Szinte roskadoznak a fák a csodálatos, hamvas, nagy szemű szilvától a Cegléd környéki ültetvényeken. Az egykori alföldi mezőváros – amely mindössze 70 kilométerre van Budapesttől – mindig is híres volt gyümölcstermesztéséről, bár igazi ismertségre a szomszédos Nagykőrös és Kecskemét tett szert. A dicső múltra egy kiváló kajszibarackfajta ma is emlékeztet: a zamatos, élelmiszer-ipari feldolgozásra is alkalmas ceglédi óriás. De megterem errefelé a szilva, a meggy, a szőlő. (A ceglédberceli Arany-hegy a Mátraaljai borvidékhez tartozó Gödöllői-dombság legdélibb nyúlványa. Ez a terület már a Kunsági borvidék része, ahol tíz éve indították újra a régi szőlőműves tradíciókat.) Sokan próbálnak megélni a földből, ám uniós csatlakozásunk után a mezőgazdaság akut válsága a gyümölcstermelőket is elérte. Mázsaszámra rohad a kiváló minőségű gyümölcs a fákon, miközben az emberek nagy részének luxuscikk lett a gyümölcs. Tekintve az ország gyászos egészségügyi mutatóit, e tendencia megállítása mindannyiunk érdeke lenne. Ugyanis a gyümölcs- és zöldségpiaci „zavarok” árát hosszú távon végül mindnyájan megfizetjük – ha másként nem, az emelkedő társadalombiztosítási díjakkal.
Az uniós csatlakozás előtt az állam nagyarányú támogatásokat adott az új, korszerű gyümölcsfajták telepítéséhez, hogy a lehető legnagyobb ültetvényterülettel lépjünk be. Sokan vágtak bele a termesztésbe. Az az állapot azonban, amely mára kialakult, mindenkinek rossz: a termelőnek és a fogyasztónak is. Magyar Terézia, aki Cegléd környékén már több mint 12 éve foglalkozik gyümölcstermesztéssel, 1999–2000-ben szintén bővítette az ültetvényét a nagy szemű, jól eladható lepoticaszilvával és a korai meggyel:
– A szilvát 80 forinttal kezdték átvenni, a végére már 35 forintért sem kellett. Ugyanez volt a helyzet a meggyel is. Megvásárolták 70–80 forintért. Ez a pénz még az önköltséget sem fedezi. Oda jutottunk, hogy a leszedés költsége a vételár. A meggy kilóját 40–45 forintért szedték, a szilvát 20–25 forintért. A termelőnek szinte semmi sem maradt. De ha elmegyünk a nagy üzletláncok boltjaiba, és megnézzük, mennyiért adják a gyümölcsöt vagy a készterméket, az árak egyáltalán nem tükrözik ezt a nagy olcsóságot. Azt a szilvát, amelyet 35 forintért vettek meg tőlünk, 200–300 forintért árulták – mondja Magyar Terézia.
Ha körülnézünk az olcsónak számító ceglédi piacon, az árak már szerényebbek, és itt zömmel az őstermelők kínálják saját portékáikat. Az apró szemű szilva mindenütt 80–100 forint körül van, a nagy szemű „lószilvát” azonban már legalább 140 forintért adják. Meggyet 150 forint alatt nem lehet kapni. Az igazán szép áruért 200 forintot is elkérnek. A cseresznye kilója 200–220 forint volt, a kajszibarack most is 200–250 forint.
Magyar Terézia szerint – aki 40 hektáron gazdálkodik, és meggyet, szilvát, kajszibarackot termeszt – az is segítséget jelenthetett volna a termelőknek, ha – lemondva az extraprofitról – a kereskedők a fogyasztói árakat a felvásárlási árakhoz igazítják, hiszen így legalább több áru elfogyott volna. Ahogy mondja, az idén egyedül a sárgabarack volt viszonylag eladható. Még a szezon végén is megadták a 60 forintot a felvásárlók a velőbarackért. A válogatott, exportra menő áruért az elején 200 forintot is lehetett kapni. Ezzel az árszinttel ki lehet egyezni, bár minimális a nyereség – de legalább nincs ráfizetés. Ez azonban nem mondható el a szilváról és a meggyről – magyarázza.
