A szódavíz jelenlegi, üvegből csapolható technikájának kialakítása jelentős részben Jedlik Ányos 1800-as évek elején Budapesten végzett kísérleteinek és fejlesztéseinek eredménye. Hogy a Magyarországon kifejlesztett technika milyen úton jutott el Argentínába, Brazíliába és Chilébe, az még jelenleg nem ismert. Ezt a vonalat kutatja Deák László budapesti szódás is, aki mellesleg elnöke az Országos Szikvízkészítő Ipartestületnek.
„A mesterséges ásványvizeknek nem hátrányára, hanem előnyére, a feltalálóknak pedig nem szégyenére, hanem dicsőségére válik, ha sikerül a vízbe az eddig elértnél nagyobb mennyiségben juttatni szabad szénsavat, vagy még annál is nagyobbat, mint amennyit a természetes vizek tartalmaznak.” Ezzel a gondolattal kezdődik Jedlik Ányos egy latin nyelvű tanulmánya, amely rövid összefoglalásban ismerteti Jedlik eredeti eljárását is „a szódavíz, nátrium-magnéziumos víz, Eger-, Selters-, Püllna-víz” készítésének módja címen.
Jedlik, mint a győri bencés gimnázium tanára, már 1828–29-ben kezdett behatóan foglalkozni azzal, hogy idehaza felfedezze és megvalósítsa a szódavíznek és mesterséges savanyúvíznek iparilag is használható készítési módját. Erről már korábban is olvasott Gilbert Annalen der Phisik című művének 12. kötetében, amely szerint Genfben Paul és Goffe fizikusok már 1789 óta állítanak elő savanyúvizet, de a készítési módot titokban tartották. Jedliknek nem is volt szüksége külső segítségre, hiszen kísérletezése gyorsan eredményessé vált. Mint írja: „… az eljáráshoz olyan készülék szükséges, amely a víznek szénsavval való telítésére alkalmas, a szénsavgáznak saját készülékével való fejlesztése által…”
Jedlik olyan készüléket szerkesztett, amelynek segítségével csekély költséggel lehetett vizet szén-dioxiddal telíteni. Sok délutánt töltött Jedlik tanár úr egy Pallos nevű győri bádogosmester műhelyében, ahol megszületett az elképzelt készülék. Sikeresen működött. Legelőször a rendházban tette le az asztalra, és a rendtársak elismerően fogyasztották az új üdítő italt. Orvos barátai is elismerően szóltak a készülékről, s rábeszélték a professzort, hogy hasznosítsa az eljárást, nem a pénz miatt, hanem a kórházi betegek hálásak lettek az üdítő szódavízért, a mesterséges „gyógyvízért”. Hamarosan beigazolódott az orvosok igazsága: 1831–32 évben „napkeleti járvány, epekórság” (ma kolerának nevezzük) söpört végig az országon, és a szódavíz (savanyú kémhatása révén nem terjesztette a járványt) a szenvedőknek enyhülést, megkönnyebbülést hozott.
Jedlik sokat foglalkozott a lefejtés módozataival, hiszen amikor a víz már tökéletesen telített, üvegekbe kell lefejteni, de óvatosan, hogy az átömléskor csak kevés gáz menjen veszendőbe. Ezért erre a célra olyan rézcsövet használt, amely pontosan ráillett a leeresztőcsapra és az üvegbe mélyen leért, mert azt vette észre, hogy ily módon sokkal kevesebb gáz illan el, mint amikor a gyöngyöző vizet közvetlenül a csapról a levegőn át folyatják az üvegbe. Ez az alapja a szódásüveg felfedezésének. A szódavizet tehát nem Jedlik találta fel, azonban a szódavízgyártás, a gyakorlati alkalmazás terén két dologban az övé az elsőség. A szén-dioxid sűrítésére ő már nem használ mechanikus légsűrítőt, hanem erre a célra a gyors vegyi bomlás előnyeit aknázza ki, illetve a vízrészecskék ütődéséből és a levegővel való érintkezéséből származó szén-dioxid-veszteség elkerülése végett az edény aljáig érő csövön át fejtette le a telített vizet, a szódavizet.
A tudós így ajánlotta fogyasztásra: „Kellemes lehet ezen pezsgő víz azon személyekre nézve, kik borral nem élvén; szomjúságuk oltásakor az említett pezsgői csípősséget éldelni kívánnák. Talán azon betegségekben sem lenne céliránytalan ital, amelyekben a szénsav által történendő izgatás a belső részekre jótékonyan hat.”
