Kommunikációs tréning

Enciklopédia énezer

Miről beszélgethetnek az állatok? Ez az ember kérdése. Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Én kérdésem, én kérdésem, én igen nagy kérdésem. Az állatok nem firtatják, miről is beszélgethetnek az emberek. Akár a legújabb kori Olvasó Népért mozgalom szlogenjét is idézhetném ide: csak az ember olvas. És az embert érdekli, mit beszél más. Az Árpád hídi aluljáróból a József Attila Színház oldali lépcsőn feljutva, jobb kéz felől van ott egy bokor, s rajta mindig számos veréb, egész csapat. Két-háromszáz veréb. Kommunikálnak ad infinitum. Csiripelnek vég nélkül. Folyamatos traccsparti. De miről szólhat? Mi lehet a téma? Mi körül foroghat a verébközbeszéd?
A „miről beszélnek az állatok?” kérdés olyan, mint hogy mit ábrázol a kép. Olykor nyilvánvaló, mit ábrázol a kép, egy nonfiguratív munka viszont eleve nem is törekszik ábrázolásra. A méhtánc: tematizált beszéd, s Karl von Frisch nyomán ma már tudjuk, melyik mozdulat mit jelent, ebünk mordulása ugyancsak szinkrontolmácsolható: menj a fenébe, nem szeretlek, az énekesmadarak alkonyi dala vagy épp a verébzsivaj viszont vélhetőleg nem szigorúan tematizált. A zene sem ültethető át nyelvre, jelentése hangulati. Hangulatjelentés.
Nem tudni, hogy a kommunikáció egészéből mi a lényegesebb: a tematizált vagy a hangulati, annál is inkább, hisz a látszólag tematizált közbeszéd valódi jelentése akárhányszor hangulati. Amikor az asztaltársaság megbeszéli, miképp szerepelt a kedvenc csapat, a beszéd valójában arról szól, hogy együtt lenni jó. A társasági poénok nagy része helyzeti energia és kontextus nélkül érthetetlen a kültagnak. A humorhoz minimum egy beltag szükségeltetik. Így jön létre bármely korlátolt felelősségű társaság. Pub és club. Ha én egyszer ezt a klubban elmesélem…
Ha én egyszer a klubban elmesélem, hol is voltam – hol voltam, hol nem voltam – egyszer egy hétig, hát az Óbudai-szigeti fesztiválon, kíváncsi vagyok, mit szólnak majd. Bizony, bizony, mondom néktek, kint voltam a szigeten egy álló hétig a Hír Televízió arcaként, két programponttal képviseltetve. Délután kettőkor, tizennégy órakor reggeli torna – nagyon szimpatikus, hogy a szigeten délután kettőkor van reggel, nálam délelőtt tízkor, s a pacsirták már ezért is haragszanak rám –, este tízkor pedig Sebeokaraoke, énekeltem a saját számaimat, és aki akarta, énekelhette velem vagy utánam.
Ahhoz képest, hogy Tarlós Istvánnak, a jobboldal nagy egyesített főpolgármester-jelöltjének pár esztendeje még nem volt épp a szíve csücske a sziget, jelentős fordulat, hogy a Hír Tv – mint konzervatív médium – kimerészkedett a „vadak” közé. Kommunikációs tréning a javából. És értelemfokozó eszköz. Legalábbis számomra. Mert a mondvacsinált párbeszédnél és áligaz harmóniánál is mellbevágóbb tapasztalat volt érzelem által megérteni azt, ami van máma. És ahogy van ma.
Tapasztalnom kellett: abszurd intenzitású jókedv tud megteremni állítólagos válsághelyzetben. Mi van? Buli van. És a buli: nem muri. Nem mulatság. Nem zsúr. Nem is estély. A buli egy életforma, újfajta materializmus, amely nem az anyaghoz, hanem az örömhöz kötött. Globális wellnesscentrum. A veréb győzelme a méh fölött, a nem tematizált kommunikáció győzelme a téma fölött. In concreto semmiről sem szól, csak jó. A legtöbb ember odajött hozzám, és készített rólam a mobiltelefonjával egy fotót. „Művész úr, szabad egy fotót?” Ennyi. Mint hangyabolyban a csápcsók, rövid és velős. A zene sem akart üzenni, csak szólni, hadd szóljon. Semmiről se szóljon, de hallható legyen.
Az, hogy miképp kapcsolódnak ki, miképp szórakoznak az emberek, bekapcsoltságuk metaforája. Nyilván az elektronikus tamtamba révedt ezrek valahová hazatérnek a szigetről, s ott már van vízdíj és racionalitás, de azért a szigetfeeling nem intézhető el egyetlen kézlegyintéssel, és nem tehető dupla zárójelbe.
A nem tematizált kommunikáció a kontinensen is hódít. Ez az igazi, nem művészi célzatú avantgárd. Hogy nincs téma, s nem is kell hogy legyen téma. Élmény, hangulat és hatás. Minél fejlettebbek a kommunikációs eszközök, minél magától értetődőbb a technológia által a kapcsolat mint olyan, annál inkább lesz humán etológiai természetű a kommunikáció maga. A közvetlenség, amely a magánszférába volt száműzve, inflatorikusan beletágul a valaha csak a magasabb rendű gondolatoknak fenntartott instrumentumokba, mígnem a scrollon futtatott sms-fikázás és a fent futó kép összemosódik. A „gyere haza, mert odaég a hús”, illetve a „Libanonban ismét lőnek” egyaránt közlés a mobiltelefonon, köztük csak egy gombnyomásnyi a távolság. Az általános tekintélyvesztés pedig általános gondolatvesztéssel jár. Mondhatnók, egyfajta eszméletvesztéssel. Eleink eszmélkedtek. Mi beájulunk. Sziget, 2006.