Mi volt a bűnük? Ne gondoljuk, hogy nem volt oka annak, hogy elvették az életüket. Bűnük az volt, hogy megtörhetetlen emberek voltak. El kellett takarítani őket az útból. A lenini útról. Amelyre nem akartak rátérni az istennek se. Az ő istenük szerint más utat kellett végigjárniuk. A magyar parasztságnak, az elhalasztott jövendő parasztpolgárságának legjobb erői voltak ők. Védték jogukat a földhöz, amely az övék volt. Jussukat az egyéni gazdálkodáshoz. Virágzó tanyáikat védték. A keserves, de eredményes mezőgazdasági munkához és a jobb élethez, a lassú gyarapodáshoz való jogot védték.
Bizony, hogy szervezkedtek. Nem is akárhogyan. Föllázadtak a hazug rendőrállam által levezényelt kisemmizésük ellen. Maguk használták saját mozgalmukra a Fehér Gárda elnevezést, valószínűleg a Vörös Gárda ellenpontozására. Az ÁVH-nál gyűlő iratokban is így, „fehérgárdistáknak” nevezik őket. És így nevezik a lemészárolt mozgalmat a még 1957–65 között is megfigyelt Fehér Gárda-tagok és rokonságuk megfigyeléséről szóló belügyi jelentésekben.
Hihetetlen, hogy mekkora, országosra tervezett szervezetet működtettek. S hogy vállalva a letartóztatás kockázatát is, milyen sokan csatlakoztak hozzájuk. Az 1949 nyarán kezdődött ellenállási mozgalom első gócai az Orosháza–Hódmezővásárhely közötti pusztán alakultak ki, Pósahalom, illetve a mai Székkutas község körzetében. Hódmezővásárhelyen kívül kisebb csoportok jöttek létre Orosházán, Békéscsabán, Makón és Maroslellén. A Fehér Gárda nevében és cselekedeteiben is a Magyarországon az emberek akarata ellenére meghonosított, bolsevizált rendszer elleni fellépés tudatos vállalását jelentette. Ezért kellett megfojtani ezt a mozgalmat: vezetőit a bitófán kötéllel, emlékét pedig hallgatással. Rendíthetetlen hallgatással.
Zalában 1000–3000 fő vett részt a szervezkedésben, közülük 976-an esküt is tettek. A mozgalom központja Keszthelyen volt, de a szervezkedés kiterjedt Veszprém, Somogy és Vas megyére is. Hogy milyen figyelemre méltó erőt jelentettek, bizonyítja, hogy a szervezkedés második, 1953–55 közti hullámában az ÁVO-nak be kellett építenie közéjük besúgóit, hogy végre fölszámolhassa őket. Ennek a második hullámnak a résztvevőit még az sem riasztotta el a szervezkedéstől, hogy 1951-ben halálos ítéleteket hoztak a Fehér Gárda tagjaira. Micsoda energiák voltak itt, ezekben az emberekben! (Eltűnhettek-e ezek az energiák?)
Felejtsük el végre a marxista tankönyveket! És ne hallgassunk azokra, akik még ma is a brosúraszöveget nyomják a paraszt, a vidéki ember, a gazda retrográd érzületéről. Hogy ők lennének, ők lettek volna a „visszahúzó erő”. Amelyik nem értette meg „az idők szavát”.
Nekem úgy tűnik, éppen ők értették meg az idők szavát. Az idő azt mondta nekik: ne hódoljatok be! Az idő azt kérte tőlük: keressétek meg társaitokat! Az idő azt súgta nekik: Európa boldogabbik felében a gazdának becsülete van. Nem jönnek érte éjjel bőrkabátos senkik, hogy behurcolják őket a rendőrségre. Nem szállják meg berendezett gazdaságukat, hogy legjobbjaik félig agyonverve föladják hitüket. Az idő azt közölte velük: ne legyetek rabszolgák egy új rabszolgatartó társadalomban!
