Miért sós a tenger?

Rizs az égből
Sokkal korábban, mintsem hogy az emberek könyveket írtak volna vagy feljegyzéseket készítettek, Kína földjét fák, erdők borították. Nem voltak rizsföldek, nem voltak piacok, boltok, nem voltak utak. A nomádok vadállatokat ejtettek el az erdőben, gyümölcsökön és bogyókon éltek, melyek nagy bőségben teremtek.
Egy késő tavaszon megjött a monszuneső, szokás szerint, de ahelyett, hogy alábbhagyott volna, miként mindenki várta, az eső lecsapott, és csak hullott-hullott tovább megállás nélkül, több mint két hónapig. A vademberek a hegyek csúcsaihoz közeli barlangokban húzták meg magukat, de az erdők elpusztultak, és a zsákmányállatok megfulladtak. A föld úgy nézett ki, mint egy meddő tó. Végül az esők csak föloszlottak, újra kirajzolódtak a fák, és a nomádok óvatosan leereszkedtek a hegyoldalakból. Lassan az állatok is kezdtek előtünedezni a magasabb fekvésű helyekről. Először a nyulak bújtak elő, aztán a mókusok, végül a tigrisek is. Mind kétségbeesetten kutattak élelem után a puszta földön.
A tigrisek vették uralmukba a földet, mindenre vadásztak, mindent megöltek és megettek, ami az útjukba került. Az emberek le-lecsaptak az erdőbe hegyi barlangjaikból, de a környéken barangoló, élelmet kereső tigrisektől többé nem érezték magukat biztonságban.
Messze-messze, az emberek földjén túl volt egy sziget, melyen a Jáde császár uralkodott. Az istenek és halhatatlanok, akik ott éltek, látták az emberek szenvedéseit elmondhatatlan nehézségeik közepette, és nehéz helyzetük miatt megszánva őket, elhatározták, hogy összehívják a vésztanácsot.
A Jáde császár beszélt először: Magatok is láthattátok, mi történt a földön. Meg kell találnunk a módját, hogyan segíthetnénk rajtuk. Mit javasoltok?
Az Öt Rizsszem Istene szólalt meg elsőnek. Van egy tervem, kérlek, vegyétek fontolóra. Miért ne taníthatnánk meg az embereket, hogyan kell a rizst termeszteni és betakarítani? A teremtés óta élvezzük áldásait a rizsnek – lehet, hogy itt az ideje, hogy ők is megkóstolhassák az istenek eledelét. Nem kéne többet a tigrisekkel versengeniük az erdőben megszerezhető élelemért.
Egyetértő mormolás volt a válasz a javaslatra, aztán Fu Hszi Sű isten szólalt meg hangosan: Többet is tehetnénk ennél. Miért nem küldünk segítőket, hogy jövőjük biztosítva legyen?
Az istenek ismét egyetértően mormoltak.
Nohát, akkor ezt eldöntöttük, mondta a Jáde császár. Meghagyom egy lónak, egy tehénnek, egy juhnak, egy kutyának, egy kakasnak és egy disznónak a következőket: a ló és a tehén segítsen a szántásban, adjon tejet is, ha kell, és segítsen hazavontatni betakarításkor a rizzsel teli szekereket. A juh a tejét és bundáját adja, a kakas minden hajnalban ébressze föl az embereket, és a kutya vigyázzon a házaikra. A disznónak nem kell dolgoznia, ehet és aludhat, amennyit csak akar, de önszántából fel kell áldoznia magát az emberek étkéül.
Napszállat előtt mindent elrendeztek, de amint az állatok tengerre készültek szállni, a Jáde király mindent leállított.
Megfeledkeztünk a rizsföldekről. Hogyan vigyük át a rizst a tengeren?
Az istenek bővében voltak a rizsnek, minden szárat megterhelt a sok rizsszem, amelyek a gyökértől a növény hegyéig ellepték. Értelmetlen lenne bálákba kötni. Még addig hánykolódna a tengeren, mígnem lepottyanna, és a hullámok elsodornák. Újra az Öt Rizsszem Istene volt kész a felelettel: Miért ne köthetnénk az egyik állathoz a rizst?
