Köznapló

Augusztus 6., vasárnap
Megdöbbentem reggel a konyhába érve. Elég sok mézet eszünk, a váci piacon több üveggel vásárolok egyszerre, ám a minap kifogyott a készlet. Ekkor jutott eszembe: van fél üveggel abból az uniós mézből, amelyet még tavasszal vettem. Behoztam a kamrából, abból kanalazgattunk a teába. Ez tegnap történt.
Ma reggel az üvegben, bár a fémtető rajta volt, megrészegült hangyák százai lelték halálukat, ami elgondolkoztatott. Hiszen volt már úgy, hogy a hazai akácméz vacsora után a konyhában maradt, és odacsábította a hangyákat, de csak néhányat. Az uniós portéka viszont már másodszor okozott tömeghalált.
Gyanús ez… Mit raktak ebbe az uniós kotyvalékba? Miért furcsa az íze, s miért tesszük félre rögtön, ahogy meghozzuk a sződi ember mézét? Tartok tőle, ebbe is került némi adalék, mely függőséget okoz, mint a kólánál, csak nem találták el jól: emberek helyett a hangyák éreznek mohó vágyat, hogy egyenek belőle.
Vagy szó sincs tévedésről? A titkos laboratóriumokban mindegy, hogy ember vagy hangya? Ott talán úgy vélik: mindkettőből sok van, több a kelleténél?

Augusztus 7., hétfő
Biharugrán találkoztam egy férfival, gazdaember volt, túl a hatvanon, és a beszélgetés végén elárulta, van egy nagy vágya. Aztán mi volna az?, kérdeztem olyan tónusban, mintha nekem nem volna. Szeretnék látni még életemben egy hegyet. Még soha nem látott? Soha.
Azóta izgat a domborzati viszonyok, vagyis a táj emberformáló hatása. Nem okvetlen abból fakad ez a figyelem, hogy geodétaként bejártam az országot, kicsit Európát: és láttam a különbségeket. Merthogy láttam ugyanakkor azt is, hogy a kérdésre, mely mindenkit foglalkoztat, legyen koldus vagy király, és körülbelül így hangzik: ki vagyok?, milyen élet vár rám?, a választ mindig szélhámosok adják. Tenyérjósok, kártyavetők, no meg a horoszkópok készítői. Az utóbbiból lett a hiszékenységipar elitje, jósolgatásaik gyakran helyet kapnak az újságokban is.
Az a baj, hogy a tudomány embere lenézi őket, nem száll szembe velük, így mindig a vámszedők híznak és gazdagodnak, a tudósnak csupán a vigasz marad, hogy ő az okosabb. Gyönge vigasz, hiszen látni, hogy az a fajta okosság a mindennapokban nem kell senkinek.
Többek között ezért vettem a fejembe, hogy – félretolva a jósok népes táborát – annak nézek utána, ami bizonyos, vagyis ami tényleg alakít a sorson, a jellemen. Ezek közül az egyik a hely szelleme, a másik pedig a topográfiai viszonyok, vagyis a domborzat.
A hely szellemét véleményem szerint erősen befolyásolja a földsugárzás, s e kettő együtt megdöbbentő eseteket produkál. Barcsay Jenő, a neves festő a két háború közt sok év után tért haza erdélyi szülőfalujába, és amikor megérkezett, hiába próbálta visszafojtani, zokogni kezdett. Elmondta utóbb, sírásának nem lelki, hanem fizikai oka volt, mintha a földből érte volna valami furcsa hatás, mely átjárta minden tagját – ebből tudta, hogy megérkezett.
A harmincas évekig a földsugárzásról fitymálva szóltak a fizikusok, sokuk babonának vélte, pedig hajdan nagyon jól ismerték. A piramisok halottas kamráinak helyét például úgy jelölték ki, hogy a mumifikáláson túl a földsugárzás is konzerválja a fáraók holttestét, mint ahogy a középkori katedrálisok oltárai is mindig vízerek metszéspontjába kerültek. Ennek ellenére a tudományos élet nem foglalkozott vele addig, míg Gustav Pohl báró, a német geofizikus mérései nem igazolták. A radiesztézia azóta bejegyzett szakma, s ma vannak országok, ahol építkezés előtt kötelező elvégeztetni a sugárzásvizsgálatot, mert nem mindegy, hová kerül a ház.
Ez mérhető, már nem vita tárgya. Válaszra vár még, mi magyarázza a domborzat hatását a jellem alakulására. Mert azt aligha lehet tagadni, hogy a magyar táj sokfélesége velük arányos karaktereket produkált. Részleges igazolása ennek Hamvas könyve, Az öt géniusz, mégis úgy hiszem, jobb, ha az irodalomból keresünk példákat: a költők formálta jellemek ékesebben bizonyítják az eltéréseket.
Itt van mindjárt Arany Toldija, és mögötte az Alföld, ahol felnőtt. A költő hősét egyértelműen az a táj alakította, ahol minden horizontális, mint a szemhatár: ilyen Miklós tekintete, mozgása, lassan gyűlő indulatai és az a szemérmesség, mely szintén Hamvast igazolja, aki szerint: „E táj nyíltsága annyit jelent, mint bezárva lenni.”
Egész más költészet Weöresé: a Dunántúl dombjainak sokféle rejtelme, kiismerhetetlen ritmusa nélkül sose írta volna meg mondjuk a Psychét, bucskázva, átváltozva, és tizenkilencedik századi költőnőként verselve a Hegyalján. Tiszta lúdbőr lesz az ember karja, amikor olvassa: „Én szép szeretőmet patak partra vitted, / Engem irégyelvén, lábárúl le-vetted, / Jókora répáját levesedbe tetted, / S rám haragszol, ki ezt ellenem vétetted.” Írhat ilyet Arany, Juhász Gyula vagy az Alföld bármelyik szülötte? Csak akkor, ha áthágja eredendő természetét. S itt van még egy fontos kérdés: miért lett halála után népszerűbb Márai, mint volt életében? Mi teszi ezt a felvidéki cipszer származékot annyira aktuálissá, hogy néha még a politikusok is idézik, aminek az író nem biztos, hogy örülne. Azt hiszem, ennek oka a hiány. Olyanféle írói karakter az övé, amilyennek tán csak Erdélyben lehetett vagy lehet párja – hegyeket érez mögötte az ember. Hegyeket, amelyek messze kerültek tőlünk, csúcsaik felől tiszta, hűvös levegő nyugtatja a lázas homlokot: nálunk mindig volt forró és lázas homlok, most is van elég.
A huszadik század, ha végigtekintünk emberanyagán, színes és gazdag volt: a mindennapok szereplőinek éppúgy kiderült a honnanvalósága, mint az elitének. Ennek oka közismert: a táj alakítja az embert, s ugyanúgy az ember a tájat. Ez a sokszínűség – az arcok, a mozgás, az öltözködés, a vérmérséklet vagy a beszéd jellegzetessége –, mert az ország szűkebb lett, erősen fakul.
A figyelemre érdemesek egyre kisebb körből, egyhangúbb tájról jönnek: legtöbbje immár a fővárosból, holott az korábban, míg volt egészséges kiválasztódás, a beérkezés helyének számított. Ma az egyformásodás korát éljük: az alkotók nagy része típusaggyal és típusfantáziával kíséreli meg a lehetetlent – nem segíti őket olyan változatos ország, mint amilyen Jókaié, Bartóké vagy Kós Károlyé volt. Annak, ha Petőfit olvas az ember, úgy érzi, talán nem is volt határa.
Ha így van, és mert így van, neki kell indulni, s a lecövekelt határokon túl rálelni arra a tájra, melynek hatása formál az arcon, munkál a jellemen, ez együtt áruvédjegy lehet, és a műre vonzza majd mások szemét.
Ezt tette a litván fotós, Normantas Paulius. Hazájából huszonkét éve érkezett hozzánk, s talán látta, hogy a határok itt is összeszűkültek, ezért tágítani akart rajtuk. Előbb Stein Aurél, aztán Kőrösi Csoma nyomába szegődött, majd tovább: Tibetbe, Nepálba, Ujguriába, Kambodzsába, s a képek, melyeket útjairól hozott, igazolták: megtalálta, amit keresett. És ez azt bizonyítja, hogy bárki tágíthat világának horizontján, ha van benne elég akarat. A nagyon elszántak, vagyis a kiválasztottak vonásait pedig a végtelenség formálja olyanná, ami kedves Istennek.
Néha az embernek is az lehet: Normantas Paulius ezért kapta meg a minap a Magyar Fotográfiai Nagydíjat.