A szegények üdítője
Jedlik Ányos nyomán hazánkban gyorsan közkedvelt „gyógyvíz” lett a mesterséges ásványvíznek nevezett szódavíz. Ezzel párhuzamosan a fővárosi rézművesek, lakatosok hamarosan átálltak a gépgyártásra, és ennek köszönhető, hogy már az ezernyolcszázas évek második felében virágzásnak indult a szikvízgyártás mint kisipari mesterség. A szikvízgyártás gyorsabb, modernebb térhódítása a két világháború közé tehető – tudom meg Deák Lászlótól.
– Az akkor gyártott gépek még ma is dolgoznak, termelnek annak bizonyítására, hogy a magyar üveges szikvíz gyártási technológiája európai színvonalat ért el. Persze ballonos víz is létezett már akkor. A vörösrézből készült 10, 20, 30 literes ballont 1935 táján kezdték először alkalmazni, elsősorban a vendéglátóiparban. Ezek a ballonok azonban nemcsak nehezek, hanem igen drágák is voltak, hiszen belül vastag ónréteggel kellett meggátolni a réz oldódását. Egy ballon többe került, mint egy ló. Amíg az azonos időben vásárolt ló ára 350 pengő volt, egy rézballonért ugyanakkor 380 pengőt fizettek – teszi hozzá egy kis fejszámolást végezve.
A szikvízgyártó iparosok a negyvenes években erős, önálló ipartestületben védték jogaikat, országos jelleggel. A IX. kerületi Ferenc téren önálló, saját tulajdonú székházzal is rendelkeztek. Az Országos Szikvíz Ipartestület akkori elnöke a pécsi Czirják Antal volt, akit 1945-ben országgyűlési képviselőnek is megválasztottak. Sajnos 1950–1952 között a virágzó szikvízüzemeket államosították. A lakosság zúgolódása és elégedetlensége 1954-ben arra késztette a hatóságot, hogy a „szegények üdítője”, a közkedvelt szódavíz lakossági „terítését”, azaz a szikvíz házhoz szállítását újból engedélyezzék.
– Hős korszak volt ez, a türelem, a szakmaszeretet és a szakmai optimizmus csodás évei, hiszen havi 40 kg szén-dioxidot utaltak csak ki egy-egy iparosnak, nehogy konkurenciát jelentsen a nagy állami üzemeknek és nehogy „kapitalizálódhasson” – mondja Deák. – Ekkor állapították meg, illetve írták elő a 46 százalékos forgalmi adót, amit előzetesen kellett befizetni, vagyis csak ezután kapta meg az iparos a szénsavutalványt. 1957. január 1-jétől megszűnt a szénsav felhasználásának korlátozása, de a forgalmi adó előzetes befizetése nem. Az 1951-ben alapvető élelmiszernek titulált szikvíz 1,10 Ft/liter maximált árához hozzányúlni nem akartak. 26 évig volt ez az ár érvényben, és 1977-től lett a szikvíz szabad áras termék – ismerteti a három hullámvölgy évtized főbb történéseit a szakember.
Lovas kocsi és Harley–Davidson
Deák László, akinek a felmenői is szikvizesek voltak, felemlegeti azt az időszakot, amikor kitiltották a lovas kocsikat Budapest belvárosából, s nem tudták mivel szállítani a szódát, fel kellett tehát venni egy embert, aki oldalkocsis Harley–Davidson motorkerékpárral hordta ki az üvegeket. Aztán már az sem volt, csak egy tricikli, télen pedig szánkón húzták a rekeszeket.
Az Országos Szikvízkészítő Ipartestület létjogosultságáról szólva megtudom, a rendszerváltás megváltoztatta a szikvizesek életét. – A kis cégeknek meg kell tanulniuk összetartani, különben nagyon sebezhetők vagyunk, viszont együtt jelentős gazdasági, társadalmi erőt képviselünk. A szakmai összefogásra legjobb példa a mi ipartestületünk. Többek között az uniós felkészülésben volt fontos szerepünk. Egészen hamis elképzelések éltek a csatlakozásról, például sokan azt hitték, hogy az unióban nem lehet szódát gyártani, hozták vissza az üvegeket, hogy most már nem tudnak mit kezdeni vele – szögezi le Deák László. – Aztán 2002-ben bevezettük az úgynevezett HACCP élelmiszer-biztonsági rendszert. Ez azoknak a szabályoknak az összefoglalása, amelyeknek egy részét addig is betartottuk a minőség érdekében, csak nem volt külön nevük. Ennek hatására a többség új, rozsdamentes berendezéseket használ, nem egyet számítógép vezérel. A régi alumíniumballonokat is acélra cseréltük, az üvegeket újratölthető műanyagra. Még abban az évben összehívtuk az I. Nemzetközi szikvízkészítő konferenciát, hogy megismerjük az unióban dolgozók tapasztalatait, hiszen írásos EU-anyagot a szakmáról sehol nem találtunk, annak ellenére, hogy sok helyen gyártanak szódavizet. Csatlakozási felkészülésünk része volt, hogy megpályáztuk a garantáltan hagyományos és különleges termék tanúsítványt, amit egyedül a szódavíz kapott meg hazánkban. Ezt ipartörténeti jelentőségűnek tartom, mert ezzel bekerült a szóda a Magyar élelmiszerkönyvbe a nemzeti értékek közé. Az ipartestülettel szerződést kötő kollégák használhatják a vele járó védjegyet, amivel piacra jutásukat kívánjuk elősegíteni.