Fiatalok voltak, és nem tudták elképzelni, hogy ne lehetne változtatni az embertelen rendszeren. Hallgatták az angol rádiót. Hallgatták a biztatás szirénhangjait. Gyűléseztek, szervezkedtek, szinte hihetetlen, de még fegyveres gyakorlatokat is tartottak. A magyar vidék az ő pártjukon állt, de olyannyira, hogy még rendőr is csatlakozott hozzájuk! Ha nem lett volna ekkora tömegtámogatottságuk, sokkal előbb lebuktatják őket. Hogy ekkora hálózatot ilyen szervezetten tudtak működtetni, az azt jelenti, hogy a magyar vidék, a tanyavilág teljes mellszélességgel mellettük volt. A falu közössége ekkor még létezett, és kivetette az árulókat. És védte a Fehér Gárda tagjait, mert a többiek tudták, hogy az ő érdekeiket védik. Veszélyesek voltak a diktatúrára? Kimondhatatlanul. Erős hitük a paraszti magántulajdonon alapuló gazdálkodásban veszélyeztette a gyáva belenyugvást. A sok mocsokról való hallgatást. A szocializmusnak nevezett állami terrorizmust.
De a kivégzőosztag előtt nem segített nekik az angol rádió. Azóta se jött miattuk egyetlen riporter sem, se az Amerika Hangjától, se a BBC-től, hogy bocsánatot kérjen legalább a hozzátartozóktól az elvett vagy tönkretett életekért. „Bocs, nem tudtam, hogy meg fogsz halni” – ezt a mondatot a szabad világ, a művelt Nyugat nem volt képes kimondani se akkor, se ma, legalább az emlékükért. Mi pedig valami egészen fölfoghatatlan oknál fogva nem érezzük fontosnak, hogy számon tartsuk igazi mártírjainkat. Ságvári, ő igen. Neki emléktábla jár, miniszteri megemlékezéssel. De ezek a fiúk, ó, ezek nem fontosak. Bitófára húzták őket? Na és. Előfordultak visszásságok. Hiszen ők csak kemény, hajlíthatatlan vidéki magyar fiúk voltak, és mindössze csak az életükkel fizettek a kommunista terror elleni harcban.
Ki tudja ma Magyarországon, mi történt Blahó Jánossal? És mi történt Kovács Istvánnal? Ki hallott róluk a rádióban, ki látott róluk dokumentumfilmet születésük évfordulóján a magyar televízióban? Ki olvasott róluk történelemkönyveinkben? Ők miért nem fontosak?
Mikor fogjuk végre megérteni, hogy ha ők nekünk nem fontosak, akkor abba egyezünk bele, hogy mi magunk nem vagyunk fontosak, és bármit meg lehet tenni velünk?
Mi történt a magyar parasztság legjobbjaival?
Vagy erről nem kell tudnunk?
Ahogy azt sem kell tudnunk, miért és hogyan lettek öngyilkosok ma, 2006-ban azok a magyar gazdák, akiknek tönkretették a vállalkozását?
Azt várjuk talán, hogy majd valamelyik kereskedelmi tévé riportere elmegy az öngyilkos gazdák családjához, és együttérzést tettetve kamerájával végigpásztázza a családfő üresen maradt szobáját? Nem fogja. Hogy megkérdezi a feleségétől: hogyan élnek most, mit tudnak tenni ezzel a tragédiával az életükben? Nem kérdezi meg. Azt várjuk, hogy ezt bárki is tematizálni fogja a hazai médiában? Nem áll érdekében tematizálni. Nem illik a műsorpolitikába. Azaz nem illik a politika mai műsorába.
Ismerjük jelenünket? Hogyan is ismerhetnénk, amíg a múltunkat sem ismerjük?
