Hernádi – nyolcvanéves

Csörrent a telefon. Van ilyen. Nem öröm, de muszáj. Hallgatni. Jezovics éppen arra gondolt, mért nem hívja Hernádi Gyula. Tíz-egynéhány éven át csaknem minden reggel rátört Hernádi nagyképű, fontoskodó, elmosódó, fölényeskedő, mégis behízelgő hangja, hogy élni s főleg halni biztassa.
Hiányzott k. módon. Gyula. Hernádi. A hang. Az intonáció. Az életkedv. A radai…
Reggel van. Kora. Ilyenkor már szólt, mint az író-rigó. Jezovics most lomhán vette fel a kagylót. Ő is vontatott:
– Halló… – magába fordultan.
– Jaj, jaj – nyögött bele a kagylóba valamely férfihang, fiatalosabb. – Ön az?
– Mármint?
– Bálint?
– Ön szimpla süket vagy tréfamester?
– Nem, nem, elnézést, úgy értettem, hogy Bálint… Ezek szerint mégis Gyula úr…
– Már Gyula lettem? Előbb Bálint. Elég sok keresztnevem kerekedett így hamar…
– Bocsánat! Gyula úr?
– Mért lennék Gyula?
– A nagymester… A nemzetközi nagymester…
– Nagymester volnék, nemzetközi talán kevésbé, inkább nemzeti. De állom a sarat!
– Ó, magára ismerek, mester! A hang, a mímelés… A játék… Mennyire magára vall…
– Mért, kire valljak? Netán magára?
– Nem, én egy kis firkász vagyok, de ön… belefoglalva… belefoglalva… a világhírbe… szellemi tivornyákba…
– Mostanában alig iszom.
– Tudom, tudom, a pezsgő! Tudom. Akár reggel. Reggel – pezsgő: ez ön. Magára ismerek. Charment doux… Du-dudu… Én is az édes pezsgőt szeretem. Reggelire – pezsgő. Ez igen! Ön elmenne akár orosz írónak is.
– El.
– Vagy franciának.
– Ja. Oui, monsieur… Je suis un écrivain francais… Lehetnék. Akár.
– Már boldogság magával.
– Gondolja el, milyen nekem!
– Most… hm… fekszik ön?
– Bocsánat, ön a homousion vagy a homoiusion elvet vallja?
– Csak azért kérdem, nem zavarom-e?
– De.
– Köszönöm az őszinteségét. Juj! Hogy szeretem! Már a meztelen hangját is…
– No, no… Maradjunk csak a szimpla szellemi csatatéren.
– Hadd kardozzak önnel! Elővágás, párbaj és kard. Nyílt sisak.
– Maga meghülyült vagy szórakozik?
– De mester! Nincs, aki jobban tisztelné magát nálam.
– Most saját magát tiszteli vagy éngem?
– Ó… ez az „é” hang az „engemben” … Mintha Jezovics úr – őt is szeretem – mondaná ilyen falusias tréfasággal…
– Ő dugasz a… Na, abban. Rímelje ki magának, mi jöhet az „engemben”-re. Na, ott.
– Jaj, imádom! Szóvicc és létcsatorna… Bocsásson meg, min dolgozik most ön… Ha szabad…
– Nem szabad.
– Ez is ön, ez is ön! Ír mostanság?
– Szeretnék. Ha például maga hagyna. Hitlerről szeretnék olyas képet festeni, amilyet még nem ismernek eléggé tán. A Grál-mondakör modern vezéralakjának handabandás villámlásáról… Ó, Hitler. Ó, Sztálin. Lenin. Rabindranáth Tagore. Meg én.
– Engedje meg, mester, hogy nyolcvanadik születésnapja alkalmából kifejezzem azt a forró rajongást, amelyet érzek ön iránt. Maga nagy. Óriás.
– Ebben van igazság.
– Tulajdonképpen azt hittem, Jezovics író úr számát hívom, s ő majd megmondja, hol találom önt… De hogy közvetlenül önnel tudok beszélni… Hogy bírja?
– Mit, a létet? Mit mondjak? A nemlét határán. Hol vagyok, hol nem. Annyi bú, baj, nyűg. Alzheimer-kórral is gyanúsítanak, Parkinsonnal is… Bezzeg a Jezovics! Őnéki talán ha tizenhárom nyavalyája van. Könnyű. S fiatal! És főleg hisz Istenben… Abban a bizonyos Jézusban is… Így könnyű.
– Beszélgetnek még mindig?
– Mit beszéljek vele? Mióta meghaltam… alig van időm.
– Hogyhogy meghalt?
– Hát maga azt hiszi, élek?
– Hernádi mester… Maga olyan gyorsan lett halhatatlan… Gratulálok hozzá.
– Ja, meghalni tudni kell.
– Engedje meg, hogy idemásoljam Jezovics úr egyik újdondász négysorosát… Nem tudtam, hogy ennyire szereti önt!
– Szeret, szeret. Könnyű neki. Odafönn.
– Mért, ön hol van?
– Ha én azt tudnám, drága barátom!
„Azt a cinkosságot azt a huncutságot
telefonkacsintó kedves kancsalságot
szavak párbaját mi szeretetben ázott
soha nem kapom meg azt az egymásságot.”