihoz hasonló számos fiaskó és csalások leleplezése után) új, egyfajta „civil újságírás” megteremtéséről álmodoznak. Ez tulajdonképpen abban állna, hogy sok-sok on-line olvasó állítja elő az olvasnivalót is: vagyis a nagy számok törvénye alapján mindig lesz olyasvalaki internetközelben, aki valamiképpen az események sodrába kerül, és hajlandó tájékoztatni olvasótársait is a történésekről.
Két évvel ezelőtt kezdtek úgy gondolkozni a hivatásos újságírók is az ilyen információcsere egyik leghatékonyabb internetes formájáról, a weblogról (becézgetve: blog), mint amelyik esetleg felveheti a versenyt a későbbiekben egynémely fontos médiaműfajjal. Abban az évben, az amerikai elnökválasztási kampány idején nem egy tekintélyes tengerentúli lap közölt riportot arról, miként alakítják át a politikai tudósításokkal szembeni követelményeket a laptopjaikkal tolakodó bloggerek (azaz a sokak hozzászólásával gazdagított blogok elsődleges szerzői), akik azonnal tudósítanak egy-egy olyan eseményről, ahová sikerült bejutniuk – még ha sokszor nem is annyira a tényekre, mint inkább saját véleményükre koncentrálva. A New York Times magazinja is terjedelmes riportot közölt ez idő tájt, amelynek címlapján az akkor már a népszerűsége csúcsán lévő washingtoni blogger, Ana Marie Cox volt látható laptopjával, miközben két oldalán némi aggodalommal figyeli munkáját R. W. Apple, a New York Times és Jack Germond, a Baltimore Sun veterán politikai riportere, akik évtizedek óta tudósítanak az elnökválasztási kampányokról. Arcukra írva a kérdés: a ragyogó zöld tisztás talán időközben ronda nagy legelő lett, ahol épp ők a kihalásra ítélt dinoszauruszok?
A blogolás persze csupán forma és eszköz az információk, vélemények közlésére, tehát nem feltétlenül amatőr, aki az írásnak ezt a formáját választja, mint ahogy nem feltétlenül profi újságíró az, aki valamelyik hivatásos médiumban közli mondanivalóját. Kameratelefonnal, internetkapcsolattal és laptoppal kiegészítve azonban ez a közeg forradalmian új lehetőséget nyújt arra, hogy tömegek kapcsolódjanak be a hírközlésbe. A különféle médiabotrányok pedig óriási igényt teremtettek rá a „civilek” részéről, hogy cakpakk leváltsák a hivatásos-hivatalos médiát, és megteremtsék saját sajtójukat, amely majd teljesen demokratikus és ellenőrizhetően hiteles lesz.
Egyes területeken nem maradt el a siker. Csak hogy egy magyar példát említsünk: a Tékozló homár weblog is ilyen sikertörténet, amelynek szellemi atyjával, Szily Lászlóval a múlt pénteken egy tejfölös-fokhagymás lángos elrágcsálása közben megegyeztünk abban, hogy valószínűleg azokon a területeken lehet leginkább használható olvasói beírásokra bukkanni, ahol az olvasó-riporter kevés erőfeszítéssel elsődleges információkhoz jut. Azaz amikor vele megtörtént eseményt ír le. Fogyasztani például mindenki fogyaszt – ki lángost, ki mp3-lejátszót –, és a sok-sok fogyasztó között akad olyan, aki rendkívül hálás, ha egy-egy árucikkről írt kritikáját a köz számára is elérhetővé teszi. (A lángos talán túl olajos, kicsit ragadós, de amúgy teljes mértékben fogyasztható volt.) Ráadásul termékkritikát bátrabban ír az olvasó, mint a Szily szerint amúgy is „gyáva” magyar újságíró, aki retteg a konfliktusoktól. (És láss csodát, Szily elmondása szerint az olvasó által szapult cégek nem perelnek!)
Hasonló a helyzet a különféle balesetek, katasztrófák vagy éppen egy híresség felbukkanása esetén is: az olvasó éppenséggel pont ott van. És ha már pont ott van, fényképez és ír.
