Mi a helyzet az idegenrendészeti kérdésekkel? Gond nélkül beutazhatnak a fellépők Magyarországra?
– Nehezen haladok, mert az idén sokkal bonyolultabb lett az ügyintézés, mint a korábbi években. Érthetetlen módon most nem fogadták el a csoportos meghívólevelet, így majd hatszáz ember számára kell kitölteni a C típusú betétlapot. Ezzel csak az a baj, hogy az űrlap az európai szokásoknak megfelelő kérdéseket tartalmazza, de nagyon sok országban nem használnak utcanevet és házszámot. Szváziföldön például a házikókon nem szám van, hanem valamelyik ott élő állatnak a rajza. Amikor megkaptuk tőlük a listát az elefántokkal és antilopokkal, csak több e-mail váltás után sikerült kibogozni, hogy nem viccelni akartak. Kiribatiban nem értették, miért kell az anyja neve a beutazáshoz, másutt nem sikerült elmagyarázni a családnév és keresztnév közötti különbséget. Úgy vélem, a hatóságok merev hozzáállása nem segíti az ügyet, hiszen a kulturális szándékkal hozzánk utazók egészen más kategóriát képeznek, mint a bevándorlók vagy a munkavállalók. Ha egy Kolumbia távoli pontján élő együttes arra költi az összekuporgatott pénzét, hogy hozzánk jöjjön fesztiválra – miközben választhatná Spanyolországot vagy Franciaországot –, és ezért azt is vállalja, hogy elmegy Brazíliába magyar vízumért, mert már csak ott van követségünk, akkor nem feltétlenül kellene őket kábítószercsempészeknek nézni. Arról is nehéz meggyőzni a hatóságokat, hogy az arab országokban nemcsak terroristák, hanem például népzenészek és -táncosok is élnek.
– Százhalombatta lakói hogyan fogadják, hogy minden nyáron tőlük meglehetősen távoli kultúrákból érkeznek vendégek? A zenészeket befogadó családokat fel lehet készíteni a várható meglepetésekre? Áthidalhatók a különbségek?
– Ez a kérdés nemcsak arról szól, hogy a városlakók hogyan fogadják a vendégeket, hanem arról is, mi a fesztivál feladata. Hogy csak szórakoztatni akarunk-e, vagy tanítani is a magunk eszközeivel. Elcsépelt közhelyeket lehet mondani a toleranciáról és a másság elismeréséről – mondják is sokan, főleg kampányidőszakban, rossz értelmezésben –, de a valós népnevelő szerep vállalásáig kevesen jutnak el. Amikor egy battai család nappalijában egy nyolctagú latin-amerikai zenekar előszedi az összes hangszerét, a hálószobájában pedig egy afrikai táncos lakik, az sokkal jobban megdobogtatja a szíveket, mint bármilyen körmondat. Kilencvennégy óta meggyőződtem róla, hogy a rendszeres vendégfogadók kifejezetten örömüket lelik ezekben a kihívásokban, és nem riadnak vissza semmilyen egzotikumtól. Ha új ország jelentkezik a fesztiválra, közelharc folyik azért, hogy ki láthassa vendégül az érkezőket. Megpróbálunk segíteni, amiben lehet, vannak előzetes megbeszélések, eligazítások, de hát a valóság gyakran felülírja az elképzeléseket. Hasonló a helyzet az önkéntesekkel is, akik nagyon széles társadalmi rétegből jönnek, és utánanéznek a hozzáférhető ismereteknek a világhálón. Adott esetben az iskolát végigbukdácsoló gyerek tökéletesen elmondja, hogy a thai vendéget nem szabad megérinteni nyak fölött, viszont örül az erősen fűszeres ételeknek.
– Miben lesz különleges az idei fesztivál?
– Az idén először az országhatárt is átlépjük, hiszen a részt vevő együttesek jó része továbbutazik Százhalombattáról a szabadkai Interetno fesztiválra. A dolgok jelenlegi állása szerint huszonhét országból jönnek fellépők, Uruguayból például magyarok is, a Tündérkert néptáncegyüttes tagjai. Kazahsztánból egy hétig buszoznak majd, amíg ideérnek, mexikóiak mindig vannak, Montenegrót pedig a május 21-én, vasárnap tartott népszavazást követő hétfőn hívtuk meg mint a legfiatalabb európai országot. Algéria most jelenik meg nálunk először, Ciprust pedig képviseli a sziget mindkét fele.
