Miért sós a tenger?

A kődaráló
Évezredekkel ezelőtt két testvér élt együtt a Keleti-tenger mellett. Ah Bong, az idősebbik lusta volt és torkos, Ah Dong, a fiatalabb szorgalmas, nagylelkű és jó természetű volt, kicsit nemtörődöm. Ah Bong minden napot az ágyban töltött, mialatt az öccse a földeken dolgozott, és naplementekor hazatért, hogy megfőzze a vacsorát. Egy kora reggel Ah Dong elhagyta a házat. Káposztalevelekbe csomagolt, ragadós rizst vitt magával a közeli hegyre, hogy fát vágjon tűzrevalónak. Amint először fölemelte a fejszéjét azon a reggelen, egy vénséges törpe ugrott elő a fa mögül, amelyet kivágni készült. Ah Dong leengedte a fejszéjét, és odasétált a törpéhez, hogy meglássa, miben lehet a segítségére.
A vén törpe megragadta Ah Dong kezét, és könyörgő tekintettel nézett föl rá. Nem ettem napok óta, nyöszörögte. Nem adnád ide az ebéded felét, kérlek? Ah Dongnak nehezére esett visszautasítania a ráncos, aszott törpét, aki úgy nézett ki, mint aki nem fürdött vagy nem evett legalább egy hónapja. Ah Dong kicsomagolta hát a káposztalevelekből a ragacsos rizst, kétfelé osztotta, és a felét a törpének adta. A törpe kicsiny, bütykös ujjaival megragadta az ételt, és olyan gyorsan tömte magába, ahogy csak tőle kitelt. Még mindig az ételt rágva megnyalta mocskos ujjait, és a másik felét is kérte a ragacsos rizsnek. Ah Dong egy pillanatig tétovázott, mert azt szánta magának, hogy estvélig kitartson, de a törpe olyan szánalomra méltó volt, hogy nem volt szíve visszautasítani. Odaadta hát a maradék ételt. A törpe befalta mind, amilyen gyorsan az előbb, és elégedetten böfögve tottyant le a fa tövébe.
Nagyszerű fiatalember vagy, mondta derűsen, kevés embert ismerek, aki még az utolsó morzsáját is odaadná egy teljesen idegennek. Vendégszereteted viszonzásául fogadd ajándékomat. A törpe egy sokat koptatott kődobozt húzott elő, és felnyitotta a tetejét. Kiemelt egy durván faragott kőből készült darálót, és átadta Ah Dongnak.
Ez nem közönséges kőőrlő, mondta büszkén a törpe. Csak annyit kell tenned, hogy megkéred, daráljon, és mindent megdarál, amit csak akarsz. Ha azt akarod, hogy megálljon, csak annyit kell mondanod: „Daráló, daráló, köszönöm szépen, kérlek, állj meg”, és azonnal meg is áll.
Ah Dong elfogadta a szokatlan ajándékot, bár titokban kételkedett a varázserejében. A törpe udvariasan meghajolt, és magára hagyta Ah Dongot, hogy elvégezhesse a munkáját. Ah Dong óvatosan egy fűvel benőtt darabka földre helyezte a darálót, és hozzálátott a favágáshoz. Délre megéhezett, elhatározta, hogy kipróbálja a darálót. Gyengéden kézbe fogta, és kiadta neki a parancsot: Daráló, daráló, darálj nekem kérlek egy rakás ragacsos rizst. Szavai csodálatos módon működésbe hozták a darálót, és egyik rakás rizst a másik után termelte neki. Ah Dong megparancsolta a darálónak, hogy álljon meg, de az nem vett róla tudomást, és a rizshalmok a földre ömlöttek már. Végül eszébe jutott az udvarias parancs a megállásra.
Daráló, daráló, köszönöm szépen ajándékaidat. Kérlek, állj meg most.
A daráló abban a szempillantásban megállt, és Ah Dong tisztelettel viszszatette a dobozába. Utána összegyűjtötte a nagy rakás ragacsos rizst, és szalmafonatú zsákjába tette. Egy halmot hagyott csak ott. Az ínycsiklandozóan fűszerezett étel nyálcsorgatóan illatozott a zsákjában, és jobban ízlett neki, mint bármi, amit eddig evett. A rizs tökéletesen meg volt főzve, gyümölcsökkel, földimogyoróval, borssal volt ízesítve; egyetlen gombóc elég erőt adott neki, hogy napszálltáig dolgozzék. Este megtért otthonukba, a rizst, a darálót, a fejszét és egy halom fát cipelve magával. Ah Bong épp akkor ébredt fel, amikor a fivére hazaért. Hanyatt-homlok rohant a konyhába, és a fiókokat kutatta étel után. Megszimmantotta a rizst, mihelyst az öccse belépett az ajtón. Engedélyt se kérve elragadta öccsétől a zsákot, és addig tömte magába az ételt, amíg már egy szem se fért belé. Míg zabált, Ah Dong elmesélte az esetet a törpével és a varázserejű darálóval.
Mialatt Ah Dong még mindig mesélt, a bátyja megragadta a kődarálót, a konyhába rohant vele, és megparancsolta neki, hogy készítsen vacsorát. Az őrlő kötelességtudóan az egyik élvezetes fogást ontotta a másik után. Amikor Ah Bongnak már elege lett, megparancsolta a darálónak, hogy álljon meg. De elfelejtette, hogy udvariasan kell kérni, így a daráló folytatta az ételek kiöntését. Épp mikor már Ah Bong kezdett kétségbeesni, az öccse bejött a konyhába, és a törpétől tanult szavakkal megkérte a darálót, hogy álljon meg.