– Nem értjük, hogy mi történik: azon a hétvégén például, amikor a lepoticaszilvát exportra lehetett volna szedni, egyetlen felvásárló sem vett egy szemet sem – teszi hozzá az asszony. – Egyszerűen eltűntek… A meggyszüret idején azt mondták, hogy bejött a nyírségi meggy, ezért mentek le az árak. De hát a Nyírségben sem ingyen termelnek a gazdák. Ekkora különbségek nem lehetnek a költségekben.
Magyar Terézia fáin az idén 500 mázsa szilva marad fenn, mert nem éri meg leszedni. De van még leszedetlen meggye is. Így is örül, ha az üzleti évet valami minimális haszonnal tudja zárni – köszönhetően a kajszibaracknak.
Pálinkás Miklós agrármérnök nemcsak főállásban, de szabad idejében is mezőgazdasággal foglalkozik. Két hektár meggyest telepített az uniós csatlakozást megelőző támogatások felhasználásával. Ahogy mondja, különös jelenségeket lehet tapasztalni a gyümölcspiacon:
– Sokat beszélgettünk termelőkkel, kereskedőkkel a helyzetről. Számomra egyértelművé vált, és a véleményemnek nyilvánosan is többször hangot adtam, hogy a kereskedők fű alatt kartellbe tömörültek. Ugyanis egymásnak nem ígérnek sem fölé, sem alá. Ha egy kertbe kivonul mondjuk négy felvásárlócég, az összes ugyanannyiért, az adott „napi áron” veszi át a gyümölcsöt. A korai meggyet 200 forintért vették, az utóját 80 forintért tudtam eladni. Július utolsó dekádjában volt egy hétvége, amikor még 120 forintért vették át, ám ekkor már nem lehetett a meggynek ládát szerezni. És láss csodát: hétfő reggelre lett rekesz, ám ekkor már csak 80 forintot adtak a gyümölcsért. Többen rebesgették, hogy spanyol meggy jött be nagy tételben éppen akkor, azért állt meg az egész rendszer, az törte le az árakat. Az biztos, hogy mielőtt a kajszibarack ára lement, szintén nem lehetett ládához jutni. Hiába hívta az ember a gyártókat, nem vették fel a telefont, voltak kereskedők is, akik oda küldték a gyárba az autóikat ládáért, a sofőrök ott éjszakáztak, és a kutya se szólt hozzájuk. Csak a következő napon kaptak göngyöleget, de akkor már jóval alacsonyabb volt a felvásárlási ár. Amikor a magyar meggynek volt a dömpingje, mindenütt megjelent a külföldi gyümölcs. A magyar meggyet, amelyet tőlünk akkor 100 forint körül vettek át, a multik 200 forintért rakták ki. És mellétették az import primőr barackot – csaknem ugyanannyiért. Ez egy súlyosan manipulált piac, csak nem tudjuk pontosan, hogy ki manipulálja. Annak, ami itt folyik, semmi köze nincs az úgynevezett szabad versenyhez, amelyet mostanában annyira istenítenek – véli a fiatal agrármérnök, hozzátéve, Magyarország eljutott arra a szintre, hogy a hazai tulajdonú üzletláncok is a multik kiszolgáltatottjaiként táncolnak gúzsba kötve. Hiába kötnek előre garantált áras megállapodást a magyar termelővel – ahogy vele is –, valamelyik multi akciót hirdet, és az árakat nem lehet tovább tartani. Az emberek pedig egyre kevesebből kénytelenek gazdálkodni, és bizony inkább megveszik a rosszabb, félig romlott, muslicáktól lepett, de olcsó importgyümölcsöt, mint az ízletes, egészséges, bár drágább hazait.
Pálinkás Miklós minimális nyereséggel túl tudott adni terményén. Egy másik Cegléd környéki gazdálkodó család már nem mondhatja el ezt magáról. Az uniós csatlakozás lázában belevágtak ők is az ültetvénytelepítésbe, és most alig várják, hogy vevőt találjanak a földre. Abból talán ki tudják fizetni az adósságokat. Akkor esetleg a nulláról indulhatnak újra. Egy főiskolás és egy középiskolás gyermeküket nevelik, és – ahogy Marika mondja – az utolsó fillérjük is ráment erre a „kalandra”, amely a biztos megélhetés reményével kecsegtetett.
