Kadhafi ezredes tévedése

Hosszú hallgatás után ismét felhívta magára a figyelmet Moamer al-Kadhafi líbiai vezető. Amióta – Washington szerint – megtért a jók táborába, de legalábbis nem bővíti tovább a gonosz tengelyét, újra érdemes odafigyelnünk a Zöld könyv szerzőjére. Annál is inkább, mert Lockerbie-ügy ide, bolgár ápolónők oda, az ezredes bizonyos dolgokból jottányit sem enged.
Nemrégiben a német Focus magazin idézte hosszasan Kadhafit, pontosabban hivatalos honlapjáról közölt szemelvényeket. A líbiai vezető valóságos civilizációs apokalipszist jövendöl, amely során Európát elnyelik a mozlim milliók. Ankara – Kadhafi olvasatában – az „iszlám trójai falova”, amely kontinensünk felé nyomakodik. A törököket ezúttal nem állítják meg Bécs kapuinál, amint az néhány évszázada történt – jósolja a politikus, és hozzáteszi, Ankara megkísérli egész Európa iszlamizálását, sőt lehetséges a mozlim hit Atlanti-óceánon túlra nyúló exportja is. S végezetül egy különös jövendölés: Európának nem marad más lehetősége, mint az iszlám elfogadása, vagy a mozlimok ellen vezetett háború.
Mielőtt legyintenénk egyet, hogy a fenti gondolatsor egy periférikus állam megroppant tekintélyű vezetőjének magányos illúziója, nem árt felidézni, hogy Kadhafi véleményét szerte a világon sokan osztják. Találunk köztük amerikai döntéshozókat, egyetemi tanárokat, jobb- és baloldali európai politikusokat. Elegendő, ha felidézzük Samuel Huntington unos-untalan emlegetett fő tézisét, amely szerint glóbuszunk erőviszonyait a civilizációs különbségek alakítják, és a különböző államok eszerint szimpatizálnak vagy ellenségeskednek egymással.
Végletes leegyszerűsítésről van szó, amely jócskán tartalmaz részigazságot, és éppen ezért különösen alkalmas a körülöttünk zajló politikai folyamatok leírására. Miután azonban univerzális receptek nem léteznek a világ bajaira, az összecsapásokról szőtt ideák sem jelenítik meg a teljes igazságot. Valamilyen rejtélyes oknál fogva egyesek kizárólag összeütközésekben, háborús helyzetben, vérontásban gondolkodva képzelik el a különböző nemzetiségű, hitű emberek kapcsolatrendszerét. Pedig az ember alapvetően jóindulatú lény: ha békében hagyják, semmi baja a másként gondolkodóval, alkot, dolgozik, gyermeket nevel, végzi a dolgát, ahogyan az elődei tették az idők kezdete óta. A baj akkor kezdődik, ha lépten-nyomon a számára állítólag elrendelt politikai hivatásról zengenek körülötte, s a tegnap még oly békés polgárból vérgőzös ideológus, kíméletlen katona, fanatikus „kiválasztott” válik.