A Jáde császár először a tehenet szólította. De az megrázta a fejét, és így sóhajtott: Tudom, nagy erővel áldottak meg, a testem erős is, de nem vagyok valami ügyes. Azt hiszem, a lovat kéne fölkérnetek.
Mielőtt a Jáde császár bármit szólhatott volna, a ló hangosan visszautasította a kérést: Rossz választás lennék. Olyan finom és fényes a szőröm, hogy a rizsszemek lecsúsznának csillogó ruhámról. Kérjétek inkább a kakast.
A Jáde császár a kakashoz fordult, de az már kész volt a kifogással: Felséges úr, pillants reám! Kicsi vagyok és gyönge, csak a hangom nagy. Alig hiszem, hogy elbírnám azt a terhet.
Addigra már a juh és a disznó is talált mentséget, hogy miért nem vihetik a rakomány rizst.
Eddig a kutya egy szó nélkül figyelte a többieket. Most közelebb jött, és azt mondta a Jáde császárnak: Tudom, hogy az emberek kétségbeejtő helyzetben vannak, ezért kész vagyok átvinni a rizst a Keleti-tengeren.
A kutyát bemártották egy mennyei fürdőmedencébe, elküldték a hombárba, ahol megforgatták rizsben az egész testét. Csak a szeme látszott a rizsszemekből.
A kiválasztott állatok összegyűltek a tengerparton, és egymás után vetették magukat a Keleti-tenger fodrozó hullámaiba. A kutyának minden erejére és ügyességére szükség volt, hogy el ne merüljön terhével, így mire a többiek partot értek, ő még mindig kinn volt a tengeren. A Jáde császár megparancsolta a Keleti-tenger hercegének, hogy segítsen a kutyán, de addigra már minden hullám egy marék rizst mosott le a szőréről. Ráadásul a hullámok egy keleti-tengeri sziget partjaira sodorták a rizst, a Jáde császár rémületére.
Amikor a kutya végre a szárazföld partján feküdt kimerülve, már csak a farkán lévő rizsszemek maradtak meg. Mindez épp annyira volt elég, hogy egy kis darab földbe ültethessék őket. A földet fölszántották, és el is vetették a rizst a szárazföldi emberek, de az istenek úgy döntöttek, ne legyen könnyű nekik. A rizspalánták nem voltak annyira megterheltek a terméssel, mint az istenek szigetén, a szemek csak a hajtások tetején voltak megtalálhatók. Így az embereknek kétszer annyit kellett dolgozniuk a termésért.
Attól fogva a parasztok fő tápláléka lett a rizs egész Kínában, és az embereknek nem kellett kockáztatniuk az életüket az erdőkben. Minden állat, amely a szárazföldre úszott, meglelte a munkáját az ember világában, de a kutyák a legközelebbi társai lettek. Néha még rizzsel is megkínálják őket, annak a szolgálatnak a jutalmául, amit az idők kezdete során tettek az embernek. Némely tartományban rizzsel etetik a kutyákat, mielőtt eladnák őket a piacon, de a lovak, a tehenek, a juhok csak szénát, szalmát és füvet kapnak, míg a disznók mindennek a maradékát.
A halhatatlanok szigetei
Sok-sok évezreddel ezelőtt a halhatatlanok boldogan és békésen éltek öt szigetükön a Keleti-tengeren. Reggeli harmatot ittak, mennyei gyümölcsöket ettek és jádepalotákban éltek. Szabadon mindenféle munkától és aggodalomtól, a halhatatlanok avval töltötték idejüket, hogy meglátogatták egymást felhőkön úszva az égen.
Az egyetlen alkalom, amikor a halhatatlanok vitatkoztak egymással, akkor volt, amikor idilli létezésüket viharok szakították félbe. Amikor a tengert elérte a pusztító szélvész, vagy tájfunok tépték a vidéket, a szigetek beleomlottak a vízbe. A halhatatlanoknak a mennybe kellett fölrepülniük, hogy biztonságba kerüljenek, amíg odébbáll a vihar. Rendszerint több napba is belekerült, míg magukhoz tértek. Az egyik ilyen katasztrófa után még a szigeteket se találták többé. Szétszórta őket az orkán a Keleti-tengeren.