*
Legutóbb 200 mázsa szilvát adtak el 35 forintos kilónkénti áron. Ebből lejön az áfa, a szedők bére, az értékesítési szövetkezet 2,5 százaléka, a művelési költségek: csak a permetezés 15 ezer forint hektáronként. Nem beszélve a család rengeteg munkájáról. Színtiszta veszteség. S hogy lesz tovább? Egyelőre nem tudják. Cegléd környékén nem ők az egyedüliek, akik ebben a cipőben járnak.
Kiderül Pálinkás Miklós szavaiból, micsoda szerepe van a gyümölcs értékesítésében az idő dimenziójának, és egy kis rafinériával hogyan lehet visszaélni vele – a termelő és a fogyasztó kárára. Ahogy mondja, elgondolkodtató, hogy a kiváló minőségű magyar primőr étkezési gyümölcs szinte az utolsó szemig elhagyja az országot. A primőr időszak azonban csak három-négy napig tart. Azután a gyakorlatilag ugyanolyan, első osztályú áruért jóval – kilónként akár 50 forinttal is – kevesebbet adnak a felvásárlók. Ez az ár stagnál nyolc-tíz napig. Az ez idő alatt szedett gyümölcs marad Magyarországon, de a fogyasztók számára nem válik olcsóbbá. És a csökkentett ár a legtöbb esetben is csak a nullszaldóhoz elegendő a termelő számára. Azután még tovább zuhan. Pálinkás Miklós elmondta azt is: a termelők értesülései szerint az idén elképesztő mennyiségű spanyol szilva érkezett a magyar piacra, és ez nyomta le a felvásárlási árakat 35 forintig. Ugyanakkor köztudott: a magyar gyümölcs Európában egyedülálló színvonalat képvisel az íz és illat tekintetében.
Úgy látszik, a szlovákok ezt jobban tudják, mint mi. Ők ugyanis fillérekért, kamionszámra viszik ki a magyar szilvát cefrének: a hungarikumnak számító pálinka alapanyagának. Valamiért a magyar szeszipar sem akar profitálni a gyümölcsbőségből: az aroma még mindig olcsóbb, és főként egyszerűbb. Az országimázs javításáért pedig nem adnak adókedvezményt.
Hogy mit lehetne tenni? Az unióban a honi piac védelme igen nehéz ügy:
– A kormány alaposan lejáratta az országot az unióban a különféle megbukott könyvelési trükkjeivel – vélekedik Pálinkás Miklós. – Azonban az nem látszik, hogy ki akarná használni a magyar agráriumot védő, legális kiskapukat, amelyek léteznek! Irgalmatlanul szigorú minőség-ellenőrzés kellene. Olyan szabványrendszert kellene bevezetni, amelyet a magyar termelők tudnak teljesíteni. És persze támogatni kellene a szövetkezést, feldolgozókapacitáshoz kellene segíteni a szövetkezeteket, ha már a magyar élelmiszer-feldolgozó iparágat külföldi kézbe játszották át. A laikus számára is nyilvánvaló: egyre rosszabb minőségű és egyre drágább gyümölccsel, gyümölcstermékekkel találkozunk a boltok polcain. A hazai konzervgyárak egyre-másra zárnak be. A rendszerváltozás előtt Cegléden, Nagykőrösön és Kecskeméten is kitűnő minőségű termékeket előállító konzervgyárak működtek. A privatizáció után valahogy hirtelen hanyatlásnak indultak. A gyümölcslé akkoriban még gyümölcsből volt, félliteres palackokban, elérhető áron. Ma már a 12 százalékos gyümölcstartalom az általános. S ha egy lekvárban 35 százaléknyi gyümölcs van, a többi zselatin és aroma, akkor az már kiváló. Az igazi, jó minőségű, tiszta gyümölcsből előállított élelmiszert pedig aranyáron mérik, az átlagnak megfizethetetlen. A rossz nyelvek szerint ezek zömét a magyaroktól bagóért felvásárolt gyümölcsből készítik, az itteni gyáraknak valamiért nem kell az első osztályú alapanyag, aztán hozzák vissza, terítik Európában méregdrágán, a szűk tehetős réteg örömére.
