A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai közül többen is nemrég töltöttük be a 75. életévünket. Volt, akinek egy évre meghosszabbította Benedek pápa a püspöki megbízatását. Nekem azt írta a szentatya, egy évig úgy folytassam a tevékenységemet, mint eddig, majd hozzáfűzte, szeretné, ha úgy vigyáznék az egészségemre, hogy egy év múlva azt mondhassa, örömére szolgálna, ha nyolcvanéves koromig akként munkálkodnék, mint eddig.
– Azaz: továbbra is kiemelt feladatként kezelje a nagyváradi püspöki palota teljes visszaszerzését és felújítását, valamint más restitúciós kérdések megoldását.
– Elkopik az ember. A munkakönyvembe ötvenhat ledolgozott évet jegyeztek be eddig. Először 1950. augusztus elsején léptem – ahogyan mondani szokták – a munka mezejére, a tanügybe.
– Nem lehetett könnyű egy vallásos neveltetésű, magyar ajkú ifjú román állampolgár számára az 1950-es esztendő…
– Abban az évben érettségiztem. Apámat sváb származása miatt a Szovjetunióba hurcolták. Egyébként a nagyapám is ott fekszik a krasznojarszki temetőben, Szibériában. Ő mint hadifogoly halt meg idegenben az első világháborúban. Anyám kuláklistára került, hat gyermekéről, akik közül én voltam a legidősebb, hogyan tudott volna gondoskodni? Ha termett is búzánk, a cséplőgép mellől mind elvitték. Éheztünk. Tennem kellett valamit a családomért. Igaz, én már gimnazista koromban, a szatmári jezsuiták diákjaként eldöntöttem, hogy a papi hivatást választom, sőt már a tanügyi reformnak nevezett 1948-as államosítások előtt úgynevezett kisszeminarista voltam. A szatmári püspökségen laktam, és társaimmal együtt Scheffler Jánosnak, a később vértanúságot szenvedett püspöknek segédkeztem. Ám az államosításokkal egyidejűen börtönbe zárták a szatmári és a gyulafehérvári püspököt, Scheffler Jánost és Márton Áront, majd pedig a titokban püspökké szentelt Bogdánffy Szilárdot is – ő is a rácsok mögött vesztette életét –, és minden jel arra mutatott, hogy egy Rómától elszakított katolikus egyházat akarnak mifelénk megteremteni. Ilyen jellegű teológiára persze nem óhajtottam jelentkezni. Gondoltam, megvárom, míg Márton Áront szabadlábra helyezik, addig meg kitalálok magamnak valamit. A „kulákgyereknek” azonban semmilyen állást nem adtak, egyetemre sem vettek fel. Meg is mondták kerek perec, nekik nem tudós emberekre van szükségük, hanem párthoz hű egyedekre. Az tűnt az egyetlen járható útnak, ha megtanulok oroszul. Levizsgázom a Makszim Gorkij intézetben, akkor talán nem firtatják, hogy mennyi földje volt az édesanyámnak. Egyenesen a Szovjetunióból küldték hozzánk a tanárokat, az egyik Leningrádból érkezett, a segítőkész, kedves Nyina Kuznyecova, a másik Moszkvából, a katonás, kemény Klara Paszternak. Róla azt híresztelték, hogy partizán tábornok volt a második világháború idején. Igaz lehetett a szóbeszéd, mert a nagy októberi forradalom évfordulóján mindig egyenruhát öltött, és vagy háromsornyi kitüntetést tűzött föl magára. Tőlük aztán olyan papírt kaptam, amely tanúsította, hogy bármilyen szinten taníthatom az orosz nyelvet. Ilyen végbizonyítvány birtokában már bátran jelentkezhettem a tanügybe. Megtűrtek, nem törődtek vele, hogy kinek a fia vagyok. Öt évig tanítottam, akkor kiengedték a börtönből Márton Áront. Mentem volna nyomban a teológiára, de csak akkor engedtek el, amikor tudtam magam helyett másik orosztanárt állítani Szentjobbon.
