Önmagában talán nem is baj a könyvtárak számának csökkenése, hiszen sok száz alkalmatlan, esetenként kifejezetten Potemkin-könyvtár működött országszerte, amelyeknek alig-alig volt olvasójuk, olykor szakképzett könyvtárosuk sem. Ennek ellenére – vagy inkább éppen emellett – a közművelődési könyvtáraknak megvolt a rendszer kultúrpolitikájában betöltött fontos szerepük: a „hivatalos” definíciók szerint biztosították a dolgozók szocialista tartalmú művelődését, a tanulást, a politikai, közéleti és szakmai tájékozódást és az igényes szórakozást. Tiszta képlet, hiszen minden szigorúan ellenőrzött módon juthatott a dolgozóhoz a kulturált szórakozástól kezdve a politikai tájékozódásig. Legalábbis papíron.
A valóság ennél persze sokkal színesebb. Sok-sok könyvtár vált a lehetőségekhez képest szabad szellemi műhellyé, csökkentette a társadalmi egyenlőtlenségeket, nyújtott biztos fogódzókat. Hosszú-hosszú sora van az olvasók és könyvtárosok számára menedékhellyé váló könyvtáraknak. És a hatékonyság e mélyebb rétegeiről nem készült, mert nem is készülhetett kimutatás.
Éppen ezért fájdalmas sokak számára a könyvtárak számának drasztikus csökkenése. A nyolcvanas években 4915 tanácsi és 5583 szakszervezeti könyvtár volt az országban, 1990-ben már csak 4179 önkormányzati és 3171 munkahelyi. Az évtized végéig folyamatosan tovább csökkent a könyvtárak száma, 1999-ben már csupán 3273 önkormányzati és 535 munkahelyi könyvtár működött. És a tendencia a későbbiekben sem változott: a nyilvános könyvtárak jegyzéke 2004 végén 2136 könyvtárat tartalmazott, 2006 januárjában 2084-et. Vagyis lassult a csökkenés mértéke – bár tegyük hozzá, nem teljesen azonos adatokról van szó –, de nem állt meg.
Persze megoszlanak a vélemények arról, hogy önmagában baj-e a könyvtárak számának csökkenése, hiszen a lényeg nem az intézményi hálózatban vagy az egyes könyvtárak meglétében van, hanem az információhoz való szabad hozzáférésben, a szolgáltatások minőségében. Csakhogy ezek a vélekedések nem számolnak a könyvtárak igen komoly szocializációs képességével, valamint azokkal az egyéb járulékos funkciókkal, amelyeket más ellátási rendszerek, mobil, virtuális vagy digitális könyvtárak, egyéb közművelődési létesítmények nem tudnak nyújtani.
A leépülési folyamat következményei már most is érzékelhetők. A könyvtárak, könyvtárosok társadalmi presztízse akkor is romlott és szakadatlanul romlik, ha a kulturális élet pénzügyi forrásainak őrei máshogyan nyilatkoznak. Szóvirágokban ugyanis nincs hiány. A Magyar Könyvtárosok Egyesületének tavalyi, jubileumi vándorgyűlésén például Bozóki András kultuszminiszter mondott előre megírt lírai beszédet. Sok egyéb mellet azt hallhatták a jelenlevők, hogy a könyvtárosok munkáját az azonnali látványos eredményekhez szoktatott világ nem becsüli meg kellőképpen. S hogy milyen is e munka? A miniszter szerint „titáni”, melynek eredményeként a „könyv a polcon van, kikölcsönözhető”. Ez is egyfajta könyvtár-könyvtáros kép, de talán nem a legszerencsésebb, ha éppen egy bölcsész végzettségű szakminiszter gondolkodik így, még kevésbé, ha gondolatát olyan épületesnek tartja, hogy a szakma képviselőivel meg akarja osztani.
Más hangvételű, de konkrétumok tekintetében mégis hasonló beszédet mondott a múlt héten az Oktatási és Kulturális Minisztérium (OKM) jelenlegi vezetője, Hiller István is, azzal a különbséggel, hogy a megszorítások szellemében most nem a titáni, hanem inkább a fölösleges munka, de főként az intézményi párhuzamosságok felszámolása került előtérbe. Hiller szerint nem tarthatók fenn a településeken párhuzamosan működő teleházak, eMagyarország-pontok, művelődési házak és könyvtárak. Nem tudhatjuk, hogy saját gondolat volt-e ez, vagy a Határozatok tárában július elején közzétett közgyűjteményi összevonásokhoz és átszervezésekhez hasonlóan valamelyik titokzatos anonim testület felismerése, amely a megszüntetett Informatikai és Hírközlési Minisztérium munkáját és különös pénzosztási szokásait kívánta utólagos bírálat tárgyává tenni.