Komoly gondok vannak az ágazatban – így gondolja Szabó József, a FruitVeB zöldség-gyümölcs szakmaközi szervezet elnöke is, aki 200 hektáron gazdálkodik. De – mint mondja – a kialakult helyzetért minden szereplő egyaránt felelős, a termelők is. Már az uniós csatlakozás előtt lehetett tudni, hogy vannak olyan gyümölcsfajok, amelyeknek a csatlakozás után is lehet jövőjük, és vannak olyanok, amelyeknek nehezebb a piacra juttatásuk. Az is tudható volt, hogy a zöldség-gyümölcs piacot az unió „lazán” kezeli, nem avatkozik bele, aki megfelel a minőségi követelményeknek, az bejuthat. És bizony ebből következően igen kemény a verseny. Az is elhangzott, hogy két címen lehet támogatást kapni: az egyik a környezetkímélő gazdálkodás, a másik a feldolgozás, utóbbihoz a termelői és értékesítői szövetkezeteken keresztül lehet hozzájutni. Egyértelmű volt, hogy az almának és az őszibaracknak a túltermelés miatt rendkívül nehéz lesz a piaci helyzete, mutat rá Szabó.
A meggy volt az a gyümölcs, amely esetében a belépéskor nagyobb volt a még nem termő részeknek az aránya, mint a termőknek – köszönhetően az új, támogatott telepítéseknek. Azonban a termelők nem vették figyelembe az ajánlásokat, hogy elsősorban a viszonylag korai – az érdi típusú – fajtákat érdemes telepíteni, mert a későieknek a lengyelekkel meg a németekkel kell konkurálniuk, és ez nehéz pálya. A szilvával pedig az a helyzet, hogy tavaly szinte semmi nem termett, az idén pedig rekordtermés volt mindenütt, ez is közrejátszott a piaci zavarokban. Az azonban nem igaz, hogy nem lehet eladni a terményt. Most is megy a szilva exportra, csak igen nyomott áron – szögezi le Szabó József.
Véleménye szerint az igazi nagy mulasztások a felkészülés során történtek:
– A spanyolok tíz évig vártak arra, hogy beengedjék őket az unióba, de ez idő alatt a mezőgazdaságot, elsősorban a nonprofit szövetkezeteket a saját államuk tökéletesen „kistafírozta” a felkészítő pénzekből, amilyen például a SAPARD. Nálunk nem így történt. És ebben volt politika is. A szövetkezetek nem kapták meg azokat a pénzeket, amelyeket megkaphattak volna, és amelyek a belépés után már nem adhatók – magyarázza. (Magyarországon a Medgyessy-kormány alatt eleve kizárták a SAPARD-pályázatokból a szövetkezeteket! – Sz. Á.) – Csak gondoljunk bele: a magyar mezőgazdaság felkészülése eleve gyatra volt, de még mielőtt beléptünk volna a többiekkel együtt, a régi tagállamok kaptak egy utolsó „vérátömlesztést” is: a négy-öt éves gépeket vadonatújra cserélhették a gazdák, és a többi… Mi még mindig a negyvenéves tragacsokkal próbálkozunk. Nos, ez az, ami a mai rendkívül kiélezett versenyben nem működik. Az a baj, hogy az együtt gondolkodásra való képesség lassan már alakul, de az infrastruktúra, a géppark, a feldolgozókapacitás támogatására már csak a termelési és értékesítési szövetkezeteknél van mód. Bár azért biztosan lehetne találni kiskapukat – véli Szabó József.
Ahogy korábban megírtuk, a jelenlegi magyar szabályozás gyakorlatilag lehetetlenné teszi a szövetkezést, mivel a többség számára teljesíthetetlen nagyságú árbevételi küszöböt határoz meg. Ezen túl a magyar gazdák számára szinte lehetetlen az uniós szövetkezetekhez való csatlakozás. A tavaly márciusi agrárdemonstráció követelései között többek között a szövetkezeti szabályozás megváltoztatása is szerepelt. Ez a mai napig nem történt meg. Tehát a támogatásokat – elegendő jogosult szervezet híján – igen nehéz lesz igénybe venni.
Szabó József szerint lehetne azt mondani, hogy adjunk a termelők kezébe feldolgozókapacitást, de ezzel még nincs elintézve az ügy:
– Hogy a terméknek legyen piaca, ahhoz nagyon intenzív és jó marketingre lenne szükség. Ami a közösségi marketinggel, vagyis az országmarketinggel indul, hogy vegyenek az emberek magyar gyümölcsöt, magyar készterméket. Ez ma gyakorlatilag nem létezik. Ehhez nemcsak az államnak, hanem a termelőknek is hozzá kellene járulniuk, jelentős pénzekre lenne szükség. Az uniós konkurenciánál ez a rendszer már régen működik, mi még csak elmélkedünk róla – magyarázza az elnök. (Mindehhez csak azt tehetjük hozzá: az Orbán-kormány alatt létrehozott Agrármarketing Centrum a Medgyessy-kormány alatt kht.-vá alakult, sorvadásnak indult. A tárca most tervezi „visszaállamosítását”.)