Ah Bong egész vacsora alatt azon mesterkedett, hogy meggyőzze öccsét, hogyan hasznosíthatnák a darálót a legokosabban. Miért kéne óvatosnak lennünk ezzel a darálóval? Bármit megad nekünk. Azt mondom, sok-sok szekérnyi finom sót daráljon nekünk. Ki tudja, ha eladjuk, még mi lehetünk a leggazdagabb emberek Kínában.
Beszéljük meg reggel, mondta Ah Dong, és elment, hogy előkészítse szalmaderékaljaikat.
Amikor Ah Dong kilépett a konyhából, a bátyja még mindig azon tűnődött, hogyan legyenek gazdagok. Végül elhatározta, hogy nem osztja meg a jövendő javakat öccsével. Ah Bong még azzal se törődött, hogy összekészítse a zsákját – hóna alá vágta a darálót, és hónapok óta először elment hazulról.
A kikötőbe futott, ahol egy kereskedőhajó készült elhagyni Dél-Kínát. Elhatározta, hogy egy titkos helyre utazik, amilyen messze csak lehet az öccsétől, egy helyre, ahol gazdag és megbecsült lehet élete végéig. Miután a horgonyt felhúzták, és a hajó a nyílt tenger felé tartott, Ah Bong elhelyezte a darálót a fedélzet csöndes zugában, és megparancsolta neki, hogy készítsen sót. Az engedelmes őrlőkő csak darálta, darálta neki a sók halmait. Ah Bong letérdelt melléjük, és megszállottan kezdte besöpörni a sót vászonzsákokba. A só már betemette a szandálja orrát, és terjeszkedni kezdett a hajókonyha felé. Ah Bong megijedt, hogy valaki felfedezheti a titkát, ezért megparancsolta a darálónak, hogy álljon le. De a daráló ügyet sem vetett rá. Újra megparancsolta a darálónak, hogy álljon meg, de az újabb és újabb sóhalmokat őrölt magából, azzal fenyegetve, hogy önmagát is elborítja.
Ah Bong elfelejtette a „kérlek” és a „köszönöm szépen” szavakat, márpedig a daráló addig nem állt meg, míg ezek el nem hangzottak. A só utat talált végig a fedélzeten, le a lépcsőn a konyhába, és bár Ah Bong megpróbált újabb és újabb parancsokat adni, csak nem jutottak eszébe a fontos szavak. Most már a darálót is elöntötte, befedte a só, de az csak darált tovább. Addigra a legénységet is riasztották, és a katasztrófától való félelmükben kétségbeesetten söpörni kezdték a sót a tengerbe. De mindhiába. A sóhalmok alatt rejtőző daráló csak őrölt tovább. Az utasok közt pánik tört ki, sokan a tengerbe vetették magukat, és megpróbáltak a partra úszni. Végül maga a legénység is elhagyta a hajót. Csak Ah Bong maradt. Elhatározta, hogy nem moccan értékes kődarálója mellől. Amikor a só elérte Ah Bong nyakát, a hajó elkezdett süllyedni, és a tengervíz átcsapott a fedélzetre. Tíz percen belül a hajó eltűnt a szem elől a hullámokban. Ah Bong megfulladt, de a daráló tovább őrölte a sót, arra várva, hogy valaki kimondja a megállító szavakat.
És még mindig darál, valahol a Keleti-tenger mélyén, és ezért van az, hogy sós a tenger.
Miért nincs szeme a földigilisztának?
Valamikor, réges-régen a földigilisztának szeme volt. Látott hát. Tudott úszni is, és a föld felszínén is gyorsan haladt. A földigiliszta legjobb barátja a garnélarák volt, és bár annak nem volt szeme, a giliszta segített neki az úszásban és a szárazföldön való haladásban is. A földigiliszta szeretett úszni, de minden alkalommal, ha a vízbe ment, a rák tábornok bántalmazni kezdte, és gorombáskodott vele. Egy nap a rák tábornok megpróbálta vízbe fojtani, de a giliszta elmenekült a földbe ásott lyukába. Ott sírdogált bánatában és félelmében. Amikor a garnélarák könnyek között találta a barátját, megkérdezte, mit segíthetne.
Egy nap a rák tábornok meg fog engem ölni, mert túl gyönge vagyok és túl puha, hogy megvédhessem magam, felelte a földigiliszta. De neked erős tested van, kemény sisakod és védőköpenyed. A szemem világát adnám neked kölcsönbe érte, ha segítenél bosszút állni a rák tábornokon. De ha végeztél, ugye visszaadod a szemeimet?
A garnélarák beleegyezett, hogy segít a barátjának, aki sivított és izgett-mozgott, miközben kihúzta a saját szemét. A garnélarák megkapta hát a szemeket, és elhelyezte őket az orra mindkét oldalán. Bátorsággal teli vágott útnak, hogy megmérkőzzön a rák tábornokkal. A víz szélén úszott, és szólongatta a rák tábornokot. Ám amikor ellenfele homályosan, de láthatóvá vált, a garnélarák úgy megijedt a félelmetes külsejű teremtménytől, hogy elmenekült, és elbújt a sziklák közé a víz alatt. Amikor tiszta volt a part, a garnéla előbújt rejtekhelyéből. Annyira tetszettek neki az új szemek, hogy elhatározta, nem adja vissza őket.
Bár a garnélaráknak vannak lábai, attól kezdve félt a szárazföldre menni. Hogyisne, hogy a földigiliszta visszakérje a szemét! Ezenközben szegény giliszta még mindig várja, hogy az ő barátja visszatérjen. Bár elveszítette a szemét, még mindig tudna úszni, de túlságosan fél a vízbe menni, mert még a rák tábornok megölné.
Folytatjuk