A puszta bírálatnál azonban fontosabb lenne a felelősök megkeresése, akik hihetetlen gyorsasággal anakronisztikussá váló intézményi hálózatot hoztak létre az informatikai lemaradás csökkentésének címén, igen jelentős források felhasználásával, ráadásul gyanítható, hogy többek között a hagyományos könyvtári ellátás finanszírozásának terhére is. Ha Hiller szerint ez fölösleges volt, akkor ideje lenne megtudni, hogy kik, milyen érdekcsoportok kezdeményezték mindezt, valamint azt is, hogy a minisztérium várhatóan jobblétre szenderülő könyvtári főosztálya miért nem hívta fel a figyelmet a párhuzamosságok finanszírozásával megvalósuló közpénzherdálásra.
A könyvtárak társadalmi szerepének leértékelődését nem csökkenti sem a könyvtárosok munkájának „titánivá” minősítése, sem a Hillertől hallott bölcsesség, amely szerint a könyvtárak előrébb tartanak, mint a politika. Ez utóbbi kijelentés persze bizonyos szempontból okvetlenül igaz: a könyvtárak leépítése és anyagi lehetőségeik beszűkítése lényegesen nagyobb tempóban történt meg, mint a politikai elité.
A napisajtóban csak a legnagyobb intézmény, az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) anyagi problémáiról olvashatunk, most már azt mondhatjuk, negyedévi, havi rendszerességgel, pedig az OSZK csak a jéghegy csúcsa, igaz, a legnagyobb jéghegy legfontosabb csúcsa, de alig van olyan nyilvános könyvtár ma Magyarországon, amelyik ne számolhatna be az évek óta tartó nadrágszíjhúzás egyre kevésbé palástolható következményeiről.
Mi sem jellemzőbb a döntések átgondolatlanságára és az általános fejetlenségére, mint az, hogy először – néhány hónappal ezelőtt – felkérték az Országos Könyvtári Kuratóriumot a gyalázatos pénzügyi helyzetbe sodort nemzeti könyvtár konszolidációs tervének tárgyalására, majd, erről nyilván megfeledkezve, az új kormány közzétette a 2118/2006. sz. kormányhatározatot, amely – egyéb átszervezések mellett – 2007. január 1-jei hatállyal az OSZK-ba olvasztja az Országos Pedagógia Könyvtár és Múzeumot (OPKM), valamint az Országos Idegennyelvű Könyvtárat (OIK). A konszolidációs terv tehát azonnal értelmét vesztette, hiszen gyökeresen új, az intézmény eredeti célkitűzéseivel nemigen összeegyeztethető feladatokat terheltek a nemzeti könyvtárra, ráadásul úgy, hogy a megvalósításra szánt pénzügyi forrásokról semmiféle említés nem tétetett. Annyi előnye azonban mégis volt a kormányhatározatnak, hogy az OPKM és az OIK dolgozói megtudhatták, ezúttal az ő nyakukra került a kés. És lássuk be: ez is logikus döntés, ha ugyanis a tanárokat nagy számban elbocsátják a racionalitásra és a demográfiai mélypontra hivatkozva, ráadásul a megmaradtaknak az egekbe emelik az óraszámukat, az iskolákat körzetesítik vagy bezárják, nincs is szükség pedagógiai könyvtárra.
Igaz, Hiller István a Magyar Könyvtárosok Egyesületének kecskeméti gyűlésén azt is bejelentette, hogy az OSZK anyagi gondjainak enyhítésére 100 millió forintot ad a tárca, ami gavalléros döntésnek tűnhet első ránézésre, a probléma csak az, hogy nem ad hoc támogatásra lenne szükség főkegyúri bejelentéssel, hanem komplett konszolidációs tervre, esetleg törvényi garanciára ahhoz, hogy ne tűzoltás történjen, hanem tartós megoldás szülessen. Nagy kérdés továbbá, hogy az új részintézményekkel, több feladattal gyarapodó OSZK mit tud ezzel a költségvetése egésze szempontjából sem túl jelentős öszszeggel kezdeni, hány hónapra elegendő a ki tudja milyen megfontolásból kikalkulált összeg. Vagy esetleg ez a gesztus is már a biztató jövő része, amikor az OSZK finanszírozását 100 millió forintos összegenként a miniszter személyes bejelentéssel fogja nyomatékosítani, mintha saját jóindulatának köszönhetően működne a nemzeti könyvtár?
Nem csökkentette a bizonytalanságot az sem, hogy a szakmai közvéleményt joggal nyugtalanító kormányhatározat után július 20-án Schneider Márta, az OKM szakállamtitkára sajtótájékoztatót tartott a „racionalizálási programról”, amelyen bejelentette, hogy miniszteri biztost neveztek ki Farkas Katalin személyében, aki a kormányzati tervek megvalósítását fogja segíteni. Schneider szerint nincs még sem szakmai, sem tartalmi döntés, a minisztérium az érintettekkel együttműködve szeretné kidolgozni javaslatait. Ez azért megnyugtató, mert ha csakugyan nincs döntés, akkor nyilván most végzik el lóhalálában a szükséges hatásvizsgálatokat, méghozzá augusztus 31-ig, amikor is az államtitkár ígérete szerint konkrét javaslatokat tesznek majd le az asztalra.