– Gondolom, nem együtt lesznek elszállásolva a ciprusi törökök a görögökkel.
– Ha komolyan vesszük a fesztivál célját, akkor nem tartom szükségszerűnek a külön szálláshelyet. A Summerfest nemcsak azért van, hogy jól menjen a helyi lángossütőnek, és hogy jól érezze magát a közönség, hanem azért is, hogy szót értsünk egymással. A délszláv válság után a szerb és a horvát fiatalok a strandon egyszer csak farkasszemet néztek egymással, és kétségbeesve hívott valaki, hogy azonnal menjek intézkedni. Nem lett balhé, a fiatalok nem akartak mást, mint jókat bulizni, táncolni, szórakozni – ezt a világot a felnőttek teszik túlságosan is bonyolulttá. Ha nem engedném a törököket egy légtérbe a görögökkel, akkor akár azon is elgondolkodhatnék, hogy meghívjam-e olyan országok együtteseit, amelyek nincsenek túlzottan jóban velünk. Az idei fesztivál fontos újítása, hogy megtartjuk a „minden magyarok napját”, fellépőkkel Montevideótól Beregszászon át Külsőrekecsinig.
– Az emigráns magyarok és a Kárpát-medencében, de az anyaországon kívül élő magyarok helyzete között óriási a különbség.
– Nekünk nem tisztünk különbséget tenni. Ráadásul megszűntek azok a támogatások, amelyek a világ távolabbi pontján élő magyarokat segítették – pedig Argentínában, Venezuelában, Brazíliában, Uruguayban önfenntartó módon működtetnek magyar házakat, több évtizednyi ottlét után is akcentus nélkül beszélik nyelvünket, és fontosnak tartják a harmadik generációs unoka esetében is, hogy megtanuljon csárdást táncolni. Torokszorító a moldvai csángók sorsa, de megrendítő a latin-amerikai magyarok heroikus küzdelme is a megmaradásért. Sokat járok közéjük, és mindig szégyellem magamat, ha arra gondolok, hogy ami nekik annyira fontos ott, azt mi itthon két kézzel tékozoljuk és páros lábbal tapossuk bele a földbe. Ezért tartottam szükségesnek, hogy augusztus huszadikán együtt énekelje a Boldogasszony anyánkat a montevideói magyar a moldvai csángóval és az anyaországival, hogy aztán másnap bezárjuk a fesztivált.
– Hány napig és hány településen tartanak programokat?
– A három fő helyszín Százhalombatta, Ráckeve és Tököl, de egyre több környező település lát vendégül csoportokat egy-egy estére. A Summerfest híre nagyon magabiztosan terjed, és sokan szeretnének belőle ízelítőt. Felfedeztek minket a hivatalos állami ünnepségek szervezői is, fellépünk a Várban a mesterségek ünnepén, az Európai Unió pedig ötvenöt fős kisebbségi diákcsoportot küld hozzánk a toleranciaprogram keretében. Augusztus tizenkettedikén kezdünk a találkozás napjával, hiszen ekkor érkeznek meg a külföldiek. Másnap megismerkedhetnek egy kicsit az országgal és a fővárossal, utána van a megnyitó. A népek bálján a város lakói személyesen is megismerhetik a vendégeket, de lesz sajátos hangulatú civil nap, Bartók Bélára emlékező Kis éji zene, az Aranyszív napján pedig a sérüléssel, fogyatékkal élők kapnak megkülönböztetett figyelmet, az idén először.
– Hogyan kötődik mindez a népzenéhez?