Augusztus 8., kedd
Azt hittem, a Fradi szertárosával beszélgetnek a tévében, de kiderült, az elnök az. Mit mondjak? „Őtet” a bolgár másodosztály sereghajtójánál se alkalmaznám – nemhogy elnöknek, még jegyszedőnek sem, bár annyiban az is felelős, hogy csak azt engedheti be, aki fizet. Ez az ember és elődei olyanokat engedtek be az elnöki irodába, akik pénzt csak ígérni tudtak, az egyetlent, aki fizetett, a lelátó kiutálta az Üllői útról.
Most új vevő kopogtat, egy kis szlovák csapat, ugyanúgy lett résztvevője a Bajnokok Ligája csoportmeccseinek, mint pár éve a Fradi; csak amíg a magyar bajnoknál a sokmilliós bevétel elszállt, az Artmedia Bratislava befekteti. Ott nem dzsentritempó diktál, hogy amikor van egy kis pénz, mulassunk, hiszen az ilyen után előbb-utóbb jön a nemulass: a másodosztály és a nyomor.

Augusztus 9., szerda
Meghozta a posta az új Országépítőt, benne szemelvényeket Thomas Meyer előadásából, melyet a Szabad Gondolatok Házában tartott. Mikor elolvastam, a „nagyvadra” gondoltam – egy interjúban így nevezte magát Magyar Bálint. Most, hogy immár nem tud oktatási miniszterként dűteni-borítani, egymásnak ellentmondó „reformokat” bevezetni, az egyetemi felvételek bevált rendjét összezavarni, óhatatlanul az ember eszébe jut, ez a nagy és vad liberális miért nem írta elő, hogy a szabadkőművesség is tananyag legyen? Végtére nem akárkik fordultak meg a páholyokban, ráadásul volt néhány világtörténelmi pillanat, melyek mikéntjéről ott döntöttek. Thomas Meyer két példát is hozott erre, 1917-ből való mindkettő.
Júliusban még volt mód a bolsevik előrenyomulás megállítására, idézi az írót az Országépítő. Kerenszkij Pétervárra vezényelt egy tábornokot a felkelés megelőzésére, de visszarendelte a csapatokat. Scserbatov gróf emlékiratai most jelentek meg Moszkvában, és ezekben olvasható, hogy az emigrációban találkozott Kerenszkijjel, aki elmondta, parancsot kapott a páholytól, vonja vissza a csapatokat. És ugyanez volt a válasza a szabadkőműves Kerenszkijnek, amikor a gróf arról kérdezte, miért nem engedték a cári családot külföldre. Mert a páholy parancsa szerint a cár visszatérésének még a hitét is ki kellett irtani az emberekből.
Mikor lesz benne mindez a magyar diák történelemkönyvében?