De ha nem vagyunk túlságosan álnaivak, akkor aligha tarthatjuk valószínűnek, hogy a köztisztviselők számának megnyirbálása mellett, a nyári szabadságolások közepette valóban elvégezhető volna bármiféle komolyan vehető hatásvizsgálat, amelyet mellesleg a jogalkotási törvény is előír… Ráadásul gyors sikerre azért sem számíthatnak, mivel a Professzorok Házának eddigi főigazgatója, Farkas Katalin megbízatása is hat hónapra szól. Ez pedig a kormányhatározat január 1-jei hatályával közel azonos idő, vagyis – ellentétben az államtitkár másik kijelentésével – úgy tűnik, mintha mégiscsak volna valamiféle tartalmi döntés, még ha ezt szakmainak aligha nevezhetjük is.
A döntés elkerülhetetlenségét sugallják egyébként Farkas Katalin miniszteri biztos prioritásai is. A megszorítások technikai lebonyolításával megbízott tisztviselő fontosnak nevezte az „értékek és a szakértelem megőrzését, az egyének és a szervezetek önvizsgálatát, önértékelését, a biztonság és a humánum jelentőségét, valamint azt, hogy az érintettek érezzék: van közük ahhoz, ami történik”. Mindez nagyon szép, de azért egy ilyen jelentőségű döntésnél talán mégsem az „érzés” a fontos; az érintetteknek nem érezniük kellene, hogy közük van a történésekhez, hanem valóban közüknek, de még inkább beleszólásuknak kellene lennie az eseményekbe.
Ez azonban csak ábránd, hiszen a sajtótájékoztatóból az is kiderült: nemhogy az OSZK, az OPKM és az OIK nem tudott a készülő kormányhatározatról, de még a minisztérium sem. Annak ellenére, hogy Schneider állítása szerint a minisztérium már két éve dolgozik a terveken. Nyitott kérdés, hogy miért szövögettek teljesen titokban, az érintett intézmények megkérdezése nélkül átszervezési terveket; illetve mennyire tekinthető egy ilyen elgondolás szakmainak, ha az adott szakma képviselőit nem avatták be az elgondolásokba.
Igaz, az egyeztetések elmaradását Hiller István is kategorikusan és nyomatékosan tagadta. Laptársunknak adott, július 28-án megjelent interjújában azt állította: személyesen vezette az egyeztetéseket a kultúra különböző területeit érintő változásokról, csak épp „körön belül”. Sajnos nem tért ki rá, milyen körön belül egyeztetett, ha az érintettek a sajtóból értesültek a kormányhatározatról, és azt sem részletezte, ilyen körülmények között milyen fórumon alakulhatott volna ki komolyabb vita az érintettekkel.
A megszorítások, átszervezések a hírek szerint persze az Oktatási és Kulturális Minisztériumot sem kerülik el, s ennek eredményeként egy újabb fölösleges kolonccal lesz kevesebb: megszűnik a könyvtári főosztály. A feladat persze nem tűnik el nyomtalanul, csak integrálódik a megmaradt három főosztály egyikébe. Mellesleg ez is logikus döntés: minek külön könyvtári főosztály, ha maguk a könyvtárak megszűnnek, integrálódnak, egybevonódnak?
Nadia Caidi, a torontói egyetem tanára 1999-ben felmérést végzett a visegrádi országokban, és ennek keretén belül magas beosztású könyvtárosokkal készített mélyinterjúkat. Úgy találta, hogy bár a térség könyvtárai élenjárnak az új információs technikák alkalmazásában, a könyvtárosok társadalmi elismertsége mégsem nőtt. A felhasználók kételkednek a könyvtárak révén megszerzett információ hiteleségében, mert megszokták, hogy az előző, diktatórikus rendszerek irányítóinak hatalomtechnikai eszköztárában fontos szerepe volt az igaz és hamis információk adagolásának, a propagandának. Szerinte ez a hiányos civilizációs kompetenciát mutatja. A civilizációs kompetencia a szokások, kódok, reflexiók, összefüggések magabiztos ismerete, amely a civilizációban való részvétel előfeltétele.
Vajon mit mondana az információk hitelességében való kételkedésről a torontói egyetem tanára, ha hallaná a kulturális élet hazai átszervezéséről szóló ellentmondásos híreket? Neki bizonyára nem lenne déjá vu érzése, nem ismerne rá az 1950-es évek kapkodó és minden racionalitást nélkülöző kulturális átszervezéseire, a „holnapra megforgatjuk az egész világot” hangulatára. Nem lehet, hogy a világnak ebben a felében éppen az a civilizációs kompetencia, ha az információ használói semmit sem hisznek el abból, amit a hatalom bizonyos képviselői mondanak?
Cikkünk a hazai
olvasáskultúra helyzetéről
a 30–31. oldalon
buck rogers
Megható üzenettel búcsúzott az élettől és rajongóitól az ismert amerikai színész
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!