Halk cincogás a Bródy Sándor utcában

A rádióelnök sem gondolja komolyan, hogy bemutatkozása, vagyis a lex Lovas bevezetése bármit is megoldhat a közszolgálati rádiózás jelenlegi hazai problémái közül. Such György nem a pampákról érkezett, hanem a magyar média és politikai élet sűrűjéből, így még akkor is tisztában kell legyen a hazai sajátosságokkal, ha az egyéves amerikai tanfolyam egy kicsit elhomályosította a tekintetét. Hiszen ki lehet tiltani a jegyzetet és a kommentárt a közszolgálati rádiózásból, de attól még nem változik semmi, legfeljebb a gyengébb felfogóképességű hallgatók elesnek egy-egy leckétől. A sajtómunkálkodás attól szakma, hogy megvannak a maga speciális fogásai, mint az asztalosoknál a nútolásnak. A jó újságíró úgy irányítja a közönsége gondolatait, hangulatát, ahogyan akarja. Such György most, úgy tűnik, azt határozta el, hogy megnehezíti a rádiósok dolgát, ráveszi őket, hogy legalább erőltessék meg egy kicsit magukat. Megérkezett ugyanis a macska, az egércincogást le kell halkítani.
Az elmúlt hetekben, napokban nem volt olyan Such-interjú, amelyikben ne került volna elő a Vasárnapi újság és a Tizenhat óra, pontosabban e két műsor mint a közszolgálati rádiózás két fenegyereke és két szélső pontja, melyeknek ügyét rendezni kell. Valójában mit is kell rendezni? Játsszunk egyet! Mi lenne, ha az elnök egyszerűen kicserélné a két műsor stábját, de meghagyná, hogy a hallgató által megszokott tematikát tartaniuk kell. Tehát vasárnap reggelenként továbbra is a nemzeti megmaradás, identitás kérdéseiről, a negyvenévnyi diktatúra máig tartó hozadékáról, a határon túli magyarság problémáiról kell szólni, szombat délután pedig az aktuális heti politikai történésekről.
Vajon ki hogyan tudná megoldani e feladatot? Előfordulhatna, hogy az ex-tizenhatórásokkal nem áll szóba a baloldal? Vagy az ex-vasárnapiújságosok kifelejtenék a miniszterelnök gyanús adó- és ingatlanügyleteit? Ilyen bizonyára nem történhetne meg. Sőt, a hallgatónak is vannak jogai, így például, hogy azt kapjon a pénzéért, amit vár. (A közszolgálati médiákat ugyanis a polgárok tartják el, még ha a kormányok hajlamosak is úgy gondolni, hogy ők fizetik a zenészeket, így ők rendelik a zenét. A milliárdok, melyekből félévente konszolidálják a Magyar Televíziót, fizetik az elnököket, kurátorokat és szakértőket, amiből telik milliós műsorvezetői fizetésekre és normális országban összeférhetetlenül alkalmazott külsősökre, bizony a mi zsebünkből származnak.) Ergo: talán nem a politikai elitnek kellene eldöntenie, hogy mi való a polgár fülének, és mi nem. A politikai elitnek ugyanis rossz a hallása.
De akkor ki döntse el, mi tartozik a közszolgálat feladatai közé? Ha svájciak lennénk, bizonyára népszavazással lehetne összeállítani a műsorrendet. De mi nem vagyunk Svájc, és mivel a szakma az elmúlt másfél évtizedben elmulasztotta megírni a közszolgálat konszenzusos szabályait, Such György azt tesz, amit akar. Tehetségén és elszántságán múlik, meddig jut. De azért jó lesz, ha a nagy rendteremtésben néha-néha odasandít, na nem a pártok, hanem a hallgatók igényeire is.