Köztörvény

A barna inges nyilasok éppúgy hajnalban érkeztek az embertelen paranccsal, mint a csapatostul járó ávósok. Egy magyar család a sok közül, amelyet mindkét totalitárius diktatúra bevagonírozott. Erre gondolt volna József Attila: „Talán dünnyögj egy új mesét: fasiszta kommunizmusét”?

Kovács Ádámné született Szász Enikő egészen fiatalon megjárta a hadak útját. Igaz, ehhez szükséges volt az is, hogy édesapja, az alezredesi rangban szolgáló Szász Oszkár a nagyváradi Gábor Áron Tüzérségi Hadapródiskola parancsnoka legyen az Észak-Erdélyt visszacsatoló bécsi döntést követő években. A család mindig együtt költözött a katonaiskolával, ahogyan a háborús helyzet alakult: 1944-ben Kőszegre, majd Sümegre kerültek. Sümegen a fiúkat egy középületben, a tanárokat házaknál, a parancsnok családját a főjegyzőnél helyezték el.
A família a Monarchia tipikus terméke volt: Szász Oszkár anyja osztrák, apja székely volt, s hatan lettek testvérek. A család a tandíjmentesség miatt két fiúgyermeket is a kismartoni katonaiskolába küldött tanulni. Oszkár értelmes és törekvő fiatalember lévén a Ludovika mellett a Műszaki Egyetemet is elvégezte.
Szász Oszkárnak Sümegen kellett szembesülnie azzal a ténnyel, hogy a hadapródokat Németországba akarja kivinni a végső győzelemben illuzórikusan bízó hadvezetés. Ezt az elképzelést határozottan ellenezte, ám a nyilasok a tudta nélkül bevagonírozták a fiúkat is, a felszerelést is. Egy hajnalon nyílt paranccsal keltette a barna inges futár Szász Oszkárt és családját: azonnal induljanak a sümegi vasútállomásra. A parancsban minden volt, csak célállomás nem. Mérlegelésre azonban nem volt mód, hiszen a katonai etika szerint Szász Oszkár személyesen felelt a hadapródokért a családjuknak. A szerelvényre számos más tiszt is kényszerűségből szállt fel a családjával.
Nem tudták, hová, merre viszik őket, de egyszer csak meglátták a porig bombázott Friedrichshafent, ahol a németek azelőtt a V2-seket meg a Zeppelint gyártották. Szász Oszkár saját hatáskörben úgy döntött, hogy itt maradnak, mert itt már biztosan nem lesz újabb bombázás. Az iskola egy elhagyott német laktanyába költözött, de a tiszti családoknak a környékbeli falvakban kellett lakniuk, hogy túszként tarthassák őket.
A rendkívüli körülmények között éppúgy folyt az oktatás, mintha békeidő lett volna. Sőt egy éjszaka zörögtek a kapun: négyszáz levente kért bebocsáttatást, akiket szintén Németországba vezényeltek a háború végnapjaiban. Szász őket is befogadta.
Egy napon, 1945 legelején a németek hívatták Szász Oszkárt, s miközben a pisztolyukat az íróasztalra helyezték, közölték, hogy a magyar hadapródokat és leventéket haladéktalanul az első frontvonalba rendelik. Ekkor már vészesen közeledett a laktanyához a francia hadsereg. Szász határozottan megtagadta a német parancsot, mondván, hogy a hatályos magyar törvények nem teszik lehetővé kiskorúak háborús bevetését. Hozzátette: most fél négy van, s ha háromnegyed négyre nem lesz a laktanyában, utasítása szerint a hadapródok lőni kezdik a német állásokat. A németek magukból kikelve ordítoztak, de nem fogták rá Szászra az asztalon pihenő pisztolyaikat. A meglepetés erejét kihasználva Szász ezután két segédtisztjével autóba ült, és tövig nyomva a gázt épségben viszszajutott a laktanyába.
A lövetési parancs természetesen blöff volt, de visszatérve valóban lőállásba vezényelt mindenkit, aki hadra fogható volt. Összecsapásra azonban nem került sor, mert az előretörő franciák miatt a németeknek haladéktalanul északra kellett vonulniuk.
A franciák megérkezésekor Szász kihallgatást kért Mozat parancsnoktól, s franciául jelentkezett. Mozat értékelte a magyar parancsnok hadapródmentő helytállását, s nem minősítette őket hadifoglyoknak. Nemcsak hogy maradhattak a laktanyában, de a tanítás is zavartalanul folyhatott tovább. Francia katonai ellátást kaptak, sőt a magyar zászlót is kitűzhették.