Akkor most álljon itt néhány tanúvallomás:
„Amikor letartóztattak bennünket, Szegedre kerültünk a Tisza Szálló pincéjébe, magánzárkába. Ott semmi más nem volt, csak egy fapriccs és egy szál pokróc. Ott tartottak bennünket kb. három hónapig. Ez alatt az idő alatt teljesen megfeketedett a csípőnk a kemény fekhelyen. A saját ruhánkban voltunk éjjel-nappal, amiben bevittek. Sem WC, sem vödör nem volt bent a zárkában, amibe a dolgunkat elvégezhettük volna. Naponta csak egyszer engedtek ki ilyen célból, de azt is csak akkor, ha már legalább egy óra hosszáig rugdostuk az ajtót. Direkt ezzel is kínoztak bennünket az ÁVH-s őreink” (Rostás János).
„A vallatások minden éjjel folytak. Hallottam az ütlegelést és az ordításokat. Ezeknek én is részese voltam. Az én verésemet előbb két vásárhelyi ávós: Tóth Imre és Farkas János végezte. Hét hétig voltam egy vizes pincében, ahol a deszkapriccsen kívül csak egy lópokróc volt. A kosztunk moslék volt, a szó szoros értelmében. Amit az ávósok meghagytak, almacsutkával, fogpiszkálókkal, csikkel tele és mosogatólével fölhígítva. Fürödni nem lehetett. A testemet a piszoktól kiütések lepték el. Ezek elfertőződtek, és hámlott rólam a bőr. A végén már szétrohadt rajtam az alsónemű is” (Szőke Pál).
„A fiamat 1948 telén és 1949 tavaszán többször bevitték éjszakára a vásárhelyi rendőrségre. Összeverték, majd hajnalban hazaengedték. Mindez az érettségije előtt volt. Amikor jöttek érte, kirángatták az ágyból, és azt mondták neki, hogy »kulákcsemete«. Szóval mint kulákot félemlítették meg. De ő hallgatott, hogy nekünk ne legyen bajunk miatta” (özv. Csáki Kálmánné fiáról, ifj. Csáki Kálmánról).
„A tárgyalóterembe egyszerre 18 rabot kísértek be géppisztolyos ávós legények. Ők húszan voltak. A »tárgyalás« mondhatnám védelem nélkül zajlott. Fölolvasták a vádiratot: »a fehérgárdista ellenforradalmi mozgalomban való részvétel, amelynek célja a szocialista rendszer megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés volt«. Ezután a bíróság két percre kivonult – nem a rabokat terelték ki –, és bejövet már ítéletet is hirdettek, hiszen az csak formaság volt, mert az ítéletek előbb elkészültek. Négy–nyolc évi börtönbüntetéseket osztottak ki, beszámítva az addig eltöltött fogva tartást” (Juhász Imre).
„Egy kolléganővel együtt dolgoztam tizenöt évig, és nem tudtam, hogy a férje is tagja volt a Fehér Gárdának. Nem beszéltünk róla, féltünk” (Fejős Katalin).
Kevesen tudnak róla, leginkább csak a téma szakértői, hogy húsz évvel korábban Sztálin Szovjetuniójában is hatalmas agrármozgalmak reszkettették a birodalmat. Az ukrajnai mesterséges éhínség „büntetés” volt annak a „maradi” parasztságnak, amelyik védte a magángazdaságot és nem akarta a téeszesítést. Manapság, az állam vezetői által az utolsó szögig eladásra tervezett állami vagyon kiárusításakor ez a magántulajdonhoz ragaszkodó „retrográdság” különös felhangokat kap a történelemtől…
Nicolas Werth írja Egy állam a népe ellen című tanulmányában az erőszakos kolhozosításról: „1930 januárjában a Szovjetunióban 402 parasztlázadást és a kollektivizálás meg a kuláktalanítás elleni tömegtüntetést tart nyilván a GPU.” És a lázadások száma ugrásszerűen nő: februárban ez a szám már 1048, márciusban 6528. A hírhedt Jagoda február közepén a következő széljegyzetet írja a központnak címzett jelentéséhez: „Bőven lesz időnk megszabadulni a pópáktól meg a kereskedőktől, most a céltáblát kell telibe találnunk: a kulákokat, az ellenforradalmár kulákokat.”
