Korai volt az öröm. Mármint a Miamiban élő több mint 600 ezer kubai emigráns karneváli hangulata, amellyel a hónap elején üdvözölték azt a hírt, hogy Havannában Fidel Castro betegsége miatt átadta a hatalmat öccsének, Raúlnak. Az emigránsok azonnali és radikális változást követeltek Kuba politikai berendezkedésében, a megmozdulásokon úgy érezték, már csak karnyújtásnyira van a castroizmus megdöntése, az önkényuralom vége. Az azóta eltelt majd két hétben azonban semmi jele nincs annak, hogy a szigetországban megrendült volna a rezsim: nem voltak demokráciát követelő tüntetések, Kubában senki sem kérdőjelezte meg az igencsak dinasztikusra sikeredett utódlást, alapjában véve az ország élte megszokott életét.
A fejekbe azonban végérvényesen beköltözött a kérdés: mi lesz Fidel után? Talán ez az egész csak annak főpróbája, mi történne, ha a kubai forradalom atyja végleg távozna a színről. Ha esetleg valami rosszul sülne el, akkor megjelenne a tévéképernyőkön, és bejelentené, hogy már felépült, és vissza az egész? A titkolódzás birodalmában, amelynek Kuba az egyik utolsó bástyája a földön, voltak már nagyobb átverések is. Vagy épp a gondolathoz való szoktatás, hogy a líder maximo – bár jobbnál jobb viccei voltak, hogy ő majd száz évig fog élni – mégiscsak halandó ember.
Külföldön napokig tartotta magát a hír, hogy Fidel Castro már meghalt. Hogy csupán a rezsimnek van szüksége erre a hatalomátadási játékra, felkészítendő a lakosságot a hír keltette megrázkódtatásra, és arra, hogy a rendszer maga is számoljon a nem várt következményekkel. Hiszen lapzártánkig az ideiglenesen első számú vezetővé vált Raúl Castro sem jelent meg a nyilvánosság előtt. Ezzel egyébként nem szakít a hagyományokkal, korábban hónapokra is „nyoma veszett” az örök másodiknak, mígnem a sajtó egy rövid hírben vagy filmtudósításban beszámolt róla. A havannai suttogó propaganda szerint most a felesége súlyos betegsége miatt esett depresszióba.
Nincs abban semmi különleges, ha az első számú vezetőtől annak akadályoztatása esetén a helyettes veszi át – hangsúlyozottan ideiglenesen – az irányítást. Hogy ez a második ember épp az öccse, van ilyen. Testvére és harcostársa, az örök árnyékember. Az e hét végén nyolcvanesztendős Fidelnél öt évvel fiatalabb Raúl. A sportos, 185 centiméter magas bátytól külsőre is különbözik alacsony növésű legfiatalabb fivére. Mondják, hogy Fidelnek Raúl csak féltestvére, apja egy félvér őrmester volt. A különbségek a két ember között nemcsak szemmel láthatók, hanem egyébként is valóságos ellentétei egymásnak. Raúl, a kubai hadsereg parancsnoka, ha finoman fogalmazunk, nem éppen jó szónok, szeret diszkréten a háttérbe húzódni, ellentétben bátyjával, aki temperamentumos, és a tömeg előtt új életre kel. A karizmájuk és népszerűségük is összehasonlíthatatlan. Bátran kijelenthetjük, a kubai nép nem igazán kedveli a visszahúzódó Raúl Castrót, és noha négycsillagos tábornok, nyilvános szereplései alapján félénknek tartják. A forradalmi fegyveres erők parancsnoka a katonái közt azért vasfegyelmet tud tartani. Irányítási módszereit önkényesnek, erőszakosnak minősítik.
Fidel Castro nem lett volna nélküle az, ami: egy ország mítosza. Raúl szervezőtehetsége és pragmatizmusa kellett ahhoz, hogy Fidel Fidellé váljék. A bátyja iránti hűségét soha senki sem kérdőjelezte meg. Az öcs elfogadta a teljes alárendeltséget idősebb testvérétől, és feltétel nélküli támogatást nyújtott Fidelnek, amelyet az utóbbi jobbára közönnyel vett tudomásul – így jellemezte kettejük kapcsolatát egy korábban Raúlhoz közel álló munkatárs, aki persze már jó ideje külföldön tartózkodik. Az utóbbi években pedig Raúlnak arra is gondja volt, hogy megpróbálja keretek között tartani Fidel túláradó individualizmusát.
A Castro Ruzok kora gyermekkoruktól ugyanazt az utat járják. Mindketten Kuba legjobb jezsuita gimnáziumában végeztek, majd az egyetemet otthagyták „forradalmi munkájuk” miatt. Raúl ott volt a Castro-saga minden egyes jelentős mozzanatánál: 1953-ban a Moncada megtámadásánál, a tizenöt éves börtönbüntetés idején, amelyből 22 hónapot ültek le, a mexikói emigránsévekben, 1956 végén, amikor visszatértek Kubába a Granmával, a Sierra Maestra-i gerillaharcokban, majd 1959 első napjaiban a forradalmárok havannai bevonulásakor.