Kadhafi legfőbb tévedése abban rejlik, hogy fehérre és feketére osztja a világot (ugyanez a szemléletbeli fogyatékosság egyébként Huntingtonra és követőire is igaz). Pedig alighanem igazat kell adnunk a dalai lámának, aki így figyelmeztet bennünket: „Az emberek szívesen gondolkoznak fekete-fehér és vagy-vagy kategóriákban, megfeledkezve a kölcsönös összefüggések és a viszonylagosság tényéről. Könnyen szem elől tévesztik azokat az átmeneti, szürke sávokat, amelyek két nézőpont között feltétlenül ott húzódnak.” A politika világában különösen feltűnő a szürke szín hiánya. Vezető államférfiak, elnökök és uralkodók gyakran feledkeznek el a fenti igazságról. Amikor Kadhafi ezredes Európa iszlamizálásának (rém)képét festi fel, pontosan abba a hibába esik, mint a világ országait a saját liberális demokráciájuk képére átformálni igyekvő amerikai politikusok. Egy-egy szellemi áramlatot, ideológiát nem lehet patikamérlegen méricskélni aszerint, hány követője akad a világban. Kiváló példa erre a zsidó vallás, amelyet bár szám szerint csak néhány millióan vallanak a magukénak, a jelentősége, kiterjedése miatt mégis megkerülhetetlen világunkban. Az iszlám régóta jelen van Európában, de önmagában ez a tény aligha nullázza le az elmúlt évszázadokat. Az öreg kontinens történelme, állami berendezkedése, politikai önazonossága egy hosszú folyamat eredménye, amely még ma sem ért véget. Az itt élő és majdan betelepülő mozlimok milliói befolyásolhatják a változásokat, amennyiben a saját kultúrájukkal színesítik a közös kincset, de „átvenni a hatalmat”, „lerombolni” és „megsemmisíteni” aligha fognak bármit is. Európa, a maga gyökereivel, kétségtelen megroppanásában még mindig ugyanaz a kontinens, mint évszázadokkal ezelőtt. (Ez akkor a legszembetűnőbb, amikor egy másik földrészről szemléljük önmagunkat, Tajvanról például az angol vagy a portugál is közeli szomszédnak tűnik a magyar ember számára.) Bármit mondjanak is az örök pesszimisták, az itt élők büszkék arra, hogy európaiak, szeretik nemzeti jelképeiket, eszük ágában sincs eszmét, szívet cserélni. Képtelenség is volna ledönteni az emberek közötti kulturális, nyelvi határokat, a történelem tanúsága szerint minden effajta kísérlet kisiklott vagy köznevetségbe fúlt. Éppen ezért nehéz komolyan venni, hogy Európát bárki úgy eltüntesse, mintha nem is létezett volna. Kadhafi ezen a ponton kísérteties hasonlóságot mutat az iszlámot hevesen bíráló Oriana Fallacival, ráadásul, mintha összebeszéltek volna, mindketten agresszióról, lerohanásról, megsemmisítésről szónokolnak. Valójában aligha léteznek egymás felszámolására szőtt titkos tervek, a mozlim ember feltehetően nem azon meditál egész nap, hogyan robbanthatná fel a Louvre-t, és az európai polgár sem óhajt keresztet ácsolni Bagdad főutcáján. A mindkét oldalon fellelhető elfogult magyarázatok ráadásul mindig úgy ábrázolják a másik tábort, mintha a legfontosabb kérdésekben mindenki teljesen azonos módon vélekedne. Valójában sehol a világon nem gondolkodnak egyformán az emberek, csak a tudatlanok hiszik, hogy „általában” véve, különböző alaptípusok mentén leírhatják a túloldalt. A valóság ennél jóval összetettebb, színesebb.
A civilizációs összecsapásokról szőtt elméletek további hiányossága, hogy a fogalmi zavart kihasználva támasztják meglepő jóslataikat. Iszlám és Európa – írjuk ebben a cikkben is, de hogyan állhat szemben egy földrész és egy világvallás? Vagy a keresztyénség és az iszlám csapna össze? De vajon mennyiben keresztyén a mai Európa? Ha pedig etnikai alapon vizsgáljuk a kérdést, máris bajban vagyunk, hiszen az iszlám világnak csak a kisebb része arab származású. Hasonló zűrzavart okoz, amikor az iszlám előretörésében egyesek a vallási mozgalmak – kimondatlanul a „fundamentalista” vonal – megerősödését vélik felfedezni. Végletes tévedésről van szó, a mozlim hitű ember talán meg sem értené ezt az érvet. Köztudott, hogy az iszlámban nem volt felvilágosodás és reformáció, a világi és a hitbéli hatalom sem vált szét, éppen ezért értelmetlen kizárólag vallási természetű kérdésként vizsgálni politikai ügyeket. Amit egyesek iszlám fundamentalizmusnak neveznek, annak vajmi kevés köze van a Koránhoz, illetve csak annyi, amennyiben a keresztyénség erőszakos voltát bibliai idézetekkel alá lehet támasztani. Abban pedig megint csak kételkednünk kell, hogy az emberiség túlnyomó részét a személyes istenhite alapján kellene megítélni. A civilizációs összecsapás hívei itt szenvedik el a döntő vereséget: indokolatlanul nagy jelentőséget tulajdonítanak a vallásnak a társadalmi háttér alapos feltérképezése helyett.