Húsz évvel később az „eszme” nevében Sztálin és Jagoda hazai tanítványai ezt a hadjáratot másolták le, indították el a magyar parasztság ellen. Mert a parasztok nem voltak tétlenek. Juhász Imre így vallott a pusztai Fehér Gárda-mozgalomról: „Az volt az elsődleges cél, hogy mindenki szervezzen be további négy megbízható személyt. Így a mozgalom gyorsan és láncreakciószerűen terjedt, elsősorban a tanyavilágban. Az óvatosság miatt a tagság nem ismerte egymást, legfeljebb a négy személy és az összekötő. A mozgalom hamarosan kiterjedt az egykori vásárhelyi pusztára és falvaira: Kardoskútra, Székkutasra, majd Külsőerzsébeten, Szőrháton és Ráróson keresztül Vásárhelyre. Minden beszervezett tagnak 24 forint egyszeri hozzájárulást kellett fizetnie a mozgalom életben tartásáért. Egy-egy csoportvezető 20–30 férfit hozott össze, akik éjjelente a pusztai Dajkó István tanyáján találkoztak.”
Láda Albertné, Ravasz Mária Ilona, a hajdan kivégzett Kovács István menyasszonya tanúskodik arról, hogy még a hódmezővásárhelyi fináncok, sőt a helyi rendőrök közül is többen benne voltak a szervezkedésben. A mozgalom szinte csak az utolsó szikrára várt, hiszen titkos helyen még fegyverlerakatuk is volt.
A dél-alföldi ellenállás két vezetője Kovács István és Blahó János volt. Kovács a környező tanyák népének megszervezését vállalta. Blahó pedig, aki orosz hadifogságból tért vissza, a fegyveres ellenállást fogta össze. Amúgy gyümölcskereskedéssel foglalkozott Orosházán. Ez kiváló alkalom volt számára, hogy szerte az országban kapcsolatrendszert alakítson ki. Sokan említik személyes varázsát, jó föllépését, de hát sűrűnek kellett lennie a levegőnek 1949–50-ben ahhoz, hogy egy ekkora mozgalom kialakulhasson szinte az ÁVH orra előtt.
Bevallom, az iratok tanulmányozása közben nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy szinte egy kis ’56 alakult ki itt a Dél-Alföldön. Egy főpróba. Mert ezek az emberek hihetetlen kockázatvállalással fejjel mentek neki a diktatúra falának. Keményfejű népség volt, abban bíztak, hogy gyenge ez a szovjet szuronyokkal védett fal. Hogy vér a malter, nem a hit, hát majd leomlik kemény akaratuktól. Az oly sokszor és oly méltatlanul lenézett, a különböző rezsimek által igazán soha meg sem ismert, hihetetlen értékeket rejtő magyar parasztság mutatja meg valódi arcát a korai ötvenes évek Fehér Gárda-mozgalmában. Mert őket nem koncepciós perben ítélték el. Koncepciójuk nem a pribékjeiknek, hanem nekik volt. Ők igazi lázadók voltak. Nekik igazi elképzelésük volt rab-Magyarország szabaddá tételéről. Ezért fizettek közülük oly sokan hosszú börtönévekkel s néhányan az életükkel. Őnáluk a „rendszerellenes összeesküvés” nem kitalált vád volt. Ők tényleg összeesküdtek, életre-halálra összeesküdtek a megnyomorító rendszer ellen. Úgy érezték, hogy közel az óra, hiszen a Nyugat is üzen nekik, és Magyarországon hatalmas az elégedetlenség. S eltervezték, ha kirobban a fegyveres konfliktus, a fehérgárdista alakulatok átveszik Hódmezővásárhely és környékének irányítását, a vasút és a hírközlés ellenőrzését. Ezt gondolták ki. Így akarták. Egy szabad Magyarországért.