És hogy miként állhat elő az a helyzet, hogy a termelő is csődbe megy, és a fogyasztó is drágán juthat gyümölcshöz? Szabó József azt mondja: sajnos ez a lánckereskedelem következménye, ami ellen csak az áru koncentrációjával – vagyis szövetkezéssel, összefogással – lehet felvenni a harcot. Mire a termelőtől eljut az áru a fogyasztóig, optimális esetben „csak” háromszorozódik az ár. És ez világszerte a minimum. Arra a kérdésre, miként lehetséges, hogy ilyen gyümölcsbőség mellett gyakorlatilag gyümölcsmentes lekvárokkal és gyümölcslevekkel árasztják el az országot, azt mondja: meg kell nézni a franciákat. A francia gazdák tíz év alatt többször demonstráltak: felborogatták a külföldi kamionokat, mondván, hogy nem olyan minőségű árut hoznak be, mint amilyet a francia paraszt megtermel, és ezért tisztességtelen eszközökkel rontják az ő piacát.
– Én nem buzdítok senkit arra, hogy kamionokat borogasson, de megint csak az összefogás fontosságánál lyukadunk ki – hangsúlyozza Szabó. – Ez az alap. Mindenkinek elsőrendű érdeke lenne, hogy belépjen egy olyan szakmai szerveződésbe, amelyben termelői csoportok együtt tudnak fellépni, hogy az állam megtegye azokat a lépéseket, amelyeket meg kell tenni az intenzív minőségvédelem, a minőségtanúsítás érdekében. Sokkal több ellenőrzés kellene. Kajszilekvárnak adnak el esetenként olyan terméket, amelynek 95 százaléka alma. El kell érni, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő. Szövetkezni kellene, ezt pedig az államnak segítenie a rendelkezésre álló eszközökkel, marketingre lenne szükség, szintén állami szerepvállalással. Mi pályáztunk az uniónál marketingtevékenységre, a zöldség-gyümölcs fogyasztás népszerűsítésére, de az a baj, hogy az önrészt nem fogjuk tudni felmutatni. A 200 millió forint elnyeréséhez le kellene tenni 50-60 milliót. Az lenne az optimális, ha az állam azt mondaná: én adok enynyit, és a termelők is tennének hozzá valamennyit. Például minden eladott kiló kajszibarack után átutalnának mondjuk 2 fillért a magyar kajszi marketingjére. Az állam pedig hozzátenne 20 fillért. Csak hát mindenki azt mondja, kezdje a másik… A franciáknak ez nem probléma. Már rég felépítették az ágazat önfinanszírozó rendszerét, és minden termelőnek és kereskedőnek hozzá kell járulnia a közösségi marketinghez. Ez az, ami a mai viszonyok között Magyarországon nem megy. A demokráciára hivatkozva nem teszünk semmit még a saját érdekünkben sem. Ráadásul, és ez általános gond, az uniós pályázatok utófinanszírozással működnek. Tehát valahonnan szerezni kellene az előfinanszírozáshoz 200 millió forintot, hogy valamikor kapjunk ugyanennyit. Ördögi kör.
Klément György, aki a Kunsági borvidék hegyközségi tanácsának alelnöke, gyümölcsültetvényeket is telepített Cegléd környékén. Ezen a hétvégén a baráti köre jól jár. Ötven mázsa kitűnő szilva maradt a fáin. Mindenki mehet, aki igazi jó lekvárt vagy pálinkát szeretne készíteni: amíg van a fákon, szabad a vásár… Ahogy mondja, lassan oda jutunk, hogy a gumiarábikumból és aromákból összepancsolt üdítőitalokra rá kellene írni – mint a dohányárukra –, hogy fogyasztásuk legalábbis nem használ az egészségnek. A gyümölcs meg ott rohad meg a fán.
magyarnemzet.hu
Magyar Péter megjelent a Lázárinfón és tapsot kapott + videó