A testvérpárt alaposan ismerők mondják, hogy korántsem Fidel volt az, aki a kommunizmushoz vonzódott, hanem öccsét kapta el a forradalmi hév, különösen a mexikói emigrációt követően. Ekkoriban dogmatikus kommunistának, sőt sztálinistának számított. 1959-ben Oriente tartomány kormányzójaként több száz „ellenforradalmár” kivégzésére adott parancsot. Különösen nagy szerepe volt abban, hogy Kuba a Szovjetunió felé fordult, ami kiváltotta az 1962-es atomválságot. Elévülhetetlen része volt Kuba afrikai kalandjaiban is, többek közt abban, hogy 1975-ben egy „önkéntesekből álló” hadtestet vezényeltek a polgárháború sújtotta Angolába a marxista erők megsegítésére. A spanyol El Mundo napilapnak nyilatkozó volt munkatársa szerint „Raúl nosztalgiát érzett a Szovjetunió iránt, és ehhez adódott még a nemzetközi politikai életben való járatlansága, a vodka és a dominójáték szeretete”. Egyébként Raúl sohasem nyilatkozott nyugati újságírónak.
Az ifjabb Castro nem lehet hosszú távú megoldás Kuba élén, nyilván ezt a kubai rezsim vezetői is tudják. Először is a kora miatt. Másodszor: ő is beteg, 2003-ban rákot fedeztek fel nála, ám ennek ellenére különösen vonzódik az ital iránt. Hosszú eltűnéseire a közéletből alkoholizmusa lehet a magyarázat. Az viszont igaz, hogy felesége is hasonlóan súlyos állapotban van. Vilma Espin, akit a Sierra Maestra-i forradalmi években Deborah fedőnéven ismert meg, majd ötven éve irányítja a Kubai Nők Szövetségét. Vilma Kuba first ladyje, azaz első számú asszonya szerepében pózol, ugyanis Fidelnek nincs felesége. „Egyszer voltam nős, az elég volt” – mondta nevetve Oliver Stone amerikai filmrendezőnek a róla készült dokumentumfilmben. Castro 22 évesen, 1948-ban vette el egy neves kubai család lányát, akitől egy fia, Fidelito született. A házasság később felbomlott. A nagy nőcsábász hírében álló Fidelnek egyébként legalább nyolc gyermeke van különböző nemzetiségű nőktől, de egyet sem ismer el közülük. Példás családi életet élő öccsének, Raúlnak viszont négy gyermeke és nyolc unokája van.
De a személyes ügyeknél azért sokkal fontosabb az ország állapota. Egy meglepetés, amely nem egészen ivódott be az európai köztudatba: Kuba gazdaságilag a Szovjetunió széthullása óta, azaz 15 éve soha ilyen jól nem állt, és most kell elhagynia a hajót a kapitánynak! A csillagok állása igen kedvező, tavaly tizenkét százalékos volt a gazdasági növekedés az országban. Honnan, miből? – teheti fel a kérdést, akinek valami rémlik a jó tíz évvel ezelőtti reformfolyamat intézkedéseiből. Nem a kisvállalkozások előtt résnyire megnyitott kapuknak köszönhető ez a minifellendülés. Először is nikkelt találtak és bányásznak a szigeten, mégpedig igen nagy mennyiségben, amelynek hatalmas felvásárlója Kína. Aztán igen kedvezményes áron folyik az olaj Venezuelából, Hugo Chávez országából, amelyért Kuba munkaerővel fizet; 30 ezer kubai orvos, ápolónő dolgozik a dél-amerikai földrész baloldali irányzatú országaiban. Ráadásul spanyol, norvég és indiai cégek előrejelzései szerint legalább nyolc-kilenc milliárd hordónyi olaj van a szigetet övező tengerekben. Kína, a kőolajüzletre is az egyik legjobb helyzetben lévő állam mindent megtesz, hogy e készlet jelentős részére vevő legyen.
Továbbra is telt házakkal üzemelnek a tengerparti szállodák, tavaly mintegy kétmillió turista kereste fel Kubát. Fellendülőben az elektronikai ipar, a tömegkommunikáció, a közlekedés. Hogy azért legyen valamilyen sajátossága ezen iparágak gyors fejlődésének: szinte mindegyikben megtalálhatjuk a hadsereget befektetőként és ellenőrző szerepben, mégpedig nyomasztó túlsúlyban. A Gaviota vállalatcsoport ellenőrzi, hogy ne túlságosan károsítsák meg az államot e virágzó szektorokban. Kell-e utalnunk rá, hogy ki is a hadsereg első embere? Raúl Castro. Jól képzett fiatal tisztek „szolgálnak” például a turizmusban, ahol nagy spanyol és francia szállodák mellett ma kubaiak is épülnek. Az egykori apparatcsikból a vállalkozások támogatója vált, láttunk már ilyet errefelé is. Raúl Castrónak az egyik ritka politikai felszólalása is meglepetést keltett: 2001-ben azt sürgette, hogy Kuba rendezze kapcsolatait az Egyesült Államokkal, ám e megnyilatkozásnak azóta sem lett visszhangja, legalábbis nyilvánosan nem.