A szervezkedésnek volt egy polgári vonala is, amelyet Bartók Zoltán újságíró fogott össze. Ismerik-e ezt a nevet a mi sztárocska újságíróink? Bartókhoz tartozott Makó, Orosháza és Hódmezővásárhely. Több katonaember is volt közöttük: Z. Kiss Ferenc százados kiképzést is tartott a tagoknak. Még motoros futárjuk is volt: 80–100 kilométer sugarú körben őáltala biztosították a hírláncot. Akik tehették, pénzzel támogatták a mozgalmat. Nem babra ment a játék. Az elzabrált magántulajdon, a megcsúfolt gazdaember, a hitvány tollforgatók által nevetségessé tett parasztpolgáreszmény védelme, végső soron a magyar vidék elemi érdekeinek abszolút képviselete jelenik meg ebben a mozgalomban. Olyan érdekképviselet, amilyenről álmodni sem tudunk a mai nagy nyafogások közepette, miszerint „az embereket nem érdekli semmi”.
Az embereket nagyon is érdekli az, ami körülöttük van, különösen, ha meglátják életüket és sorsukat az elhazudott múlt tükrében. Még élnek a tanúk. Még el lehet menni hozzájuk. Még megmutatják emlékeiket, tárgyaikat, mert ők a tájban élnek, nem a pillanatban. Még köztünk vannak azok, akiknek a föld elsősorban nem adásvétel tárgya, hanem az életük értelme. Nem kellene őket lenézni, nem kellene őket leírni, nem kellene őket leckéztetni. Még köztünk vannak azok, akiknek egyetlen napjukban több küzdés és tartalom van, mint másnak az egész életében.
Nietzsche A morál genealógiájában azt állítja, hogy az emberi emlékezet kialakulása valójában a kudarcok és a legszörnyűbb élmények brutális bevésésén alapul. A legkülönbözőbb társadalmakban a büntetések kegyetlensége valójában az emlékezetbe vésést célozta meg.
Mi az emlékezetbe vésés országa vagyunk. Ezért lettek öngyilkosok a magyar gazdák, amikor tönkrementek, ezért nem mások, hanem maguk ellen fordultak. A bevésés működött bennük, ezért önmaguk ellen lázadtak.
A fehérgárdisták 1949–50-ben mindenütt találtak szövetségeseket. Az olvasókörökben, a borbélyműhelyekben, a boltokban, a kocsmákban. Nagy Ferenc, e régi idők tanúja így beszélt erről: „Társaságból ismertem Kovács Istvánt, és ő küldte el hozzám a mozgalom egyik szervezőjét. […] Engem 1950 januárjában szerveztek be. Ez a mozgalom végül is a föld alá kényszerített kisgazdapárt volt. Alkalomszerűen tartottuk egymással a kapcsolatot. Összesen talán két-három alkalommal találkoztunk, öt–tíz férfi jött öszsze, legtöbben 15-en voltunk. Nem volt más, mint egymást tájékoztattuk a külpolitikáról, főleg a hidegháború éleződéséről, az újabb világháború közeledéséről. A mozgalom nem volt egységes, ki így, ki úgy akarta szervezni, de nem is volt idő a kiépítésére, mert akkorra lekapcsoltak bennünket.”
Az ÁVO besúgója biztosan megkapta a kitüntetését. Vagy ki tudja, lehet, hogy „jutalomként” leültették az elvtársai.
Szegeden hirdették ki az ítéletet 1951. január 11-én a Fehér Gárda-mozgalom résztvevőire. Blahó Jánost és Kovács Istvánt egymáshoz láncolva vezették. A tanúk még emlékeznek a gyötrelmes jelenetre. Amikor Kovács Istvánt meglátta az édesanyja, a fegyveres őrséget áttörve hozzá rohant, és egy zsebkendőt adott át neki. A fia pedig a fején megcsavarta egy fürt haját, és kitépte. Ezt a hajfürtöt adta az anyjának, hogy őrizze, mert ő a halálba ment.
Egy hajfürt. Ennyi maradt az édesanyának 24 éves fiából.
