Köznapló

Augusztus 19., szombat
Láttam Soós Imrét a Lúdas Matyiban. Tiszta arc, ártatlan nevetés; olyan volt, mint a föld tavasszal: áradt belőle a gazdag termés, a nagyszerű ízek ígérete. Micsoda Rómeót játszott ez a parasztivadék Debrecenben! Márkus, a pesti úri fiú évtizedek múlva is áradozott róla. A Színművészeti Főiskola egykori növendékei közül a tanárok hármat tartottak rendkívüli tehetségnek: Ferrari Violettát, Sinkovits Imrét és őt. Az első ötvenhatban elhagyta az országot, a másodikat utána csukták börtönbe, a harmadik egy évvel később, huszonhét évesen lett öngyilkos. Művészsorsok – nálunk…
Soós Imréről kérdezte tőlem valaki pár éve, miért nincs nálunk ennek az egyszeri csodának olyan kultusza, mint James Deannek Amerikában? Az is üstököspályát futott be, ám azóta, hogy autóbaleset áldozata lett 1955-ben, emléke cseppet sem halványult, ellenkezőleg. Arcmását ott látni az amerikai gyorséttermek falán, viselik pólókon, viselik kitűzőkön, James Deant ismeri az egész világ, míg Soós Imrét, aki legalább akkora tehetség volt, lassan a hazájában is elfelejtik.
Azért lehet így, feleltem, mert az Amerika, s ott egy hirtelen kettétört élet is üzlet, de a kérdező kinyújtott mutatóujját ingatta, jelezve, hogy nem, nem. Másról van szó, mondta, és Márai háborús naplójából elém rakta azt a pár sort, ami arról szól, hogy most a tehetségtelenek jönnek. Azok, akik később közepessé fejlődtek, de mert tudták, többre nem képesek, fallal vették körül magukat, s az évek során öszszetartó sereget alkottak. Katonái parancs nélkül is tudják a dolgukat: aki jobb náluk, nem kerülhet helyzetbe, hisz akkor kiderül: az ő tehetségük legfeljebb közepes.
Első számú módszerük az elhallgatás. Elhallgatni, figyelemre se méltatni igazi értékeket, igaz, ehhez kézben kell tartani annak privilégiumát, hogy ők határozzák meg, mi számít értéknek és mi nem. Helyzetük már annyira megszilárdult, hogy néha azt is elismerik, ha valaki jobb náluk. De csak ha fényévekkel jobb. „Emlékszel, kik és hogyan méltatták Hofit a minap vetített tévésorozat körítéseként? Ők, akik tegnapelőtt és tegnap is ott voltak: az örök közepesek.”
És erejüket nem csak ez igazolja.
Volt egy ügyes riporter, Déri Jánosnak hívták, negyvenes éveiben járt, amikor meghalt. A társak nem sokkal később díjat neveztek el róla, hogy emlékét fenntartsák, s egyúttal meghatározzák a szintet, amelyet nem okos túllépnie annak, aki díjakra, elismerésre és konfliktus nélküli pályára számít.
„Sok jó színészünk volt, zseniális kevés. Soós Imre a kevesek egyike. Van róla díj elnevezve? Nincs. Na, látod. És tudod, miért? Mert nálunk a tehetség nem él véd- és dacszövetségben társaival, mint a közepesek. Magányra van ítélve, tehát védtelen, más szóval: védelemre szorul. Ezt a védelmet a világ más tájain, ahol a társadalmat – benne a szellemi és alkotó életet – egészséges kiválasztódás tartja pezsgésben, a tehetség mindig megkapja, hisz az ő teljesítménye bizonyítja a társadalom erejét. Ahol nem így van, ott minden viszonylagossá és posvánnyá válik, és a legjobbak vagy megszöknek, vagy tönkremennek.
Ilyen sorsra ítélik őket a közepesek.”

Augusztus 20., vasárnap
Nálunk Nagymaroson szombaton volt tűzijáték, nem nagyszabású, mint Pesten, bekapcsoltuk hát a tévét, lássuk mi is, amit a fővárosiak látnak. Tíz perc sem telik el, szól a feleségem: ha nem tudják a kamera üvegét óvni a víztől, nagy eső lehet ott… Épp csak kimondta, a közszolgálati tévé be is fejezte a közvetítést, előbb reklámokat mutatott, majd anélkül, hogy bárki szólt volna, mi történt, elkezdte sugározni a rajzfilmet, a csodaszarvasról szólót. Huszonöt perccel korábban kezdte, mint hirdette, de nemigen lehetett figyelni rá: éreztük, hogy történt valami a fővárosban.
A közszolgálat újra elkövette azt a feladatához méltatlan „bravúrt”, amelyet legutóbb II. János Pál halála estéjén láttunk. Mint sokan emlékeznek, Nika György főszerkesztő nem szakította félbe az adást, és nem mondta be a hírt, amelyet mindenütt bemondtak, hagyta, hogy menjen tovább a dínomdánom műsor.
Azt mondták akkor, Nikának mennie kell, hiszen a rovásán volt még az is, hogy nem találták sehol, de mint látjuk, ott van ugyanúgy, mintha mi sem történt volna. Hogy a tűzijáték közvetítésének hirtelen befejezését ezúttal kinek kellett volna pár szóval indokolnia, mostantól részletkérdés, a lényeg, hogy a köz szolgálatára és a nézőkre abban a házban mindenki változatlanul tojik.