– Amely településnek mind a mai napig apátja a nagyváradi püspök, Tempfli József…
– Szívügyem ez az ősi helység. Azért is, mert mai középkorú lakóinak szinte kivétel nélkül a tanára vagy osztályfőnöke voltam, de azért még inkább, mert a történelme az évek során igen gyakran eszembe jutott. Államalapító első királyunk szentté avatásakor már létezett ez a falu, csak akkor még a folyójától, a Berettyótól kapta a nevét. Szentjobbnak azóta hívják, hogy Mercurius apát, a székesfehérvári kincstárnok ide menekítette s három éven át nagy titokban itt őrizte Szent István király épen maradt jobb kezét. Miután titkát a környéken vadászó királynak felfedte, Szent László kőmonostort építtetett a Szent Jobb őrzésére, s az ereklyét a bencés szerzetesek gondjaira bízta. A tatár veszedelem hírére Raguzába menekítették a szent csontokat, és bár a pogány pusztítás után újjáépítették a települést, sőt várat is emeltek a védelmére, régi fényét Szentjobb többé nem nyerte vissza. A századok során több nevezetes apátja is volt e vidéknek. A történész Fraknói Vilmos például a XX. század elején teljesen felújíttatta a XVIII. században az őskeresztény bazilikák stílusában emelt templomot. De még neki sem jutott eszébe, hogy méltó emléket állítsanak a Szent Jobbot ide menekítő Mercuriusnak. Most azonban, egy nappal Szent István ünnepe előtt, augusztus 19-én helyrehozzuk ezt a mulasztást, szobra áll végre Szentjobbon annak a férfiúnak, akinek kilencszázvalahány esztendővel ezelőtti bátor tette mentette meg a magyarságnak Szent István király csodálatos épségben megmaradt jobbját.
– Ha jól számolok, éppen ötven évvel ezelőtt kezdte meg teológiai tanulmányait Gyulafehérváron a híres erdélyi püspök, Márton Áron felügyelete alatt.
– Kicsit később, mert „belebonyolódtam” az ötvenhatos forradalom eseményeibe.
– Ezt a „késedelmet” igazolja tehát az a számos elismerés, amellyel a „püspök-bajtárs” tetteit méltányolják a világ különböző pontjain működő ötvenhatos szervezetek? Mit kell értenünk a „belebonyolódtam” kifejezésen?
– Nem szeretek kérkedni, ezért nagyon rövidre fogom a történteket: a Romániába deportált ötvenhatosok közül ketten megszöktek, nekem pedig, egy gyermekkori jó barátom közreműködésével, a Románia és Jugoszlávia közötti szigorú határzár ellenére is sikerült átcsempésznem őket Jugoszláviába. A többit mondják el helyettem azok, akik a kitüntetések szövegeit fogalmazzák.
– Milyen emlékeket őriz Márton Áronról, akit etnikai és vallási hovatartozásuktól függetlenül oly sokan tisztelnek?
– Minden tekintetben a példaképem volt, az ma is. Alighanem ő is becsült engem: négy éven át minden püspöki pontifikációja alkalmával én lapoztam neki a szertartáskönyveket. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy Márton Áronban jó emlékeket idézett fel a Tempfli név, amikor Gyulafehérvárra kerültem. Ugyanis volt nekem egy unokabátyám, Tempfli János, híres gazdasági szakember, még a francia akadémia is a tagjai közé választotta, aki a román királyok mintagazdaságát vezette. Károlyét, majd utána Mihályét is. Márton Áron nem sokkal püspöki kinevezése után Gyulafehérvártól nem messze, Radnóton a korszerű erdélyi gazdálkodás megszervezése érdekében mezőgazdasági szakiskolát alapított, és az én unokabátyámat kérte fel, hogy legyen az új intézmény igazgatója. S Tempfli János – mélyen vallásos ember volt, nemcsak a gazdasághoz értett, gyönyörűen orgonált is – otthagyta a román királyi mintagazdaságot a hatalmas fizetéssel együtt, és a frissen alapított iskola vezetője lett.