Furcsa dolog az emlékezet. Olyan talaj, amelyet hiába hintenek be sóval. Egyszer csak valaki észreveszi, hogy valahogy mégis kihajtott egy elfeledett emlék. Odamegy, körbeássa, meglazítja a talajt. Megöntözi a részvét könnyeivel. És mikor már mindenki azt gondolja, hogy mindaz a szörnyűség, amely a magyarsággal, azon belül is a magyar parasztsággal történt, a múltba vész, hiszen az emberek nem szeretik a szomorú történeteket, a fiatalokat pedig állítólag semmi más nem érdekli, mint hogy jó koktélokat igyanak, kiderül, hogy az az egyetlen emlék, talán egy hajfürt emléke a lelkünkben már szárba szökkent. És elég egy hétvégén Hódmezővásárhelyre leruccanó egyetemista társaság látogatása ebben az Emlékpont múzeumban ahhoz, hogy szétszóródjanak a kicsinyke emlékmagvak. (Egy hónap alatt tízezer látogatója volt a kiállításnak.)
Hány szálból állhatott az a kivégzés előtt a mamának odadobott hajfürt?
Mikor fogjuk azt érezni, hogy annak a hajfürtnek minden szálára emlékeznünk kell?
Két arc, ovális keretben. Egy széles járomcsontú, markáns, megbízható magyar arc. Ez a férfi mindenre képes. Azt mondják, szálfaegyenesen ment a bitófa alá. Jegyezzük meg a nevét: Blahó János. Élt huszonnyolc évet. Vele szemben Kovács István arca. Jegyezzük meg az ő nevét is. Haja neki is sötét, dús, erős. De tekintetében még ott van az a lágyság, amely csak fiatal férfiak sajátja, és egyszer csak eltűnik, úgy huszonöt éves koruk után. Az ő arcáról már soha nem tűnik el ez a lágyság. Élt huszonnégy évet. Társaik – Török Imre, Rostás János, Kiss Ferenc és Görbics Béla – életfogytig tartó börtönbüntetést kaptak.
Blahó János felesége, Németh Margit egyetlen mondatban megragadta kivégzett férje tragédiájának lényegét: „Nem vette be a lelke, a természete a kommunista rendszert.” Milyen szép, mert pontos ez a mondat! Nem úgy szól, hogy „nem értett egyet” a rendszerrel, vagy hogy „tiltakozni akart az elnyomás ellen”, vagy hogy „nem tartotta demokratikusnak” a rezsimet. Hanem csak ennyi: „Nem vette be a lelke, a természete.” Talán kevésbé lennénk sebezhetőek, neurotikusak, ha először mi is azt kérdeznénk magunktól minden új (jelenség, döntés, kapcsolat stb.) előtt: mit szól hozzá a lelkünk és a természetünk?
Volt egy feledhetetlen megfogalmazása özvegy Csákinénak is – ő az, akinek az érettségiző fiát mint „kulákcsemetét” megverték, a férjét pedig hol kurblivassal ütötték, hol gazdasági bűnténnyel vádolták, hol adóhátralékosként zaklatták –, a mondat így szólt: „1955-ben a búza már keresztbe volt, amikor a férjemet újra elvitték.”
Nem ismerjük megrendüléseink természetét. Mert ésszel föl nem foghatjuk, mit érezhetett ez az asszony, akinek férjét ütlegelték, megkínozták, érettségi előtt álló fiának kiverték a fogait. Szavaiban mégis az rendít meg a legjobban, hogy így őrzi az emlékezete az eseményeket: „a búza már keresztbe volt”. (Ávóstisztek jelentéseiben miért nincs ilyen mondat: „a búza már keresztbe volt, mikor kivertük a gazda fogait”?)
Lelkiismeretünkre liánként kapaszkodnak a túlélők mondatai. Nem tehetünk ellene semmit. A múltról való minden tudás átadandó tudás.
Ne kövessük el a nyolcadik főbűnt: a mulasztás vétkét!
origo.hu
Újabb részletek a kisfiút felrúgó karateedző ügyében
