Úgy hívták maguk között debreceni tanítványai Földi Jánost: a kis doktor. Költő volt, orvos és sokoldalú természetbúvár, de a rajongó tanítványok sem akárkik: Fazekas Mihály, Diószegi Sámuel és Csokonai Vitéz Mihály. Földi 1755-ben Nagyszalontán született – ahol később Arany János is –, és Debrecenben majd Pesten tanult. Fiatalon verseket írt, nem is akármilyeneket. Tőle való az első magyar ti-ti-tá-tá (ionicus a minore) ritmusú költemény, az Enyém Juliska („Örömömnek gyönyörű hajnala tetszik…”), mely nyomán Csokonai a híres Tartózkodó kérelmet írta („A hatalmas szerelemnek / Megemésztő tüze bánt…”), s melyet a kis doktor abból az örömteli alkalomból költött, hogy hozzáment a híres Weszprémi István professzor leánya, Juliska. Szegény Földi öröme hamarosan ürömmé változott, mert a csélcsap asszony csalta, ahol és akivel csak tudta. Nemhiába írta barátjának, Kazinczynak: „Meg ne házasodj, ha dolgozni akarsz.” Debreceni pletyka szerint Csokonainak is tetszett a szép Juliska, és egyesek szerint több – utóbb a Lilla-ciklusba átutalt – versét eredetileg a Weszprémi lányhoz írta. Ki tudja.
Költői nézeteit így summázta Földi: „Hasonlíthatnám a versírókat a méhekhez. Ezeknek munkájokra kettő kívántatik: mesterséges lépcsinálás és a mesterséges lépnek édes mézzel beöntése. Szinteúgy a versíróknak szükségesek a jó versformák vagy módok és az érzékeny oktató s gyönyörködtető beszédeknek azokba foglalások.” Mégsem elsősorban költőként becsüljük, e téren a tanítványai, Fazekas is, Csokonai is túlnőttek rajta. Viszont: ő a debreceni „füvésziskola” alapító mestere. 1793-ban Bécsben jelenik meg alapvető műve, a Rövid kritika és rajzolat a magyar füvésztudományról, mely nélkül sosem születhetett volna meg Diószegi és Fazekas nagy műve, az 1807-es Magyar füvész könyv és 1813-ban az Orvosi füvészkönyv.
A kis doktor nagy érdeme, hogy rámutatott a magyar növénytani terminológia kialakulatlanságára, és fontosnak mondta – némi kritikai éllel – a népi botanikai elnevezések gyűjtését. „Aminémű zűrzavar vólt hajdan a deák fűvésztudományban a Linné rendbeszedése és elnevezései előtt: szinte ollyan zűrzavar, fogyatkozás és tévedezés vagyon ma a magyar fűvésztudományban… Egy falu, egy város, egy vármegye így vagy amúgy nevez magyarul egy plántát, más másképpen, harmadik, negyedik ismét másképpen…” – írja.
Jó példával elöl járt. Lejegyzi: Szent Antal füve, Szent György lova, farka, Szent János kenyere, Szent Péter kulcsa, Szűz Mária papucsa, Boldogasszony csipkéje, Szent Jakab virága. Ezek szépek, ám mint Földi hozzáfűzi: az égi kifejezéseket hagyjuk a teológusokra. Az olyanok, mint az ördögfog, sátánfű, ördögharaptafű, boszorkánytáska, ördögszer meg a többi szerinte „illetlenek és útálatosak”. Szépnek és hangulatosnak, ám túl hosszúnak tartja az olyan neveket, mint a csengő vállas torokfű, erdők tavaszi borsócskája, gergelynapi virág, királyné asszony káposztája, nap után forduló fű, oszlopos csudatövis, szerelemgerjesztő fű. Helyteleníti az olyan neveket is, melyek más növényre utalnak: gombafű, dinnyeszagú fű, meg azokat is, melyek a „plánta” hasznát ecsetelik: fekélyfű, kőrontó, békavarfű, sömör- és szemgyógyító fű. Beleköt az olyan eredeti nevekbe is, mint az éhenhalok, földepéje, békarokka, engemszagolj, francosfa, hugyosfű, kakukpogácsa, mennydörgőfű, papsajt. Ezek szerinte becstelenek, csúfolódók.
Elfogadja viszont azokat, melyek „magoknak a növényeknek belső és külső tulajdonságait” festik: aggófű, bakszakáll, cicfarkkóró, ebnyelvű fű, medvetalp, ökörfarkkóró, kakukkfű, harangvirág.
Százszámra jegyzi fel a „plánták” neveit, és azt is elárulja végül, hogy használta a régi tudósok műveit, a Pécsi Lukácsét, a Melius Péterét meg a Lippai Jánosét, sőt a kortárs Csapó József, Mátyus István és Benkő József becses munkáit is.
origo.hu
Szülő árulta az Elf Bart az iskolában
