MI A MAGYAR?

1812. szeptember 29-én a 6. huszárezred első őrnagy osztályának 2. százada az oroszok ellen elővédőrizeten állott. Két pulk kozák még hajnalhasadta előtt megtámadta az egyes őröket, és azokat a segédszakaszokhoz nyomta. Itt készen várta ugyan az őrtiszt az ellenséget, véle öszve is vagdalkozott, de a nagyobb erőnek engedni kénytelen, hátrább vonult. Wolf kapitány, ki századának felével tartalékban hátrább állott, hallotta a csatazajt, lóra ült egynéhány huszárokkal, tudakozódás végett a zaj után lovaglott. De alig nyargalt egynéhány száz lépésnyire, már a kozákok előtte termettek, kik iszonyú hurrá ordítással a kapitányra rohantak, a magát hatalmasan védőt dzsidával ledöfték a lórul, így jártak a többi huszárok is, az ellenség kezébe estek. Egy, a veszélyből megszabadult huszár lóhalálában nyargalt vissza, a kapitány balesetét a többinek tudtokra adta.
Kis István őrmester, ki az asperni dicső győzedelemnél bebizonyított vitézségéért már ezüst érdemjelt viselt bátor mellén: „Kinek szíve van, utánam!” kiáltással lóra kapott, sebes vágtatva a kapitány segedelmére iramlott, utána mint az özönvíz a többi huszárok is, bé is érték a nagy csoport kozák sereget, és nem olvasván azok számát: „Rajta magyar, kit a vitézvér melegít!” bátorító kiáltással hol legsűrűbb volt a kozák gyülevék, odavágott. Megrémlett az ellenség, szétbontakozva szabadon bocsáták a kapitányt, szabadon a huszárokat és az elfogott lovakat, megfutamodtanak. Már diadalmason ment vissza a huszárság előbbeni állása helyére, midőn a megszaladt kozákok részszerént megszaporodván, részszerént a huszárok csekély számát látván, visszafordultak. Ezt észrevette Wolf kapitány, az előbbenihez hasonló szerencsét remélve, kész volt a kozákok rohanatát elfogadni; de az állhatatlan harcszerencse nem mosolygott többé. A sok kozák szétdúlta a maroknyi huszárságot, kik vitézül küszködve, egy néhányan a sebbe esett kapitánnyal alig szabadulhattak meg. Kis István őrmester fogságba esett.
Midőn az orosz sereg 1813-ban az ausztriaival öszvekapcsolódott, Kis őrmester is visszatért a hadifogságból. Nem volt többé kapitánya életben, vett sebe súlyában meghalt; de éltek még több bizonyságai vitézségének, kik az őrmester megjutalmaztatásán fáradoztak is, de az akkori háborgós környülményekben meg nem történhetett. A valódi hadi erény megvet minden mellesleges jutalmazásokat, önmagában érzi teljes erejét, mit akárminő nagy áldozatokkal tett, hazájáért teszi, amelynek javára nem tehetünk semmit felesleget, amit csak teszünk, mind kötelességünk. Kis István sem volt azért elkedvetlenedve, hogy a múlt orosz hadévben jutalmazatlan maradott vitéz tette, ellenben nyugtalanul várta a kiütni fenyegető francia háborút, melyben derékségét újra tündöklővé teheti, volt is alkalma, mert midőn:
Január 23-án, 1814, a francföldön Chalons-nál a gradiskai határőrző ezredtől egy osztály és a 6. huszárezredtől egy század a Saon hídja védelmére volt felállítva, túl a folyón is egy védőr a lyoni úton. Dél felé egyszerre mintegy 1500 gyalog és lovasból állott ellenséges sereg két ágyúval, takarva a sűrű kertfalak által, oly hirtelen ott termett a Saon hídjánál, hogy a túlparton volt védőr elszakasztva a többitől, veszélyben forgott. Kis István ez alkalmat találta legszebbnek bátor szívűsége megmutatására. Mellé szólítván hat huszárt, kiknek bátorságokban, testi erejekben bízott, és bár kartácsgolyókat hányt is ellenek az ellenség, de mégis bevágott a híd elejét már elfoglalta ellenség előcsoportjaiba, azokat megtolta, és mindaddig távolatban tartotta, még csak az elzárt védőr verekedve, népet vesztve ugyan, de mégis a sereghez csatolhatta magát. Kis István őrmester is sebet kapott ezen tusában, de szép érdeme arany mellpénzzel jutalmaztatott meg.
(Kiss Károly: Magyar alvitézek hőstettei az újabb üdőszakban, 1827–1840)