Köznapló

Július 29., szombat
Épp csak hazaértünk a vásárlásból, jött a vihar. A szél ordított, mint egy zsarnok bojár, a fák földig hajoltak előtte, csapódott egy ablak, üveg tört, aztán villámlott, majd kopogni kezdett a tetőn az eső. Száraz volt már nagyon a föld, vártuk, hogy essen, de pár perc után láttuk, hogy ez több kettőnél. Annyi víz zúdult le a kerti lépcső felől, hogy befolyt az ajtó alatt, és éppcsak elkezdtem törölni, kiáltott a feleségem: gyere gyorsan!
A kisszoba mennyezetének faburkolatából már csurgott a víz, aztán folyt, majd pár perc múlva ömlött. Odébb toltuk kislányunk ágyát, a sublótot, de csak az segített volna, ha arrébb toljuk az egész szobát. Futottam, vödröket raktunk alá, de nem jutott mindenhová, ráadásul lecsapott a közelben egy villám. Eszterke megijedt, felsírt: sokadszor döbbentem rá, milyen semmi az ember, ha a természet igazán rákezdi.
Sose ázott be a kisszoba, és most is csak azért, mert a bádogos tavaly vacak munkát végzett. A lefolyócső az ereszre zúduló vizet képtelen volt levezetni: kisebb az átmérője, mint kéne, a fölösleg a padlástérbe ömlött.
Kelletlen, fásult figura volt a bádogos, érkezése után épp csak köszönt, s már kezdte is a panaszkodást: miért kell neki esős időben dolgozni? Sok ilyennel találkoztam, a mestersége mindnek más volt, abban egyeztek csak, hogy egyformán utálták a munkát, amellyel a kenyeret keresték.
Közgazdasági és politikai elemzők hónapok óta versenyeznek, melyikük fogalmazza meg pontosabban az okot, amiért ide jutott az ország, arról viszont, hogy nincs remény közeli változásra, egyikük sem szólt. Mintha nem vennék észre, hogy napról napra nő azok száma, akik munkájukban nem találnak örömet. Emiatt rossz a kedvük, emiatt hordják kocsmába a fizetésüket, és ezért lehet őket megvenni pár doboz konzervért vagy száraztésztáért, ha jön a választás. Legtöbbjének úgy múlik el az élete, hogy nem csinált semmit, ami nyomot hagy, ami említésre érdemes, és ha emlegetik őket, csaknem mindig szitkozódva, hiszen ami utánuk marad: kár, ráfizetés vagy dupla munka.
És miközben töröltük a vizet, eszembe jutott egy kitűnő költőnő, felhívott egyszer, megkérdezte, miért írom Magyarországról folyton, hogy Kelet-Európa része. Nos, többek közt ezért. Az emberanyag minősége miatt, amely akkorát zuhant húsz év alatt, mint korábban soha. Aki nem hiszi, nézzen bele Rockenbauerék országjáró filmjébe, látni, hogyan öltöztek, mint fogalmaztak a nyolcvanas években az emberek. Senki nem dadogott, nem jelent meg a kamera előtt madzaggal kötött, piszkos nadrágban, szőrösen, mosdatlanul, s ugyanez van belül is, ahol fészkel az agy.
Visszatoltuk helyére a kiságyat, a sublótot, kivittük száradni a szőnyeget, s amikor kész lettünk, a fotelbe zuhantunk. Feleségem fölnevetett: Hogy vártuk az esőt, aztán tessék… Szavunk se lehet, nézd meg Czinka Pannát, mutattam ki az ablakon. Macskánk az ablakban ázott lábtörlőre emlékeztetett…
Fölálltam, kinyitottam az ablakot. Friss, hűvös levegő áradt be, és olyan érzésem volt, mintha elmúlt volna a tájról valami rontás.
Megadtuk az árát.

Augusztus 1., kedd
A tízes számrendszer függőséget okoz. Ha valaki tíz, húsz vagy hatvan éve született, netán ennyi éve halt meg, rögtön akad emlékező, ám júniusban csend volt, senki nem döngette azzal a kapukat, hogy hetven éve halt meg Gorkij, pontosabban: hetven éve mérgezte meg az írót Sztálin.
Moszkvából tudósítottam akkor a sakkvilágbajnoki páros mérkőzést, volt szünnap is, az egyiken ellátogattam az író házába. Élmény volt. A Makar Csudra, az Éjjeli menedékhely, a Cselkas mondatai kísértek szobáról szobára; olyan valakinél vendégeskedtem, aki hatással volt rám. Ott zakatolt bennem, amit Babelnak mondott annak idején: „Menjen a nép közé…” Nekem nem volt nesztorom, így aztán magamra vettem.
Különös, hogy mindez épp ma jut eszembe, amikor az első számú hír szerte a világon Fidel Castro átmeneti – vagy végleges? – lelépése Kuba politikai színpadáról. Latolgatom, pontos-e a szó, hogy „különös”? Valószínűleg csak azért használom, mert amikor Kubában láttam Hemingway házát, nem voltam birtokában némely ismeretnek, így kilométerekben mértem San Francisco de Paulo távolságát Moszkvától. Naivság volt.
Amikor arról olvastam, hogy mámorosan ünnepelték Gorkijt Amerikában 1906-ban, nemigen értettem. Egy apró betűs lábjegyzet tudatta velem, hogy az író a párt megbízásából utazott el, és ugyancsak a párt rendelte mellé Marija Andrejevnát, a színésznőt, mint még annyi sok asszonyt a későbbiekben.