Egy este, amikor különösen erős tájfun támadt, a halhatatlanok a Jáde császárhoz fordultak: szólna már a Tengeri Istennek, rögzítse a szigeteket a tengerfenékhez. Amikor a Tengeri Isten megkapta a parancsot a Jáde császártól, nagy nehezen rátalált öt óriásteknőcre, a mi régi nyelvünkön aóra. Megparancsolta, hogy rögzítsék a szigeteket a páncéljaikhoz. Ezt meg nem mozdíthatta semmi, ezért a halhatatlanok elégedettek voltak. Az öt szigetnek ma az öt szent hegy felel meg: a Jingcsou, a Penglaj, a Fángcsang, a Tájcsán és a Jüancsiao.
Néhány évnyi béke és nyugalom után a halhatatlanok ismét kezdtek elégedetlenkedni, mert az öt sziget remegett, rezgett, mint némely írnok, sőt némely kalligráfus keze éjjeli, szent borozás után. Ismét a Jáde császárhoz fordultak a halhatatlanok. A Tengeri Király utánanézett a dolognak, és jelentette, hogy az aók, az óriási teknősbékák unatkoznak, mert mozdulatlanul kell állniok, és ezért néha megmozgatják tagjaikat. Azt javasolta megoldásként, hogy minden évben más szigetet rögzítsen mind az öt ao. A teknőcök beleegyeztek, és a következő háromezer év így viszonylagos nyugalomban telt.
Egy óriásokból álló nemzetség, név szerint a Lung Pu Kuo élt a legkeletibb szigeten akkoriban. Ha felálltak, hajukat a felhők fésülték, ha léptek egyet, olyan hosszú és mély üregek keletkeztek, melyeket egy ember csak az egész élete során megtett lépésekkel tudott volna bejárni az égalattiban.
Az óriások békében éltek a halhatatlanokkal meg a mennyel, de egyszer egy ifjú óriás elhatározta, hogy egy nap elmegy horgászni. Egész a tenger mélyéig lelátott. És délután fölfedezte az óriásteknőcöket, amelyek éves gyakorlataikat végezték. Több se kellett neki: hatalmas halmokban friss halakat dobott be a tengerbe csalétkül. A mohó teknőcök ráharaptak a csalétkekre. Egyikük a másikuk után bukkant fel és harapott a csalira. Egy órába se telt, és az ifjú óriás mind az öt teknőcöt a partra vonszolta, és fejjel lefelé egy óriásfenyőnyi rúdra kötötte, amit a vállára vett.
Aznap este a szigeteket megint kegyetlen forgószelek támadták, elszakították őket a helyükből, és összevissza hányták őket a tengeren. Kettőt az Északi-sarkig röpítettek a szelek, és ott az óceán fenekére merültek. A másik hármat messzebbre lökdösték a szélrohamok a Keleti-tengeren.
A halhatatlanok megdühödtek az óriásokra, és elrejtőztek a felhőkben, míg a t’áj fun, vagyis a mi nyelvünkön a nagy szél, a viharos forgószél ki nem adta az erejét. Akkor elmentek a Jáde császárhoz panaszra.
Az elővette minden varázserejét, és lesújtott a Lung Pu Kuo nemzetségre. Az óriások, akik az imént még a felhőkig értek, akkorák lettek, mint egy közönséges fenyőfa. És ilyenek is maradtak az örökkévalóságig. Pedig nem is ők voltak a felelősek az ítéletidő alatti emberi cselekedetekért, de magáért az égiháborúért sem.
Ezalatt a Tengeri Istennek sikerült visszaszereznie három óriásteknőcöt, de megtiltotta nekik, hogy többé megmozduljanak. Újra béke költözött Keleti-tenger vidékére, de a halhatatlanok nem voltak hajlandók visszatelepedni eredeti lakhelyükre. Összecsomagoltak, és eloszlottak a menny és föld között, mert ott nyugodalmasabb helyek vannak.
A három sziget azóta is a Keleti-tengerben áll, ama végzetes vihar óta. Tengerészek, akik fel nem kutatott vizeken vesztek el, de megkerültek, azt mesélik, hogy három titokzatos hegyet láttak föltűnni a reggeli ködben, de soha sem sikerült nekik elérni őket.