Olvasóinktól

Vevér Márta (Pápa): Miközben Gyurcsány vígan jachtozik külföldi vizeken, itt hagyta boldogításul szeretetcsomagját. Egészségügyi vizitdíj, ágydíj, dobozdíj, receptdíj, ételdíj stb., ki tudja, még mily cifra neveken lapulnak ott. Az én generációm a kádári időkben éhbérért dolgozott. Jelenlegi nyugdíjunk az EU-átlagnyugdíj 10 százalékát ha kiteszi. Ezért is felháborító, hogy még most is mi fizessük egy egészségügyi reformnak álcázott, amúgy a láthatóan tervszerűen kiéheztetett, elsorvasztott egészségügy válogatott díjait. Sok évtizedes munkánk során fizettük a járulékokat annak reményében és ígéretével, hogy idős korunkban szerény, de nyugodt, emberhez méltó körülmények között élhetünk. Tisztességgel részesülhessünk a korunkban már nyilvánvalóan szükséges egészségügyi ellátásban. Kádárék idején sokszor hallhattunk a nyugdíjak reálértékéért folytatott erőfeszítésekről, az aranytojást tojó tyúkról és az alagút végén már pislákoló fényről. Az őket követő neveltjeik, e milliárdos KISZ-kormány, úgy néz ki, hogy már az aranytojást tojó tyúk elbirtoklásán is túl van. Jogtalannak tartom, hogy saját, 40 évnyi befizetéseim után a kormány ezentúl nem akar engem ellátni. Igazság szerint én meg nem akarok tovább fizetni! Medgyessyék 2003-ban, az addig 12 százalékos áfát 25-re felemelve, a tizenharmadik havi juttatást már vissza is vették. Nincs miből!

Szebeni Géza Botond (Budapest): Régiószerte változik a világ, változik minden az országos politika, a pártok szintjein. Mára mindenhol értelmet és tartalmat adtak a parlamentarizmusnak, vége lett az országházakba csempészett áldemokráciásdi hosszas gyakorlatának. Eltelt már tizenhat év, és az úgynevezett volt szocialista országokban általában sikerrel jártak, bonyolódtak a rendszerváltások. A balti államok, Csehország, Lengyelország, Románia egyértelműen a posztkommunista erők hatalomból való tartós kiszavazására adta a voksát, de még a most érdekesen alakuló Szlovákiában is alapjában véve volt értelme rendszert váltani. Csak minálunk romlott el (talán végleg) az egész. Kétszer volt csak valódinak nevezhető rendszerváltó kormánya az országnak – de már harmadjára van utódpárti. És a mostani uralom akkor is utódpárti uralom, ha tagjai és kormányának vezére már nem a régi rendre jellemző gerontokrata tisztviselő: viszont annál inkább antidemokrata, stílusában, retorikájában és kormányzásának tartamát illetően egyaránt. Szinte hihetetlen, mi mindent elkövettek már büntetlenül és következmények nélkül az elmúlt négy év és pár hónap alatt. Szinte példa nélküli, hogy utólag hogyan válhat egy demokratikusan megválasztott kormány fejévé olyan valaki, aki korábban „jogi pontatlanságokkal” magyarázta félre nagy ívű csalássorozaton alapuló személyes meggazdagodását. Ugyanez az ember most minimálbéres kényszervállalkozók tízezreire küldi rá az adóhatóság pénzbehajtó különítményeit, a tátongó költségvetési hiányt betömendő. Mert mindenki potenciális adócsaló, és a népi demokrácia ellensége, ha nem tudnánk. A mára kialakult helyzet csakugyan abszurd. De mégsem ez a kormány, s mégsem ez a valódi európai mércével mérve súlytalan kis szélhámos a szabadság, a valóságos rendszerváltást akaró százezrek (ugye, vagyunk még sok százezren?) ellenfele. A közöny, a fásultság az igazi ellenfél, a tehetetlen beletörődés kényszere. A feltartott kezek politikája, annak a hamis szövegnek a kritikátlan elfogadása, ami szinte ömlik ránk mindenfelől. Hogy az ellenzék úgyis ugyanezt csinálná. Hogy mit csinálna pontosan, nem tudhatjuk. Hacsak nem döntünk kormányt valamikor időközben: akkor kiderülhetne, hogy az ellenzék valójában mit csinálna.