– Van bennünk együttérzés a fogyatékosokkal, de nem mindegy, hogy lehajolunk vagy felemelkedünk hozzájuk, nem mindegy, hogy pusztán egyszeri alkalommal akarunk segíteni, önmagunk megnyugtatására, vagy a világ legtermészetesebb módján állunk a kérdéshez. Lesz egy nap, amikor a külföldiek nekik adnak műsort, ők pedig a külföldieknek. Kiteszünk a művelődési központ elé kerekes székeket, és arra ösztönözzük az egészségeseket, hogy próbáljanak azzal eljutni a tér másik felére vagy a parkolóba. Ha könnyedén meg tudják tenni, akkor rendben van a világ, ha félúton feladják, akkor lehet, hogy másként kellene gondolkodniuk a perspektívákról. Egy fesztivál nemcsak a színpadi produkciókról szól, hanem egyébről is. Például meg kell tanulnunk mosolyogni, és ehhez a fogyatékosoktól kapunk lelkierőt.
– Nemrég bevezettek egy újítást a szeretetasztallal, ami nekem elsőre kicsit erőltetettnek, közhelyesnek tűnt. Hogyan reagáltak rá az emberek?
– Én is sokat gondolkodtam ezen, de úgy vélem, hogy a szavak csak ott giccsesek, ahol nincs összhang a jelentéstartalom és a tények között, csak mímelik. Van egy olyan nap a fesztiválon, amikor az összes résztvevő népviseletben bemegy a katolikus templomba, és elénekli a saját vallásának megfelelő éneket a saját nyelvén. Óriási élmény meghallgatni egymás után a vérbő latin-amerikai Mária-köszöntő éneket, a török Allah-dicsőítő imát és az afrikai természetimádó dalt. A liturgia végén pedig megfogják egymás kezét: muzulmán a kereszténynek, buddhista az ateistának. A trendi fiatalok mindig némi fenntartással vesznek részt ezen a programon, hiszen éjjel sokáig buliztak, és különben sem mindenkinek szokása templomba járni, de általában megérinti őket valami, és sírás lesz a vége. Eddig úgy volt, hogy az istentisztelet után mindenki hazament, de tavaly eszembe ötlött, hogy azoknak a városlakóknak is lehetőséget kellene adni a fesztiválba való bekapcsolódásra, akik nem tudnak vendéget fogadni. Ezért meghirdettük a szeretetasztalt, ami azt jelenti, hogy a templomból kilépőket megkínálják a városlakók a maguk sütötte ételekkel. Azon a reggelen megindult a város, kis motyóval, tányérral a kezében mindenki elindult egy irányba, a főtér felé, ahol végül csak egy hatvanméteres asztalon fért el a sok finomság. Áldott pillanat volt a betonrengetegben: a táncosok meghatódtak, az ajándékozók pedig diszkrét távolságból figyelték a reakciót.
– Meseszerű, amit mond. Egy szocialista típusú mesterséges városban ritka a jó közösség.
– Néha, hazafele autózva a város határában kitennék egy táblát, hogy itt normális hely következik. Nem vitatom, hogy jó szándékkal épült a két nagy ipari objektum és a közé ékelt lakótelep, de tény, hogy az emberek nyolcvan százaléka máshonnan költözött ide. Sokan a kéttornyos falujukat cserélték kétszoba-összkomfortra – boldogok voltak, hogy a Barátság II. kőolajvezeték végén lévő városban van orvos, jó iskola, munkahely. Egy idő után azonban hiányozni kezdett a kispad, ahova délután ki lehetett ülni beszélgetni, hiányoztak az ismerősök és a megszokott ünnepnapok is. Létrejöttek ugyan mesterséges közösségek, de azok nem voltak igaziak. Amikor nyolcvanötben bekopogtam a művelődési központba, hogy néptáncegyüttest szeretnék alapítani, azt mondták: csináljam, úgysem lesz itt belőle semmi. A miértre nem tudom a választ, de sikerült, a húszéves évfordulón hat-hétszáz táncos volt a színpadon, és nem volt ott mindenki. Ma már van nyugdíjastánccsoport, van alapfokú művészeti iskola hatszáz gyerekkel és természetesen a Forrás, amely azóta bejárta a világot.
– Mesterséges városban lehet hiteles néptáncot tanítani?