– Ha Márton Áron ma is köztünk élne, ebben az Istentől elrugaszkodott, ellenségeskedő és kiábrándult Kelet-Közép-Európában, vajon mit hirdetne, mit tanácsolna a keresztény embereknek?
– Amit életében, 1938-ban, ’44-ben, ’55-ben, ’67-ben… Hogy mindenkivel szót kell érteni, hogy függetlenül a vallásától, nemzetiségétől, politikai hovatartozásától, pozíciójától, felebarátunk emberi méltóságát becsülni kell. Hogy az általános erkölcsi alapelvekért következetesen ki kell állni a legnehezebb időkben, a legveszélyesebb körülmények között is. Hogy a függetlenség olyan érték, a nemzeti, az egyházi függetlenség is, amelynek védelmét félelmek nélkül vállalni kell. És igazán szeretni kell az embereket. Valamennyit.
– Mind közül e legutóbbit, a szeretet parancsát a legnehezebb követni, kiváltképpen a kommunizmus romjain élőknek, ahol gyakran még egymás szomszédságában él a gyilkos és az áldozat. A nagyváradi katolikus püspök, Márton Áron tanítványa hogyan győzi le magában a haragot azok iránt, akik egyházát és nemzetét megalázták, tulajdonából kiforgatták?
– Teszem a dolgomat, és örülök annak, amit nem tudtak eltüntetni a tudatunkból és a múltunkból. Ha még két évig élt volna, Ceausescu a XVIII. században emelt szép, árkádos Kanonoksort is felszámoltatta volna, akár az ősi váradolaszi temetőt. Száztizennyolc halottat exhumáltattam, amikor annak a régi sírkertnek a likvidálása volt napirenden. Papok, püspökök, történelmi nevezetességű személyek földi maradványait… Madách Imre feleségének hamvait is a szerzetesek kriptájába vitettem át, nem számított, hogy református, hogy kissé feslett életű asszonyság volt, Bem tábornok szárnysegédjéét is, a Váradot harminc éven keresztül irányító polgármestert is… Mit kaptam én ezért a román titkosszolgálattól, a Securitatétól, édes Istenem! A magyar dzsentrivilágnak emelek panteont, ez volt a fő vádpont ellenem. Dzsentrivilág? – vetettem ellen. – Az olyan nincstelent hánytorgatják föl nekem, mint amilyen Madách hitvese, a boldogtalan Fráter Erzsike is volt, akit, miután a szegények kórházában végleg elhagyta e földi világot, a város költségén kellett eltemettetni?
– Úgy tűnik, olykor még Rómában sincsenek tisztában azzal, vajon az európai végeken a harcos, a diplomata vagy a karitatív római katolikus egyháznak jött-e el az ideje.
– Nem lehet, nem szabad különválasztani e hármat, ma különösen nem. Hányszor elmondtam a munkatársaimnak, de magamnak is, ha belepusztulok, a váradi püspöki palotát akkor is visszaszerzem jogos tulajdonosának, a katolikus egyháznak. Nem hagyhatom, hogy az állam tulajdonában maradjon. Várad egyharmada a katolikus egyházé volt. Amikor a kilencvenes években az éppen aktuális kultuszminiszter Váradon tartott nagygyűlést, azt hangoztatta, mindent visszakapnak az egyházak, két ingatlan kivételével. A váradi barokk, azaz püspöki palota és a gyulafehérvári Batthyaneum, a tudós erdélyi püspök, Batthyány Ignác könyvgyűjteménye azonban olyan óriási értéket képvisel, hogy ennek a kettőnek továbbra is állami tulajdonban a helye – ezt mondotta a kormány képviselője a mi városunkban. A „barokk palotát” nyolcévi perlekedés után mégis visszakapta a katolikus egyház, és a Batthyaneum pere is folyamatban van – most éppen Strasbourgban. Visszakapott tulajdonainkkal pedig okosan kell gazdálkodnunk. A Kanonoksor árkádjai alatt például nemcsak plébánia, iskola, diákotthon