Megfigyelők szerint, ha Raúl viszonylag hosszabb ideig hatalmon marad, akkor a gazdasági nyitás fokozatosan folytatódhat. A két lábbal a földön álló kubai vezérnek utazásai hatására most Kína és Vietnam példája lebeg a szeme előtt, ahol egyesíteni tudták a nyitást a kommunista párt egyeduralkodásának fenntartásával.
Vajon mivel indokolható – legalábbis a minapi tapasztalatok alapján – a kubai rezsim megingathatatlansága? Először is a hadsereg fegyelmezett, és uralja a rendet. Ennek következtében a megszoksz vagy megszöksz alapigazsága az irányadó Kubában. Sokan az utóbbi opciót választották: a Castro-rendszer évtizedei alatt mintegy kétmillióan kerestek jobb megélhetést a határokon kívül, ezért majd minden családnak van valakije Miamiban, Madridban vagy máshol. Arról nem is beszélve, hogy sok esetben a hazaküldött pénzutalványokból éltek-élnek az otthoniak.
Fentebb láttuk, hogy személyileg is mennyire összefonódnak a hasznot hozó ágazatok és a katonák. A rendszerváltás pedig egyet jelentene ezeknek a privilégiumoknak az elvesztésével. Nem véletlen, hogy érződik a privatizációtól, a magántulajdon visszaadásától való rettegés is, és nem csupán a kiváltságosok részéről: ha megjönnének a régi mágnások, gyár-, bérháztulajdonosok, nagybirtokosok, és visszakövetelnék azt, ami korábban az övék volt, akkor egy egész nemzet válna földönfutóvá. Ebből nem kér senki.
A majd 12 milliónyi kubait emellett hatásos besúgórendszer tartja sakkban. A forradalmi védelmi bizottságok, a CDR-ek majd minden háztömbben működnek. CDR-esnek lenni nagy kiváltság, hiszen ők egy-két megjegyzéssel tönkretehetik a lakótársukat, elvehetik állását, anyagilag romba dönthetik a családját, ugyanis a jelentések kivonatai a hierarchia lépcsőin fölfelé haladva eljutnak az ország első emberéhez. A CDR-esnek időről időre egy 40 pontból álló kérdőívet kell kitöltenie szomszédairól. Ezen ilyen kérdések szerepelnek: „Fizikai megjelenése? a) Normális, b) modern, c) extravagáns, d) más. Tart-e kapcsolatot társadalomellenes elemekkel? Bírálta-e a pártot vagy annak vezetőjét? Panaszkodott-e a lakhatási viszonyokra, a közlekedésre, a telefonszolgáltatásra? Viccelt-e a forradalommal? Részt vesz-e a kormány melletti tüntetéseken? Hogy ítéli meg a forradalmi lendületet? Tesz-e megjegyzéseket a Comandante [Fidel Castro] korára?” És még egy pont: „Ha rendelkezik más hasznos értesülésekkel róla, akkor ezen a papíron megteheti, amelyet csatoljon a kérdőívhez.” Ha bekövetkezne a rendszerváltozás, ezeknek a besúgóknak lenne mitől tartaniuk, hiszen kis túlzással szólva élet és halál urai lakókörnyezetükben.
Nem véletlen, hogy Raúl Castro sem kapott teljhatalmat az ország irányítására. A közlemény hattagú testületet nevez meg, amelyet ő vezet államfőként, a kormány és a párt első embereként. Ebben a bizottságban benne van a fiatal külügyminiszter, Felipe Pérez Roque, aki korábban Fidel személyi titkára volt, s akit a köznyelv egyszerűen „talibánnak” nevez – a külföldi szakértők őt tekintik Fidel tényleges örökösének –, aztán az alelnök, a kilencvenes évek gazdasági nyitásának szószólója, Carlos Lage, valamint a kubai központi bank elnöke, Francisco Soberón, aki a tervgazdaság híve. Még három „ortodox kommunista” vesz részt a testület munkájában, így teremtve meg a kubai egyensúlyt „a reformerők és a maradiak” között. A kezdeti külföldi örömujjongások után ma már az emigránsok többsége is nyugodt, amolyan „kubai” átmenetet kíván.
magyarnemzet.hu
Magyar Péter megjelent a Lázárinfón és tapsot kapott + videó
