Köznapló

Augusztus 14., hétfő
Brechtre készültek a németek. A hugenotta temetőre néző szobájában ötven éve állt meg a szíve, ám nagyon jelen lévő írótársa elrontotta a dolgot. Günter Grass a nyilvánosság elé állt, s bejelentette, a háború idején a hírhedt Waffen-SS tagja volt. Hallgatott róla, de a nyolcvanhoz közeledve lerakja terhét, mondjon ítéletet, aki akar. A döbbenet óriási, hiszen az írót szerették. Egy politikai kultúrmagazin, a Cicero kérdésére, ki a legfontosabb német intellektuel, toronymagasan Grassra voksoltak a legtöbben.
Pedig a lapok, a tévé szoktatják az embert ahhoz, hogy már semmi nem tiszta: a sportoló „kokszol”, a politikusnak ragad a keze, a katonák úgy csinálnak kedvet idegenben a demokráciához, hogy leölik a családot, majd megerőszakolják a tizennégy éves lányt – ezekhez képest egy író hirtelen beismerése (vagy az Oscar-díjas filmrendező korábbi lelepleződése) kávé és sütemény mellé való történet, úgy beszélnek róla, mint régen a kikapós férjekről. Ma a világot jobban meglepi az ártatlanság, mint a bűn.
Hogy Grass kései gyónására mégsem lehet könynyű kézzel legyinteni, annak oka maga az író: mindig kényes volt hírére, nevére, és élnek még, akik emlékeznek, hogy kieresztette a hangját, mikor Bonnban nácibarát politikusok kerültek a Bundestagba, a kancellár is közülük való volt. Nem véletlen hát, hogy „stichet” érzünk a könyvespolc felé fordulva. A szag onnan jön, ahová a Bádogdob van berakva: ez a regény hozta meg a sikert, a pénzt, Willy Brandt barátságát – lehet találgatni, miről ír benne Grass. Igen, a háborúról.
Nem is vettem le a polcról, ma használhatóbb ennél Michael Jürgs könyve. A Stern egykorvolt főszerkesztője vaskos életrajzot írt Grassról, és hallani, hogy mélységesen csalódott. Okkal: a 448 oldalas könyvben, amelyet 2002-ben adott ki a Bertelsmann, sok év munkája feküdt, ám mostantól hiteltelen, szellemi selejt, ki fogják hajigálni a boltok polcairól, ami arra emlékeztet, hogy az embernek a vendéglőben az hányja le a zakóját, akit ő hívott ebédre. Jürgs szerint Grass erkölcsi tekintélyének vége.
Ugyan mit találunk Grass háborús éveiről az életrajzi könyvben? Az erre való visszaemlékezés csupa maszat. A 47. oldalon olvasni, hogy 1944 nyarán behívóparancsot kap a Wehrmachthoz, de az SS-ről egy hang sincs. A hatodik fejezet tréfás címe viszont – Csak az jó költő, aki jól hazudik – mostantól elveszíti ártatlan báját.
Figyelmet érdemel Grass esete Christa Wolffal.
A másik Németország írósztárja öt évig a párt központi bizottságának póttagja volt, Honeckerék fölterjesztettek Nobel-díjra, viszont ezek okán az írótársak „Heuchlerin”-nek, kétszínűnek nevezték maguk közt. Christa Wolf 1993-ban bejelentette, évekig szolgálta a Stazit. Botrány… Főleg a keleti kollégák dühöngtek, nekik nem jutott amerikai ösztöndíj, svájci, olasz és skóciai tanulmányút, évtizedekig hiába pályáztak ilyesmire. A nyugati kollégák mértéktartóbban, de osztották a „túlpartiak” véleményét, kivéve Grasst. Egy rossz szava sem volt, sőt védelmére kelt az asszonynak, s nem csupán élőszóval. Amikor – tán az írónőre zúduló indulat nyomán – annak kigyullad és leég vidéki nyaralója, Grass üzen: ha szükséget szenved, rendelkezésére bocsátja portugáliai házát Algarvéban vagy második otthonát Wewlsflethben. Ez akkor is, ma is hencegésnek hat, mintha azt mondaná: az én gesztusaim gazdagok… Persze lehet e mögött más is. Együttérzés. Könnyítés a lelken, mely nehéz terhet cipel.
Adódik egy kérdés, mely mindennél fontosabb: akiről kiderül utóbb, hogy más, mint aminek évekig mutatta magát, annak munkája értékét veszti-e? Vagyis a Bádogdob (vagy Szabó István Mephistója) mostantól hiteltelen?
Nem. Ezek az alkotások megkarcolhatatlan munkák, ám az éremnek van egy másik oldala. Kezdjük felejteni azokat az éveket, amikor életműveket vontak kétségbe ugyanilyen okból: Céline, Furtwängler, Riefenstahl vagy Szabó Lőrinc neve idézi ezt. Mint ahogy kérdőjelet görbítenek néhányan Gorkij, Zelk Zoltán és Uitz Béla munkássága mögé, mondván: amikor az utcán éljeneztek, tapsoltak, zászlót lengettek, a művész kitárta ablakát. Lehet, de nem mindegy, hogy művész volt vagy dilettáns, aki ablakot nyitott…
Günter Grass mostantól kevesebb helyen lesz díszvendég, és kevesebben választják példaképül, ám ez mind következmény. Annak következménye, hogy az elmúlt századokban csaknem minden fejlődött egy kivételével, ez pedig az erkölcs, amely éppoly gyalázatos állapotban van, mint sok ezer éve, és aki ezt tagadja, szemforgató.
Miért érzek mégis némi megértést Grassék iránt? Mert ebben a riadt világban már csak a művész és az értelmiségi hordozza a reményt, hogy nem veszett el minden. Ők építik a kultúrát tégláról téglára, mely ma olyan, mint egy ösvény a mocsárban. És ez a mocsár feneketlen.

