Hol a végállomás?

Tisztul a kép. Nemcsak Schmitt Pál pozíciója kell, hanem a becsülete és a feje is. És ha előbbiről ráérne is lemondani decemberben, utóbbi kettőt veszejtse el, amint lehet. A Magyar Olimpiai Bizottság elnöke és Gyárfás Tamás, az ellentábor vezetője a MOB elnökségének augusztus 7-i ülése után kezet adott ugyan egymásnak, de a történtek és a szándékok felületes ismeretében is nyilvánvalónak tűnt: nem a békekötést szentesítették, csupán a december 9-i rendes közgyűlésig kölcsönösen elfogadott fegyverszünetet. Amit aztán Gyárfás egy héten belül megszegett. Méghozzá nyíltan, hiszen a MOB-iroda címére küldött, kiáltványszerű meghívójában így fogalmaz: „Kedves Tagtársaim! Most már nem állhatunk meg. 2006. augusztus 14-én 9.30 órakor a Nap TV-ben megbeszélést szeretnénk tartani. Akinek módja van, tisztelettel kérem, hogy jöjjön el. Az esetleges rendkívüli közgyűlés javasolt időpontja 2006. szeptember 2-án 9 órai kezdettel a Hélia Szálló lenne. Tisztelettel és barátsággal: Gyárfás Tamás.”
Hasonló tartalmú levelek végén az aláírás után elemi szabályként az aláíró titulusa következik. Ami ezúttal hiányzik – és nem véletlenül. Nem mintha Gyárfás Tamásnak nem lenne elegendő pozíciója, csak a fenti irományhoz és főleg szituációhoz egyik sem passzol. Mert Gyárfás ezúttal nem szuverén egyéniségként cselekszik.
A MOB alelnöke és elnöksége eredetileg ugyanis beérte volna azzal, ha Schmitt Pál decemberben „lép egyet hátra”. Persze könnyebben születik ott kompromisszum, ahol az indulatok helyett a ráció vezérli a feleket, és két értelmes emberről lévén szó, mindkettő felmérte: Gyárfás hasznát nem csorbítja, ha Schmitt presztízséből is marad valami, és viszont. Az elnökség tagjait – talán Aján Tamás kivételével – sem a személyes bosszúvágy vezette és vezeti, és ha az egyik kifogásolta is az elnök politikai szerepvállalását, a másik a munkamódszereit, a harmadik pedig, saját érdekeit is szem előtt tartva, inkább behódolt az erősebbnek látszónak, akkor is mindenki előtt nyilvánvaló volt: Schmitt Pál összemérhetetlenül többet tett a magyar sport üdvére, mint kárára, és ezzel kirí az elmúlt évtizedek hazai sportvezetői közül.
Az elnökség tehát, a Schmitt-tel kezet rázó és a Sport Pluszban megjelent jegyzetében békét hirdető Gyárfás Tamással egyetértésben, nem mondott statáriális ítéletet. Valahol valaki azonban ezt kevesellte – és el is érte a „perújrafelvételt”. A MOB elnökségének tagjai ebben a játszmában már nem kellenek, használhatatlanok. Ha nem is szentek, de az újabb fordulathoz túlságosan korrektek. Gyárfás Tamás levelének címzettjei ezért már mások, például Mesterházy Attila, a Sportegyesületek Országos Szövetségének elnöke, amúgy az esélyegyenlőségi minisztérium politikai államtitkára, Warwasovszky Tihamér, Székesfehérvár és Csabai Lászlóné, Nyíregyháza – természetesen szocialista – polgármestere.
A rendkívüli közgyűlés összehívását célzó követelés formailag négy MOB-tagtól (Frenkl Róbert, Jákó Péter, Orosz Klára, Szekeres István) származik. Tipikusan „alulról jövő kezdeményezés”. Évtizedekkel ezelőttről ismerős, mára végleg meghaladottnak hitt módi: a hatalom céljai elérése és álcázása érdekében „öntudatos, politikailag érett” kisembereket szemel ki, és gátlástalanul használja őket. Hogy a négyek miért vállalják-e méltatlan szerepet, lelkük rajta.
Az igazi kérdés az, honnan indult az új akció. A szabadságáról visszatért miniszterelnöktől? Egzakt és bizonyítható választ nem remélhetünk. A demokrácia azonban minden viszontagságunk ellenére stabilnak tűnik, ezért a de jure döntéshelyzetben lévő MOB-tagok szeptember 2-ig még önvizsgálatot tarthatnak. Felfogják-e, mi történik velük, körülöttük, a magyar sporttal? Mert a MOB-ba most igazán beletenyerelt a politika. Nem Schmitt Pállal, hanem ellene.
Vajon igaz-e, hogy „most már nem állhatunk meg”? És ha igen, akkor hol a végállomás?