A napokban hunyt el az énekesnő, aki az ötvenes éveket testesíti meg a vokális zenében: Elisabeth Schwarzkopf. A Jóisten hosszú élettel ajándékozta meg, kilencvenedik születésnapját tavaly még egészségben ünnepelhette – de az ő kivételes intelligenciája kellett ahhoz, hogy letűnt művészetére negyven hosszú éven át öniróniával tekinthessen. Egyáltalán: hogy enynyivel túlélhesse énekesi elmúlását.
A hatvanas évekre, a Mirella Freni- vagy Edith Mathis-típusú allround-énekesnők pályakezdésével egészen megváltozott a női operaéneklés stílusa. Ahogy az egészen egyéni Callas, úgy a német maníros stíl, a nyakra-főre alkalmazott csúszkálás, a nazalizálás, a hamiskás intonáció és az akár hangjegyenként más színben szóló hang képviselői számára sem maradt igazi jövő. Ami nekik maradt: az elavult eszközpark és a kondíció tartása bármi áron, és az aura kimódolt, tupírozott felhasználása az éneklés mellett, néha helyett. Schwarzkopf 1979-ig aktív maradt, dalesteket adott, érthető módon egyre mélyebb transzpozíciókban. Tehette, hisz fenséges megjelenése a különösen attraktív ifjúi hamv múltával is segítette, de még többet köszönhetett vele született nagyasszonyi kisugárzásának, s mégis, annak a közvetlenségnek, amely a vetélytárs dámáknak nem volt épp sajátjuk. No és Walter Leggének, aki cseppet sem mellékesen az EMI klasszikus szekciójának potentátja volt. S a férje – 1979-ben szó szerint bele is halt a szeretett és irányított feleség visszavonulásába.
Amitől Schwarzkopf neve maradandó szócikk és hangzó anyag, az fél tucat operaszerep és néhány Liederabend, amely a merész színfestést optimálisan kapcsolta össze a kifejezéssel, s közben a muzsikának sem mondott ellent. Wolf-dalok mellett Tábornagynéja vagy Grófnéja ezért kivételes élmény – Mimije pedig ezért nem az. El is ismerte: legtöbb felvételét hamisnak hallja, s ezen nincs mit szépíteni. Azonban míg az utódok többsége inkább akadémikus, mintaszerűn vibrált, támasztott vokalizálással foglalja el magát, ő elhitte a Leggével kikevert szuverén művészi igazságot, és ezt adta a színpadon. Drámát is, de dámát mindig.
Elisabeth Schwarzkopf szőke üdvöskének indult ’38-ban – egy operaszínpadra adaptált Dietrich? –, ám rétegzenék korszaknyi, korszakos alakja lett. Isten nyugosztalja – és ez a valóságos, finom portréfilm.
(A Self-Portrait – Elisabeth Schwarzkopf. EMI DVD, 2006.)
origo.hu
Galambos Lajos lenyúlt félmilliója sokkolta az országot