Mindez azonban témájában, műfajában elenyésző részét képezi annak a hírfolyamnak, amelyet a hivatásos média nap mint nap előállít „fogyasztóinak”.
Hosszasan és didaktikusan lehetne sorolni, mi minden szükséges ahhoz, hogy valamiből hiteles hír legyen, de talán a legfontosabb feltétel, hogy az újságíró a birtokában legyen annak a tudományos módszernek, amely tulajdonképpen az információ ellenőrzésének művészete. Ez azt is lehetővé teszi számára, hogy a története szempontjából lényeges elemeket kiemelje a lényegtelenek közül: a lényeges felfedezése pedig sokszor egy lényegtelennek látszó mozzanaton áll vagy bukik, amely mellett akár egymilliárd kameratelefon mehet el úgy, hogy gazdája nem figyel fel rá. (Hogy ismét egy frivol példával éljek: számomra nem az amatőr felvételek, nem is a viharról mechanikusan közvetített képek hatására állt öszsze először történetté az augusztus 20-i vihar, hanem akkor, amikor Császár Attila, a Hír TV tudósítója a kamera előtt felemelt egy, a parton talált és a vihar által széttépett gyermekesernyőt. Ez a képsor aztán az egész esemény szimbólumává vált a továbbiakban.)
Talán ezért van az, hogy a legélvezetesebb internetes blogok többnyire inkább a szerzők véleményéről, mint az eseményekről szólnak, és ehhez a véleményhez továbbra is a profi újságírók szállítják az alapanyagot. Az említett tudományos módszer természetesen elsajátítható, a hozzá szükséges érzékenység sem feltétlenül isteni adomány, hanem fejleszthető készség, de a módszer gyakorlása sokszor oly idő- és/vagy energiaigényes, hogy hobbiból kevesen engedhetik meg maguknak ezt a luxust.
Sajnos mindehhez azt is hozzá kell tennünk: az utóbbi évek tapasztalata azt mutatja, hogy egyre több újságíró is így van ezzel. Az okok hoszszan elemezhetők, mindenesetre tény: világszerte olyan folyamatok indultak el a sajtóban, amelyek az idő- és pénzigényes munka ellenében hatnak. Márpedig a színvonalas hírműsor pénzbe kerül: átmenetileg lehet növelni a profitot megtakarításokkal, ám az utóbbi évek adatai azt támasztják alá, hogy stabil profitot épp azok a médiumok érnek el, amelyek nem leépítettek, hanem beruháztak a műsorkészítésbe. Ezek száma azonban elenyészően kevés azokéhoz képest, amelyek leépítéssel, zsugorítással próbálták meg kielégíteni befektetőik várakozásait. Eluralkodott az a felfogás, hogy a híradóknál is a nézettség az elsődleges. Ez persze nagyjából mindig is így volt, ám az viszonylag új, hogy egy híradó nézettségéért a nagy networkök is hajlandók feláldozni hitelességük és szakmaiságuk hosszú távra szóló tőkéjét. Azaz nagyobb nézettséget vonzhat egy-egy este a bulvárosabb téma, ám a komoly hírek mellőzése az adott csatorna fajsúlyának viharos csökkenéséhez vezethet. Ezt pedig hosszú távon épp a hirdetési bevételek sínylik meg leginkább.
Mert a vihar ilyenkor az olvasók, nézők körében a legintenzívebb. A sajtó „leváltása” iránti igény pont azért lehet ennyire erős az egyre szkeptikusabb nézőkben és olvasókban, mert a valóság feltárásának tudományos módszerét sokszor nem tudják vagy nem akarják maradéktalanul gyakorolni a hivatásos médiában. Pedig – ahogy ezt az olvasó-riporter térnyerése mutatja – a professzionális, a hatalmat ellenőrző és a hang nélkülieknek hangot adó sajtó túlélése múlik azon, hogy felismeri: nem a minduntalan új, hanem a régihez való visszatérés ez esetben a jövő záloga.
origo.hu
Lebukás! Illegális listát készítettek Magyar Péterék a Tisza Párthoz jelentkezőkről
