1. A népnek szánt tévészózat bevezető gondolata máris egy óriási logikai bukfenc. A miniszterelnök a saját bevezető állítását azonnal meg is cáfolta. A megszorításról azt állította, hogy a kormány ezekkel az intézkedéseivel egy jobb világot, egy új Magyarországot szándékozik teremteni. Majd rögvest ki is jelentette: aki azt állítja, hogy az állam jobb világot képes teremteni, az hazudik. De nézzük a pontos szöveget: „Az elmúlt napokban, az elmúlt hetekben nehéz, bonyolult döntéseket hoztunk. Tudom, hogy sokan nem örültek ezeknek a döntéseknek. Tudom, hogy ezek a döntések átalakítják a hétköznapokat. De tudom, hogy Magyarországnak ezekre a döntésekre szüksége van. Szüksége van, mert egy jobb világot, egy jobban élhető országot, új Magyarországot szeretnénk teremteni.” Ezek szerint tehát a kormány, a törvényhozók többsége, azaz az állam szeretne egy új Magyarországot teremteni döntéseivel, a folytatásban azonban jött a cáfolat: „Mélyre ásni, szembenézve az elmúlt sok évtized, az elmúlt 16 év és az elmúlt jó néhány év féligazságaival, és mondjuk ki, egyes esetekben hazugságaival is. Nem félek kimondani, hogy igen, hazugságaival. Arról beszélek, hogy volt egy olyan közös hitünk, hogy mindaz, amit csinálunk, annak a közepén az állam van, és az állam az első, amely átalakítja majd a hétköznapjainkat és viszonyainkat, amely majd teremt önmagában egy jobb életet” – fogalmazott a kormányfő.
Semmi kétség, a megszorító intézkedéseket az állam önmagában határozta el. Nem az emberek kérték, hiszen nem erre szavaztak.
2. A rendkívüli beszédben azt hallottuk, hogy a kormány olyan államot akar, amelyik olcsón és hatékonyan szolgál bennünket – ez is indokolja az intézkedéseit. Az olcsó azt jelenti, hogy kevesebbe kerül az adófizetőknek, hiszen ők tartják fenn az államot. A hatékonyabb jelzőnek pedig az lenne az értelme, hogy ugyanannyiért több, jobb szolgáltatást nyújt az állam. Csakhogy a Gyurcsány csomagban az adó- és járulékemelés, a tandíj épp megdrágítja a polgárok terhére az állam működését. Amikor pedig csökken a szolgáltatás, vagy külön díjazásért történik, akkor romlik a hatékonyság. Tehát a csomag drágít, és az emberek szemszögéből rombolja a hatékonyságot. Nos, a jól ismert orwelli „újbeszéddel” van dolgunk. Vagyis pont a valóság ellenkezőjét próbálják meg beletáplálni az emberek fejébe, hogy ezzel teremtsünk zavarodottságot gondolataikban és a szavakra építő szervilis, látszólagos támogatást.
3. „Mit építsünk abból a nagyon sok pénzből, aminek Magyarország lesz a tulajdonosa?” – kérdezte a szónok. Ez is „újbeszéd”, mert épp azt a tényt fedi el, hogy a valóságban már most többet vesznek el az emberektől, mint az a nagyon sok ígéret.
A 2006. február 28-án kelt Új Magyarország programjának 3. oldalán, valamint az Új Magyarország programja „második olvasatának”, 2006. augusztus 1-jén kiadott dokumentumában 22,4 milliárd euró fejlesztési forrás szerepel a 2007–2013 közötti időszakra. Ez 270 Ft-os euróárfolyamon 6048 milliárd forint, elvben egyenletesen elosztva 864 milliárd forint évente. Ugyanakkor a csak eddig bejelentett megszorítás már ez évben 350 milliárd forintot, 2007-től pedig évi 1000 milliárd forintot vesz el az emberektől az uniós elvárásnak megfelelően, hiszen tartani kell a maastrichti mutatókat. Gyurcsány szerint a brüsszeli támogatás évi 864 milliárd forintja „nagyon sok pénz”, a megszorítás ezermilliárdja meg „nem fog fájni”. De nézzük a dolgot egy másik irányból!
Ha ezermilliárd forintot, azaz 3,7 milliárd eurót vesznek el az emberektől évente, az hét év alatt összesen 25,9 milliárd euró. Azaz több, mint a „nagyon sok”, vagyis mint 22,4 milliárd euró. A Gyurcsány csomag tehát többet vesz el, mint amennyit az unió oly vehemensen beharangozott fejlesztési forrásként ad. A miniszterelnök szerint az uniós pénz a mi pénzünk. Vajon amit elvesznek, az kié? Nem a miénk? A budai Vár erkélyéről, egy rendkívüli miniszterelnöki szózatban tehát azt halljuk: értsük meg, áldoznunk kell valamennyit, hogy biztosan kapjunk – kevesebbet. Ez utóbbi tény közlése elmaradt. Ezt hívják az emberek megtévesztésének: egyik kezemmel adok, a másikkal még többet elveszek.