– Sokan megkérdezték ezt, és még többen adtak rá nemleges választ anélkül, hogy megnéztek volna miket a színpadon. Erre megvan a válaszom: Százhalombatta a Mezőföld csücske, a mezőföldi ugrós hazája. Amikor ezt először kimondtuk, előkerültek a fiókból a nagymamák által használt kendők, az egyik táncoslány pedig azt mondta: amikor viseli, úgy érzi, valaki megfogja a kezét, és hazavezeti. Sokat turnéztunk az együttessel külföldön – ilyenkor különben a táncosok is hozzájárulnak a költségekhez –, és hazaérkezve mindig el kellett mesélni az embereknek, hogy milyen volt, és miért fontos nekünk ott megjelenni. Amióta idejönnek a külföldiek, megnehezedett a dolgunk, hiszen nagyon kell készülnünk a nyitó- és a záróceremóniára. Mi vagyunk a házigazdák, és a közönség óhatatlanul összemér bennünket a külföldiekkel. A város lakói pedig megértik, hogy amikor mi lépünk fel külföldön, akkor ott mi nemcsak a Forrás táncegyüttes vagyunk, hanem az egész Magyarország. Magukon tapasztalják meg, hogy egy ismeretlen országról, amelynek nevét korábban egy kávémárkának hitték, egyszeriben megtudnak egy csomó dolgot a táncon, zenén keresztül.
– Pár éve különös elismerést kapott egy nagyságrendekkel nagyobb rendezvény első emberétől.
– Az első napon minden együttest felhozunk Budapestre, ahol a kötelező látnivalók megtekintése után hajóra szállunk a Vigadó előtt. Személyesen fogadom a csoportokat, és a színes forgatagban odajött egy angolul beszélő, egyszerűen öltözött férfi. A szállodai szobájában csupa szörnyű hírt látott a televízióban, mondta, a kollégáival nem akar találkozni, és látva a jó kedélyű társaságot, felszállna ő is a hajóra. Mondtam, hogy érezze jól magát – míg a csoportok felléptek egymás szórakoztatására, ő megivott néhány sört a sarokban. Amikor visszaérkeztünk, gratulált, megköszönte az estét, és azt mondta, a nagyszerű élményért cserébe ő is meghív az ő rendezvényére, ha ráérek, hívjam fel a névjegykártyáján levő mobilszámot. Sötét volt, csak a fesztivál végén, napokkal az eset után került újra a kezembe a névjegy. Az urat Bernie Ecclestone-nak hívták, az övé a Forma–1-es versenysorozat.
– Ünneprontó leszek, mégis megkérdezem: hány millió forint hiányzik még a költségvetésből pár héttel a kezdés előtt?
– Mindig azt kérjük a résztvevőinktől, hogy hazaérve mondják el, milyen tapasztalatokat szereztek Magyarországon. A legnagyobb londoni napilapoktól a venezuelai városi tévéig sok helyen elhangzik, milyen meleg vendégszeretettel fogadták őket egy olyan kelet-európai országban, amelyikről korábban azt sem tudták, hogy van-e meleg víz a lakásokban. Az ilyen reklámot nem lehet megvásárolni, ez nem olyan, mint mikor egy kivénhedt színész a magyar lányok fenekén élcelődik egy hamis reklámban. Erre ma még sincs pénz Magyarországon, ez nem fontos az országimázs szempontjából. De nem akarom megkerülni a kérdést: már megszoktuk, hogy semmi sem kiszámítható, és az én esetem sem különlegesebb a többi fesztiválszervező kollégáménál, de az mégsem elfogadható helyzet, hogy miniszterek által aláírt ígérvények és elnyert pályázatok birtokában is bujkálni kelljen a hitelezőink elől, mert még márciusban sem tudtuk kifizetni a tavalyi számlákat. Túlbiztosított rendszer van, ráadásul utófinanszírozással, olyan helyzetben, amikor a társadalmi szervezeteknek nincs olyan vagyonuk, hogy több tízmillióval meghitelezzék maguknak a rendezvényüket. Elfogadom, hogy szabályokra szükség van, de akkor azt mindkét fél érezze magára nézve kötelezőnek, és a csalókat zárják ki a rendszerből, ne kerüljenek miattuk hátrányba a becsületesek. Nem tudom, mit miből fogok kifizetni, mert a pénzek vagy nem érkeztek meg, vagy még nem döntöttek a nyári események pályázatairól.
origo.hu
Hungarikum Fesztivál – rendhagyó kulturális élménnyel gazdagodik a Bakony