Később, amikor a laktanyát át kellett adniuk a szövetségeseknek, a hadapródiskola Taldorfba került, s a nagy iskolaépületbe költöztek a tiszti családok is, kivéve Szászékat, akiket a paplakban szállásoltak el. Hamarosan megérkezett a hazahozatali kormánybiztos, ám Szász nem volt hajlandó a korabeli gyakorlat szerint átnevelő táborba engedni gyámolítottjait. A hadügyminisztertől kért mentességet az előírás alól, s ezt végül 1946 novemberében meg is kapta. A franciák a Nyugati pályaudvarig kísérték őket és az egész felszerelést. Szász Oszkárt dicsérettel igazolták – hozzá kell tenni, hogy korábbi kiváló katonapedagógiai munkásságának köszönhetően az igazoló bizottságban nyolcvan százalékban voltak korábbi tanítványai. Még francia felségterületen Mozat parancsnok felajánlotta Szásznak, hogy legyen a párizsi légvédelmi tüzérek parancsnoka, családját pedig elegáns párizsi villában helyezik el – ő azonban elhárította a kecsegtető ajánlatot: a hadapródokat vissza kell adnia a szüleiknek, a hazája pedig romokban van, fel kell építeni.
Szász Oszkár már a hazaérkezése másnapján kérte nyugdíjazását a hadseregtől, mert az új haderőben nem kívánt tovább szolgálni; 1947 nyarán pedig már meg is fosztotta nyugdíjától az új hatalom. A család Miskolcra került, a családfő állás nélkül volt, albérletben laktak. Egy ízben bement a tanácsra, hogy valami geodéziai munkát kérjen, mivel műszaki végzettsége is volt. A folyosón szembejött vele egy férfi, s alezredes úrnak szólította. Kiderült, hogy ő Schul Ernő, akit – mások mellett – Szász még Nagyváradon behívott, hogy ne vigyék el Auschwitzba. Schul hálából állást szerzett volt parancsnokának, de miután zavaros körülmények között öngyilkos lett, Szászt azonnal elbocsátották.
A hadapródiskola volt parancsnoka, aki annyi fiatal magyar életet óvott meg a hősi halottak végzetétől, ezek után a diósgyőri vasgyárban végzett segédmunkákat. Lánya, Enikő éltanuló volt az általános iskolában, s amikor egy ízben jutalomkönyvet kapott a pártbizottságtól, azzal a megjegyzéssel nyújtották át neki: kislány, ha valami segítségre van szükséged az életben, fordulj hozzánk bizalommal. Enikő ezt a biztatást komolyan vette, s amikor azt tapasztalta, hogy az osztályban 43-ból 40-et felvettek középiskolába, de ő osztályelsőként nem volt köztük, fogta magát, és tényleg bement a pártbizottságra beváltani az ígéretcsekket. Persze kinevették. Kénytelen volt rádöbbenni, mit jelent a szép új világ az osztályidegenek számára. Jobb híján elment dolgozni: előbb fizikai munkásnak, később anyagkönyvelőnek.
Magyarázat nélkül a kezébe nyomták a munkakönyvét 1952. június 24-én. Egyszerre értek haza az édesapjával – otthon az édesanya várta őket két rendőrrel. A családfő kérdésére, hogy mi a csudát keresnek ott, azt válaszolták: köztörvényes rabokat. Erre hivatkozva mindent tüzetesen átvizsgáltak a lakásban, majd távoztak.
Hajnali kettőkor – éppen úgy, mint nyolc évvel azelőtt a nyilasok tették – tizenkét ávós ébresztette álmából a Szász családot, s az apával aláírattak egy papírt, hogy kényszerlakhelyre költöztetik őket. Húsz percet adtak nekik, hogy összeállítsák a kézipoggyászukat, mielőtt Hejőcsabán bevagonírozzák őket. Egy vagonon négy családnak kellett osztoznia.
Az anya sírógörcsöt kapott, de Enikő nem veszítette el lélekjelenlétét: egy dunnahuzatba válogatás nélkül beszórt mindent, amit csak tudott. Azt hitték, egyenesen Szibériába viszik őket – amikor kiderült, hogy csak a Hortobágyra, kitörő örömmel fogadták a hírt.