Augusztus 21., hétfő
Figyeltem az előző napi katasztrófa hatását a rádióban és a tévében. Megdöbbentett, hogy senki nem akart felelni a kérdésre: kinek a feladata lett volna lefújni a tűzijátékot? A meteorológusokra mutogattak, holott fél hétkor magam láttam és hallottam, hogy egyikük a híradó végén jelezte, komoly vihar közeleg, sőt mondta azt is, hogy a szél erős lesz, olyan erős, hogy veszélybe sodorhatja a tűzijáték biztonságát.
Ennek ellenére elkezdték, és nem akadt senki, aki leállítsa, aki szóljon, és megnyugtassa az embereket – hol voltak azon az estén a felelős férfiak: a nehéz órák Wesselényi Miklósai? József nádor, amikor 1846. július 16-án az első vonattal megérkezett Vácra, és ott kiderült, hogy a városban tűzvész pusztít, félretolta a fogadóbizottság díszbe öltözött tagjait, és rohant, hogy részt vegyen az oltásban. Igen, a nádor, az első ember a király után.
Most hol voltak az első emberek?
Látta-e valaki a miniszterelnököt, a szóforgatás bajnokát, akinek mániája a szerepelés, és ha úgy érzi, szót kér akár soron kívül is a tévében. Most sem a helyszínen, sem a kamerák előtt nem jelent meg, hogy szóljon azokhoz, akik bajba kerültek. Ugyanígy hiányoltuk kenyeres pajtását, Kóka Jánost, aki hallatlanul bátor, ha arról kell dönteni, hány vasútvonalat töröljön le a térképről: látta őt valaki a katasztrófa színhelyén? Demszky Gábor főpolgármester és egyben a fővárosi védelmi bizottság elnöke, ha már nem állította le a tűzijátékot – bár a jogosítványa megvolt rá –, végigjárta-e a helyszíneket és a kórházakat éjszaka? Urambocsá! részt vett-e bárhol a mentésben?
Ezek az urak nem férfiak, s ha Petőfi fogalmaival élek, bizony csak gyönge bábok, és szavuk mostantól még hiteltelenebb. Vigyázzunk, barátaim, mert a gyönge embernél nincs veszélyesebb! Bármire hajlandó, ha leplezheti vele, hogy fél. És ők azt leplezik. Ahogy elődeik is tették: negyvenöt óta szakadatlanul.

Augusztus 22., kedd
Levelet írt Sopronból Szarka László geofizikus mérnök, az MTA doktora, augusztus 12-i írásom egyik állításához fűzött pár megjegyzést, melyben a radiesztéziáról, a földsugárzásról és első meghatározójáról, báró Gustav Pohlról szóltam. A német tudománytörténet, mint Szarka doktor utánanézett, nem ismeri Pohl báró nevét, a fenti két fogalom pedig kívül esik a tudományosság körén, azokat csak a hamis paratudomány tartja számon.
A szakma iránti tisztelettel olvastam a levelet, s hozzáfűznivalóm csak azért van, mert húsz éve jógázom, és ez idő alatt, hogy tökéletesítsem ismereteimet, elolvastam számos idevágó könyvet. Ezekből és néhány megtörtént esetből – például Barcsay Jenőéből – adódott össze az, ami augusztus 12-én megjelent, s ha mégis vitázom Szarka doktor úrnak a tudomány „ellentmondás-mentességéről” szóló mondataival, annak oka ez a jógával töltött húsz év.
Nem fogok hát előhozakodni azzal, milyen károkat okozott a tudomány mindenhatósága a huszadik században, s hányszor kellett nyilvánosan korrigálnia saját állításait; azt sem kérem számon, hogy ennek okán miért hiányzott leveléből az a terminus technicus, hogy „a tudomány jelenlegi állása szerint”, ami egyrészt elegáns lett volna, másrészt arányos azzal, hogy minden változik, s a tudomány folytonosan meghaladja önmagát.
Ezért csupán három kérdést teszek föl Szarka doktor úr azon állítása kapcsán, hogy „földsugárzás nem létezik”. Ha valóban nincs ilyen, mi az oka, hogy Ausztria több tartományában egy családi ház építésének helyi engedélyeztetéséhez nemcsak telekkönyvi kivonatot, helyszínrajzot és építészeti terveket kell benyújtani, hanem egy igazolást is a sugárvizsgálatról, mert a készülő ház helyét annak eredményétől függően választják meg.
Második kérdésem: mi lehet az oka, hogy a geopatogén jelenségek, amelyek a föld belsejében keletkeznek, és hatásai a kertek egyenlőtlenül fejlődő növényein is megfigyelhetők, a természeti népek egészségét alig befolyásolják, a civilizált embernél viszont súlyos egészségkárosodást okoznak?
Utolsó kérdés: annak idején 48 éves korában nyugdíjazták dr. Hernádi Károlyt, a Közegészségügyi Intézet igazgatóját, tán épp azután, hogy húszéves „vesszős” kutatásainak eredményét megküldte a Magyar Tudományos Akadémiának. Tudja, hogy miért?
Befejezésül: egy jó nevű ószövetségi próféta és törvényhozó, Mózes ilyen vesszővel fakasztott vizet a sziklából az írások szerint. Egy másik ismert személy, Georgius Agricola német természettudós ugyanennek a vesszőnek a használatát ismerteti 1556-ban megjelent De re metallica című munkájában, és nem akarom kifelejteni a sorból Tüköry grófnőt, aki szintén vesszővel derítette fel a csízi gyógyforrásokat. Miért akkor mégis, hogy e vesszőt és az ingázást, amelylyel például Szabó Lajos atya Adonyban évtizedekig diagnosztizált és választott a betegséghez gyógynövényeket, kiátkozta és nevetségessé tette a tudomány, sőt létezésének jogosságáról még vitatkozni sem hajlandó? Miért, kedves Szarka doktor?