Szikvízgyártásban nagyhatalom vagyunk
Az elmúlt évek ásványvízmániája sem tudta megrendíteni a piacot. Megfér egymás mellett az ásványvíz és a szóda. Az igazi borkedvelők például soha nem innának ásványvízből fröccsöt, mivel minden ásványvíznek jellegzetes illata és íze van, ám a fröccshöz semleges íz kell. Ennek megfelelően iparági haldoklásról szó sincs: 1200–1500 üzem foglalkozik szódavíz előállításával, Magyarországot szikvízgyártó nagyhatalomnak tartjuk, mivel több az ilyen iparos száma nálunk, mint az Európai Unióban.
– Kapcsolatban vagyunk külföldi szódásokkal is, az újratölthető műanyag palackokat Hollandiából hoztuk be 1992-ben, mi voltunk ezzel az elsők. Ennek olyan nagy sikere lett, hogy a környező országokban is sokan belevágtak a szódavíz készítésébe. Túlzás nélkül mondhatom, hogy kiváló hazai berendezésekkel és magyar szakmai támogatással száznál több kisüzem működik, amelyik mind a mi segítségünkkel indult be Lengyelországban, a Baltikumban, de még Kazahsztánban is van egy kitűnő üzletfelünk, akiben jó barátra is leltünk – meséli a szikvizes szakember.
Beszélgetésünkből kiderül, hogy Dél-Amerikában is van tradicionális szikvízipar. – Az én nővérem, aki büszkén viseli az örökös szódáslány címet, meglepett egy chilei műanyag szódásüveggel a születésnapomra. Ott járt, s meg is ismerkedett a tulajdonossal. Nos erre a gyenge szálra építettük fel a mi dél-amerikai utunkat, hiszen minél szélesebb a kapcsolatrendszerünk, annál erősebbek vagyunk.
Egy címet tudtunk, hogy a műhely Santiagótól délre vagy 800 kilométerre egy tengerparti kikötővárosban van. Eleinte a bizalmatlanság légkörét éreztük, azt gondolták, hogy mi is akarunk ott egy üzletet. Később megtört a jég, s a kinti szikvizesek kézről kézre adtak minket, de saját magunk is mindenféle technikát kitaláltunk a felkutatásra. Santiago de Chilében a taxisnak megmutattunk egy szódásüveget, mondván, kutassa fel, hogy hol csinálnak ilyet, mire egy kör után először csak vízzel teli szódásüveget kaptunk. Argentínában is több szikvizest kerestünk fel, ott szódavízipari egyetem is működik, amelyet a hetvenes években alapítottak az ipart ért politikai támadások miatt. Az oktatás mellett fejlesztéssel is foglalkoznak, s komoly laboratóriumuk s kísérleti palackgyártó gépsoruk van. Argentínában hatalmas üzemek vannak, s mint kiderült, az egyik üzem vezetőjének a nagymamája magyar volt. Technológiailag nincs különbség a szikvíz európai és dél-amerikai előállítása között. Az biztos, hogy elterjedése Európából indult, s ebben jelentős szerepe lehetett a magyaroknak is. Örvendetes hír, hogy Budapesten, Keszthelyen, Győrben, Szombathelyen és Miskolcon nagy sikerű szakmai kiállítást mutattak be, Bánffy István szegedi szikvizes magángyűjteményéből pedig szeptember 15-én ipartörténeti múzeum nyílik Szegeden. Az eredeti gépeket, csodálatos üvegeket és palackokat bemutató kiállítási anyag a Szent István téri felújított műemlék víztoronyban kap helyet.
origo.hu
Ismét együtt Kulcsár Edina és Csuti – nagy nap volt a mai