Megérkezvén a vasúti töltésre dobálták le a holmijukat. Teherautókkal egy épületbe szállították őket, amely a birkahodály és a traktorgarázs közötti átmenet volt, nem messze a Kilenclyukú hídtól. Ide 287 embert kvártélyoztak be, de nem jutott mindenkinek vaságy. Holmijuk viszont csak annyi lehetett, amenynyi az ágyak alatt elfért. Intim szféráról nem lehetett beszélni: a rendőrök éjszakánként mindenkinek az arcába világítottak.
Egy reggel borsószedésre toboroztak embereket, s Enikő jelentkezett. Kiderült, hogy a munka voltaképpen takarmányborsó-nyűvés. Fél három és négy között volt ébresztő minden áldott nap, beleértve a vasárnapot is. A brigádot rendőr kísérte géppisztollyal, a műszak naplementéig tartott. A szükségüket latrinán végezhették el, az egyetlen kútból rendszerint nem jött víz. Mosakodási lehetőség nem volt, sőt koszt sem, hacsak ki nem fizettek az ebédért hét forint ötven fillért. Ez az összeg csillagászatinak számított, hiszen egy vagon zab éjszakai műszakban való bezsákolásáért egy forint húsz fillér járt. Érthető, ha hárman osztoztak egy adag ebéden.
A Hortobágyról – a hatalomra jutott Nagy Imre első intézkedésének köszönhetően – 1953. szeptember 29-én szabadult a Szász család. A kényszerlakhely megszüntetését éppúgy semmivel nem indokolták, mint másfél évvel azelőtt az elrendelését. Azt már csak 1980-ban tudta meg Enikő, hogy a Hortobágyon tizenkét ilyen tábor működött, s hogy a tanyára telepítettek valamivel emberségesebb viszonyok közé kerültek.
Gondot jelentett, hogy hazafelé nem volt pénzük vonatra. Az isteni gondviselés és a nehéz időkben is létező emberi szolidaritás segített rajtuk: az újdiósgyőri pap küldött nekik harminc forintot. A hívek gyűjtéséből származó segélyt az érintett keresztény és zsidó családok egyaránt megkapták; a részletek soha nem derültek ki. A segélyezettek között volt egy rabbi is hat gyermekkel. A zsidó származású hortobágyi rendőrparancsnok érthetetlen módon az auschwitzi túlélőkkel babrált ki a legnagyobb kárörömmel – emlékezik vissza Enikő. A kitelepítettek között amúgy mindenféle réteg képviseltette magát, ám túlsúlyban voltak az értelmiségiek.
Az újrakezdésnek igen nagy akadályát jelentette, hogy zárt városok voltak Magyarországon: kevés helyre lehetett menni. Debrecen a kivételek közé tartozott, s mellette szólt az is, hogy Szász Oszkár a háború előtt tizenhat éven át ott szolgált, sőt Enikő is ott született. Minden tizedik ember ismerte a városban a volt katonatisztet – azt remélték: lesz, aki segít majd rajtuk kilátástalan helyzetükben. Nem is csalatkoztak reményükben: már az állomáson megszólította Szász Oszkárt egy volt tanítványa, aki fogtechnikus lett a cívisvárosban. Hazavitte a családot a kis lakásába, s a kamrában álló emeletes ágyat bocsátotta a rendelkezésükre, amíg jobb megoldást nem találnak. Később a Bocskai-kertbe kerültek pesti kitelepítettek helyére: a háziak, bár örültek, hogy megszabadultak korábbi kényszerű lakóiktól, emberségből kiadták nekik a lakást. Három évig laktak itt, s addig az édesapa tartotta a családban a lelket. Hihetetlen optimizmust sugárzott – meggyőződése volt, hogy minden túlélhető: még a létező kommunizmus is. Akár vécétisztítást is vállalt, hogy pár forintért karácsonyi ebédet, vacsorát tudjon venni szeretteinek.
Szász Enikő ezek után is számtalan hátrányát látta, hogy édesapja katonatiszt volt, ráadásul olyan háborús hős, aki nem illett a hivatalos szocialista propagandába. Enikőt 1960-ig káderpolitikai okokból tizenkét alkalommal távolították el munkahelyéről. Később hozzáment Kovács Ádámhoz, aki a Celladam feltalálójaként szerzett hírnevet. A hortobágyi kitelepítést, édesapja igazságtalan meghurcolását és a családját ért méltánytalanságokat azonban Enikő mindmáig gyógyíthatatlan sebként őrzi. A magyar állam a kitelepített családoknak fizetett ugyan némi kártérítést, ám hivatalos rehabilitáció, megkövetés vagy bocsánatkérés mind a mai napig nem történt…