Augusztus 15., kedd
Még augusztus van, de a reggel olyan, mintha kora ősz lenne. Jól mondják a japánok, ez a hónap már nem nyár, s tán jobb is, hogy nem az. Abban van valami felelőtlen mámor: azt hisszük, sosem ér véget, pedig tudjuk jól, hogy az érzés hamis. A nyár szolgálója az ősznek, az addig eltelt év szinte csak előkészület: azért volt hó, eső, rügyfakadás, virágzás, hőség, hogy eljöjjön egy ilyen reggel, és rádöbbentse azokat, akikben maradt némi érzékenység: a teremtés nem szeszélyes passziója volt Istennek. Ellenkezőleg. Szigorú törvények szerint építette föl a világot.
Az igét nem kéne múlt időbe tennem, hisz az építkezés nem ért véget a hét nappal – azóta is zajlik. Hatalmas geológiai és szellemi földrengések formálják a világot, és csak azért gondoljuk, hogy velünk történt a legtöbb katasztrófa, mert a régi korok tanúi kevesebbet fecsegtek, mint a maiak.
Annak már biztos utánagondoltak sokan, mennyi valójában az a bibliai hét nap, ám arról nem esik szó, mint kezdi ki a gonosz, amit hitünk és lelkünk befogadott. Hogyan bontja és fordítja visszájára az Antikrisztus, ahogy ezt az erőt az orosz vándorfilozófus, Szolovjov nevezte.
Hogy ez nincs benne a Szentírásban? De hát abban kezdettől annyi van csupán, amennyit belőle szemünk, képzeletünk, szívünk átfog, és nincs senkinek fölhatalmazása azt mondani, jobb olvasója, mint én, tehát úgy kell értenem, ahogy ő érti: Luther és Károli Gáspár gyötrődtek eleget, hogy e kizárólagosság megszűnjék. Ezért gondolom, hogy Isten, ha a maga képére formált, alkalmassá tett arra, hogy meglássam a csodát bármiben. Ezenkívül nyilván van bennem, mint bárkiben, teremtőerő, és kaptam abból a képességből is, hogy jelenvalónak érezzem magam bárhol, akkor is, ha az íróasztalnál ülök – ennek hitét nem cserélném el semmivel.
Ez adja a páratlan érzést, hogy egy ilyen őszi napon része lehetek a völgyek között lopódzó ködnek, Indiában húrként penget egy szitáron valaki, netán árva kéz vagyok, mely sok év után végre megtalálja az övébe illőt, ám rögtön vége szakad az őszi idillnek, mikor arról hallok, hogy valaki megerőszakolt, majd megégetett egy lányt.
Ilyen esetben mire sarkalljam a képzeletet? Hogy átéljem a kínt, vagy, mert Isten arcán kérlelhetetlen vonásokat is sejtek, lehessek olyan sor az ítéletben, mely kimondja: aki ilyet tett, szenvedje el ugyanazt. Ha valóságosan nem is, legalább börtönálmaiban, és azoktól az álmoktól ne tudjon szabadulni soha.
Szolovjovot nem véletlen emlegettem: nő a száma azoknak, akik várnak az Antikrisztus eljövetelére.

Augusztus 16., szerda
Van néhány hiábavaló vágyam, de nem is a vágy fontos, inkább annak tárgya. Ilyen a szőnyeg, ilyen a csillagos ég és ilyenek a gombák. A csillagokkal az a baj, ha lenne is távcsövem, elaludnék mellette: aki hajnalban kel, annak az éjszaka meghódíthatatlan birodalom. A gombák más eset, az veszélyes világ, és hiába hívott egy falusi plébános, menjek el, a Börzsöny erdeiben csoportokat oktat, biztosan megtanulom én is, melyik fajta ehető, melyik nem, az idő meg a távolság nem engedi a gombászkodást.
Marad a szőnyeg, de nem annyira birtoklásuk – bár egy anatóliai imaszőnyeg kedvemre volna –, inkább az értés, hogy ismerjem őket, és örömöm teljék bennük, mint mondjuk Capeknek. Azt hiszem, emlegettem idevágó novelláját, ahogy Kapuscinsky könyvét, A sahinsahot is, a végén szól Ferdouszi úrról, a teheráni szőnyegkereskedőről. „Egész életében a művészettel s a szépséggel foglalkozott, a környező valóságot úgy fogja fel, mint egy másodrendű filmet valami olcsó, teleszemetelt moziban.”
A minap két pesti szőnyegboltban jártam, és értem már, miért boldogok a Ferdouszi urak, legyenek bárhol és bárkik. Az első boltban szövetek, kárpitok, párnák és a műfaj egyéb kellékei sorakoztak, a szőnyegek a galériáról lógtak alá. Mire fölértem, már égtek a lámpák, egy török férfi megkérdezte, angolul vagy németül beszéljünk, s már terítette ki az első szőnyeget, majd sorban a többit: ez török hereke, mondta, amaz ladik imaszőnyeg, hogyne, van kelim is, tessék, nem gyönyörű? Megállás nélkül hajladozott, mosolygott, akkor is, amikor megköszöntem a kínálást.
Volt a túloldalon is egy szőnyegbolt, benyitottam, a két eladó egymással beszélgetett, oda se néztek, amikor köszöntem. Van kelim szőnyegük?, kérdeztem. Nincsen, felelte az idősebb, és már folytatta is a diskurzust. Úgy éreztem magam boltjukban, mint egy olcsó, teleszemetelt moziban, ahol másodrendű filmet játszanak.