és szerkesztőség található, de komplett orvosi szolgálat is, ahol mindenkit fogadnak, aki egészségügyi problémáival jelentkezik náluk, nem csak a katolikusokat, kötelező díjak nélkül. A hozzá tartozó gyógyszertárban is mindenkit kiszolgálnak, aki orvosi recepttel érkezik. Negyvenöt személyes öregek otthonában várjuk az idős embereket. Ifjúsági központunkban az óvodáskorúaktól kezdve a felnőtt ifjakig szakemberek foglalkoznak mindenkivel. Szentjobbon egyházmegyénk megvásárolt két házat, elhagyott kisgyermekek nevelkednek ott családi körben. Nagy objektumot építettünk az állami nevelőintézetekből tizennyolcadik életévük betöltése után kikerülő fiataloknak, hogy legyen hol elkezdeniük az önálló életet. Két műhelyt nyitottunk nekik, az egyikben a fa-, a másikban a fémfeldolgozást sajátíthatják el. Akinek egyik mesterség sem tetszik, az az apátsági birtokból negyvenkilenc esztendei használatra átadott, ötvenhektárnyi területen a földművelés tudnivalóit ismerheti meg. A fizetség mindegyik intézményben havi hárommillió lej (mintegy huszonháromezer forint). Mivel a munkavállaló fiatalok kosztjáról és szállásáról a püspökség gondoskodik, a teljes összeget nem adjuk a kezükbe, csak félmilliót költőpénznek. A többit kinek-kinek a nevére szóló bankszámlára utaljuk át, hogy ha házasságot kötnek, és elhagyják intézményünket, legyen mivel nekivágniuk az új életnek.
– Ami Nagyváradon történik kicsiben, írta egykor Ady Endre, eleve és jelképesen egész Magyarország sorsa. Szabó Dezső is hasonlóképpen fogalmazott, szerinte Nagyvárad keresztmetszete a környező világnak. Száz év múltán is elmondható ez a lovagkirály, Szent László szeretett városáról?
– Váradon most is nagy a pezsgés, szellemiekben és anyagiakban egyaránt, ez a város mindig mindent hamar kihever. Mi sem akarunk lemaradni, a Kanonoksoron nemcsak orvosi rendelőt, tanintézeteket, de más kulturális létesítményeket is működtetünk, hatalmas magyar közkönyvtárunkat például sokan látogatják a kisiskolásoktól az egyetemi hallgatókig.
– A 2004. december 5-én megtartott magyarországi népszavazás és annak a végeredménye sok erdélyi ember lelkén ütött gyógyíthatatlan sebeket.
– Csúnya szóval élve én akkor sem hőbörögtem. Tudomásul vettem, hogy mi a valóság. Az volt rá a válaszom, hogy a Várpalotán, igaz, akkor még kezdetleges állapotban meglevő Trianon-múzeum megerősödését, kiteljesedését minden módon támogatni kezdtem. És Makszim Gorkijról kezdtem beszélni. Arról a híres orosz íróról, akit szülőhazájában előszeretettel neveztek a forradalom viharmadarának. Gorkij ugyanis azt tartotta, s ezt több műfajban meg is írta, hogy a társadalmi viharok dühöngésének csak az adhat létjogosultságot, ha a föld színéről mindent elsöpörnek, ami nem méltó az emberhez. Kelet-Közép-Európában is hatalmas vihart kavartak a rendszerváltó kilencvenes évek, és most mindnyájan feszülten várjuk, mit hoz számunkra ez az óriási szélvész. A fergetegnek ugyanis két fajtája ismeretes: a jótékony vihar megtisztítja a levegőt, megerősíti a fák gyökérzetét. A romboló forgószél viszont fákat tép ki tövestül, házakat dönt le, településeket tesz a földdel egyenlővé. Minden áldott nap azért imádkozom, hogy ez a mi viharunk tisztítsa meg a levegőt körülöttünk, és erősítse a magyarság fájának gyökereit.
origo.hu
Kávéval öntötte le a bírót, börtönbe kell vonulnia Portik Tamás fiának