Ha az ember kicsit jobban beleássa magát a mozgalom, pontosabban: a Népfront történetébe, észreveszi, hogy a Moszkvából irányított gépezetet azért tudták sikeresen működtetni, mert a nyugati közönség – főleg a jól képzett értelmiség – gondolkodását, mindennapjait akkor még nagyobbrészt a kőtáblák parancsai határozták meg, ezért voltak naivak, jóhiszeműek és rászedhetők.
Gorkijt nemcsak ünnepelték az amerikaiak, ennél sokkal többet tettek: szolidaritást vállaltak a szegénységben sínylődő oroszokkal, pénzt és adományokat gyűjtöttek, sejtelmük sem volt arról, hogy a pártkaszszába vándorol minden, hogy szívükkel a bolsevikok szívtelen uralmát készítik elő.
A Moszkvából irányított Népfront legfőbb célja az volt, hogy megnyerjék a nyugati értelmiség rokonszenvét, csak az ő közreműkődésükkel lehetett fellazítani a talajt, hogy elvessék a mozgalom magját, aztán jöhet a világforradalom.
Semmiféle eszközt nem sajnáltak, s a kőtáblákat a parancsokkal együtt úgy rúgták félre, hogy minél több ellenkezőt üssön agyon. Ezért se értem azokat, akik versenyt csinálnak abból, a kommunizmus vagy a fasizmus dúlta fel inkább a világot, hisz sorrendiségük nyilvánvaló, és az is, hogy előbbi nélkül aligha jön létre az utóbbi.
E fellazított állapot ma is tart, s a világ naiv fele változatlanul rászedhető. Nem olvasták a Varázshegyet, benne a párbeszédet Settembrini és Naphta között? „Korunk titka és parancsa nem az egyén felszabadítása és kifejtése. Amit korunk kíván, amire szüksége van, és amit megteremt magának, az… a terror.” Thomas Mann 1924-ben írta le e sorokat, és tudni lehet, hogy Naphta modellje a korábbi komiszszár, Lukács György volt. (S. Koch, a Kettős szerepben szerzője Dzerzsinszkijre tippel: téved.) Mit jelent ez? Nem kevesebbet annál, mint hogy a terrorizmus cseppet sem új dolog, hogy a Népfront valójában a terror első állomása s talán annak fedőneve volt. Okkal, mert világuralmi törekvéseket kellett szép jelmezbe öltöztetni, más kérdés, hogy a jelmezbál ma is tart, bár a kosztümök már nem annyira vonzóak.
A gépezet, mely Gorkijt Amerikában felhasználta, akkor még csak próbálgatta magát. Ennek alkatrésze lett utóbb Hemingway, a kemény jenki, aki úgy indult Spanyolországba, mintha ő egyedül volna a köztársasági hadsereg. A haditudósításait, biztos ami biztos, a tűzvonaltól kellő távolságra írta, viszont nevét adta egy olyan filmhez, mely egyértelműen Sztálin céljait szolgálta – címe: A spanyol föld –, nem véletlen hát, hogy a moszkvai könyvesboltokban halála után húsz évvel is az ő munkái sorakoztak a polcokon oroszra fordítva, és az ő ábrázata volt vászonra kasírozva négy rubelért, nem Faulkneré vagy Walt Whitmané.
A nemzetközi baloldalnak érdeke volt, hogy Hemingway sztáríró legyen, de ennek ára volt. Borges mondta róla, akinek hihetünk, hiszen nem volt érdekelt: „Önfeledt örömet talált a kegyetlenkedésben és a brutalitásban, én pedig úgy vélem, egy ilyen emberben lennie kell valami gonosznak… Szerintem amikor öngyilkos lett, egyfajta ítéletet mondott írói munkássága fölött.” Borges talán nem tudta, mi azonban tudjuk, hogy az írónak utolsó heteiben kényszerképzete volt, úgy érezte, üldözi az FBI. Eszébe jutott Spanyolország? A piszkos pénzek? Egy rég látott figura?
Ez a történet nagyon szövevényes, és politikai értelemben attól pikáns, hogy amíg a Moszkvából irányított baloldal gyilkos fortélyai ellen Gorkij fellázadt s képviselőivel bátran szembeszállt, addig Hemingway, aki afrikai vadászatokkal és bikaviadalokkal leplezte gyávaságát, benne maradt a trutymóban – azért muszáj ezt a kifejezést használni, mert folyton ismételgette, hogy „egy nagy író leglényegesebb adománya a szimat, amellyel fölfedezi a bűzt” –, amit nem tudott lemosni róla a megbocsátó Malcolm Cowley sem, az amerikai irodalom mértékadója és igazságtevője.
Nemcsak Gorkij vette észre, mire megy ki a játék, a kubai forradalmár, Fidel Castro is. Kellett neki egy közös fénykép a Nobel-díjas amerikaival, de semmi több, s nem véletlen, hogy Hemingway otthagyta Kubát, és önmaga kivégzését Amerikában hajtotta végre. Castro is kiszállt, hogy aztán a maga elképzelése szerint folytassa végtelen forradalmát. Ezért lett nemkívánatos figurája az első, a második és a harmadik világnak is, és többek között ez az oka annak, hogy amíg a nyugati világ más kommunista vezetőkkel parolázott, seftelt, egyezségeket kötött, Castróval nem állt szóba. Hogy jön ez ahhoz, hogy letérjen az útról, amelyről ők még annak idején Sztálinnal megállapodtak? Nem tudja, hogy a letérés akkor is, azóta is kockázattal jár? Negyvenhét éve játszik ezzel a kockázattal, és el kell ismerni, betyár ügyesen. Kilenc amerikai elnök próbálta kifüstölni, egyik sem bírt vele, s ha Miamiban örülnek, hogy mostantól más lesz, korai az öröm.