S mi az, hogy elvesz? Nagyon is! Nézzük példaként a hároméves lefutású, első Nemzeti fejlesztési terv 2006-ig zajlott elszámolását az egységes monitoring információs rendszer adataival 2005. december 31-i állapot szerint. A lehívható összeg 670,9 milliárd forint. Ebből kifizettek 126,57 milliárd forintot, azaz 18,86 százalékot, de az EU időközi kifizetése csak 31,22 milliárd forint, az összes 4,6 százaléka. Így néz ki az uniós pénz áramlása. És miként alakult az érdeklődés? 1376,5 milliárd forintra érkezett be igény, azaz a lehívható összegnek több mint a duplája: 205,16 százaléknyi. A lehívott pénz az igényhez képest alig 2,3 százalék!
4. Vizsgáljuk meg a kormányfő által említett megváltó erejű brüsszeli támogatást részletesebben! Ahhoz, hogy lehívhassunk pénzt, először is be kell fizetnünk. Az unióba belépéskor az országnak le kellett mondania a vámbevételéről és a kapcsolódó áfa vonzatáról. Az idei költségvetési törvény szerint 217 milliárd forintot fizetünk be a közös kasszába, míg az átengedett vám és áfa öszszegét a 2003-as, utolsó csatlakozás előtti év adatai alapján 192 milliárd forintra becsülhetjük. E két tételt mint befizetést le kell vonnunk a várt – és lehívott? – 864 milliárd forintból, így már csak 455 milliárd forint évente az a „nagyon sok pénz” – ellentétben az uniós elvárás miatti minimum 1000 milliárd forint elvonással. Azaz több mint kétszeres az elvonás a várt összeghez képest. A kép azonban még rosszabb.
Az uniós befizetések közvetlenül terhelik a költségvetést. A költségvetésbe befolyó adók körülbelül 86 százalékát a lakosság, 14 százalékát a társaságok fizetik. Tehát mondhatjuk, hogy a befizetések java része is a lakosságot terheli, ugyanakkor a kapott fejlesztési források a társaságokhoz jutnak közvetlenül, vagy közbeszerzési megbízásokon keresztül. A társaságok nagyobb hányada hazánkba települt nemzetközi cég, amelyek ráadásul a nagyobb saját erő folytán jobb esélyekkel pályázhatnak a fejlesztési forrásokra, mint a tőke nélküli hazaiak.
Az egyszerűbb megértés érdekében tételezzük fel, hogy az uniós támogatásokat a hazai és a nemzetközi cégek fele-fele arányban kapják. Tehát a magyar lakosságtól elvonnak 1000 milliárd forintot évente, a lakosság továbbá az adózáson és a költségvetésen át befizeti az EU pénztárába az összes 409 milliárd forint rá eső 86 százalékát, 352 milliárd forintot, a magyar hátterű vállalkozások pedig a feltételezés szerint a fennmaradó 14 százalék felét, 29 milliárdot. Így együtt a hazaiak befizetési terhe 381 milliárd forint, az elvonás 1000 milliárd. Ez így együtt, vagyis az összterhelés 1381 milliárd forint. Ezzel szemben a magyar vállalkozásoknak jut – a feltételezés szerint – a 864 milliárd forinttámogatás fele, 432 milliárd forint. Tehát a magyarok uniós elszámolása: 432 milliárd forint támogatásért 1381 milliárd forint teher, azaz 949 milliárd forint veszteség. (Az évi mintegy 900 milliárd forint adósságszolgálat több mint megduplázása!) Ezzel párhuzamosan a nemzetközi társaságok támogatásként kiveszik az uniós források másik felét, 432 milliárd forintot, holott a költségvetésbe befizetett társasági adó – feltételezés szerint őket terhelő fele – alig több mint 200 milliárd forint.
A nemzetközi cégek épp kétszer annyi támogatást vesznek ki, mint fizetnek be a költségvetésbe, míg a magyarok 3,2-szer többet fizetnek be, mint megkapnak. Vagyis a külföld gazdagodik, a belföldi szegényedik. Ez a Gyurcsány-csomag és az uniós támogatások együttes lényege, „…mert azt szeretném, hogy Magyarország győzzön. Ehhez egyensúly kell, erről szóltak intézkedéseink” – hallottuk a rendkívüli szózatban. És a miniszterelnök ehhez hív bennünket: „Gyerünk, annyi tehetség van itt, képesek vagyunk rá. Elődeink is képesek voltak rá. Induljunk együtt!” – hallottuk a nagy hatásúnak tervezett beszédben, ahelyett, hogy egy tényszerű elszámolást kaptunk volna.
5. „A következő napokban pedig útjára bocsátunk egy másik vitát. Bizonyos értelemben folytattuk azt, amit már hónapok óta elkezdtünk. Gyerünk, Magyarország! Beszéljük meg! Nem dönthetjük csak mi el, hiszen nem a miénk az ország, mindenkié. Megvitatni és megállapodni Magyarország jövőjéről. Ez a dolgunk. Közösen kell tenni. Vagy közösen, mert így érdemes, vagy sehogy. Én azt mondom, hogy gyerünk, közösen! Gyerünk, teremtsünk egy új világot, a győztesek világát!” – fogalmazott a miniszterelnök.
Ezek a szavak a megszorító intézkedések felelősségét vannak hivatva elkenni. A sűrűn emlegetett társadalmi vita lényege nem más, mint a tárgyalópartnerek megtévesztő bevonása a csomag felelőseinek körébe, párhuzamosan a mostani kényszerhelyzet valódi felelőseinek háttérbe vonásával.
A háttérben – az „újbeszéd” logikája szerint – mindennek az ellenkezője történik. A II. Nemzeti fejlesztési terv, másik nevén az Új Magyarország program eltűnt a Nemzeti Fejlesztési Hivatal és a minisztériumok honlapjáról, mégpedig állítólag 5500 megkeresett szervezettel lefolytatott társadalmi, szakmai vita eredményével együtt. Az együttműködés harsonája mellett talán kidobták a szemétbe két év munkáját is?
Nézzük az eseményeket vázlatosan. Az unióban a 2007 és 2013 közötti hétéves időszakra az országok tervet készítenek. Nálunk ma is érvényes a 1076/2004. (VII. 22.) kormányrendelet, amely meghatározta a tervezés tartalmi és szervezeti kereteit, részhatáridőit. A kormány kiemelt feladatának tekinti az elérhető támogatások fogadására történő felkészülést, a prioritások kidolgozását, az intézkedések megtervezését, a kiemelt beruházások meghatározása és a társadalmi-gazdasági egyeztetés rendjét. (Emlékeztetőül: a miniszterelnök szerint az állam szerepe a fejlesztésben másodlagos.) Nos, a kormány e rendeletével ellentétben egyszerűen eltüntette azt az alapdokumentumot, amelyet már átvitt a társadalmi vitán, és amelyre sok más részlettervet, operatív programot, stratégiát már ráépített. A kormányrendelet szerint a hosszú távú fejlesztési koncepciót 2005. március 31-ig az Országgyűlés elé kellett volna terjeszteni, majd múlt szeptember 30-ig már el is elkészíteni a – hivatalos nevén – Nemzeti stratégiai referenciakeretet. Ez a dokumentum nagy késéssel, végül 2006. február 28-án került nyilvánosságra a társadalmi és szakmai szervezetek értékelésre. Közben, tehát az értékelés előtt, már múlt december 14-én a kormány elfogadta az Országos fejlesztési koncepciót 2005–2020-ra, tehát kétszer hét éves ciklusra előre tekintve. Ugyanilyen koncepciót fogadott el a területfejlesztésre, valamint egy Nemzeti akcióprogramot a közeljövőre – 2005–2008-ra –, továbbá Nemzeti agrár- és vidékfejlesztési stratégiát, valamint a fenntartható fejlődés és a környezetvédelmi stratégiákat is. Azaz a kormány ügyet sem vetett a véleményekre, azt csak a látszatból kérte. Jellemző, hogy míg az egyik iratban 5500 felkért véleményező szerepel, addig a programban 13 alkalomról és 400 résztvevőről van szó. Az egyeztetések eredményéről nincs elkülönített dokumentum. Áprilistól már a részleteket leíró operatív programok is készültek, és június elején azok is nyilvánosságot kaptak. Ember legyen a hivatalában, ki ezt a rengeteg „vágyiratot” képes számba venni.
A kormánynak ez év június második felében kellett volna megvitatnia a dokumentumokat, és június végén már a brüsszeli bizottságnak be kellett volna nyújtania ahhoz, hogy szeptember–októberben ott megtárgyalva novemberre le lehessen zárni. Ezzel szemben a kormány most, augusztus 1-jén tette közzé az eufemisztikus mellékcímmel az Új Magyarország programja „második olvasatát”. A kormány érdemben figyelemre sem méltatta az emberek, a civil szervezetek ingyen elvégzett munkáját. Kidobta az adófizetők sok-sok milliárd forintját, amit a hazai és nemzetközi tanácsadókra költött. Kidobtak két évet az életünkből.
A kormány úgy viselkedik, hogy az előző kormány – azaz ők maguk – olyan tudatlan volt, hogy az nem javítandó, hanem lecserélendő. Hiszen különben nem távolították volna el az összes hivatalos meghirdetési helyről az Új Magyarországot, hogy most egy Újabb Magyarország váltsa fel. Gyanút kelt a mély hallgatás és az épp ellentétes propaganda. Ha oly rossz volt az előző program, hogy el kellett dobni, ki a felelős ezért, ki téríti meg az anyagi, erkölcsi kárt? Ha nem így van, miért tüntették el az eddigi munka eredményét, miért nem együtt mutatják be a módosításokkal? Most pedig mindenki a gátra: tessék újra véleményezni, javaslatokkal kiegészíteni augusztus végéig a nyilvánvalóan elkésett új dokumentumot! Eközben a kormányfő nyaral.
Nos, ezek után azt állítani, hogy „Közösen tenni, vagy sehogy…” Kikkel? Azokkal, akiket mostanáig becsaptak a szakmai, társadalmi vita látszatával, vagy azokkal, akik most éppen szabadságon vannak a lezárt munka után? A társadalmi vitának igazi tétje a parlamenti választások előtt van, nem utána, és semmiképpen nem a megszorító intézkedések meghozatalát követően. Már egy hónapja Brüsszelben kellene lennie az anyagnak! Most kezdjünk új vitát, nulla időráfordítással az ország hétéves jövőjéről? Kikkel, mikor, hol, ki az, aki még egyszer odaül tárgyalni? Vajon nem azért dobták sutba az eddigi munkát, hogy a hitegetés közben ne vegye észre az ország a becsapását? Vajon a fenti rövid számítás – akár csírájában is – hol található a hivatalos dokumentumokban?
A miniszterelnök a nagy elődökre hivatkozik. Uramisten!
6. „Induljunk együtt! Magunkért és nemzetünkért érzett felelősséggel” – hangzott el a buzdítás a nagy jelentőségűnek vélt beszédben, miközben egy-két nappal korábban még lehetőséget sem adtak a felsőoktatási tandíj ügyében az érintetteknek, hogy kifejthessék véleményüket. Az egész Gyurcsány-csomag mögül hiányzik a társadalmi támogatottság, hiszen senki sem kapott érdemi beleszólást. A miniszterelnök meg is mondta: „Megcsináljuk, gondoljon bárki bármit.” Ez az együtt menetelés szerinte. Vajon a szólamok nem az állami erőszakot hivatottak feledtetni? Épp az ellenkezőt, a megrövidítést?
Még emlékezhetünk arra, amit a miniszterelnök a Parlamentben, majd a Corvinus egyetemen kifejtett: négy év alatt 12 ezermilliárd forinttal nőtt az államadósság, amelyet döntően szociális célokra költöttünk. S hogy az adósságszolgálat ennek csak négy százaléka, tehát 480 milliárd forint, négy év alatt. Most a miniszterelnök a július 25-i blogjában az adósságszolgálatról azt írja, hogy a GDP négy százaléka, 900 milliárd forint évente. Odavetett számok minden következmény, felelősség nélkül. Ilyen, amikor mélyre ásnak, és egyensúlyi alapot találnak. Nem lehet, hogy egészen másról van szó?
Ralph Darendorf, a német származású angol lord, a neoliberalizmus lelkes hirdetője egy könyvet szánt annak a gondolatnak, hogy „válságban virágzik a liberalizmus”. A szerző a Die Weltnek nemrégiben kifejtette: könyvében azt mutatja be, hogy „a liberalizmus igazi ereje a válságos átalakulási időszakokban mutatkozik meg”, „ott a liberális légkör, ahol az állam nagy erőfeszítéssel elvesz valamit a polgároktól”. „Hideg fej, számító ész” – ezt tartja fontosnak, szerinte sok liberális szeretné nagyobbnak látni a válságot, mert a liberalizmus ereje a bajban mutatkozik meg.
Baj pedig van, és számító ész is. De az ilyen ellentmondásos beszédek tanúsága szerint a hideg fej hiányzik.
És ez reménykeltő.
buck rogers
Megható üzenettel búcsúzott az élettől és rajongóitól az ismert amerikai színész
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!