Politikai játszma a tűzijátékkal

Mint kutya a vizet, úgy szeretné a kormány lerázni magáról a katasztrófába torkollt tűzijátékért a politikai felelősséget. Mint ahogy az bizton megjósolható volt, egy-két nap elteltével beindult a kormánypárti baráti médiahenger, amely mindent megtesz az események relativizálásáért, mintegy bevíve a közönséget az egyrészt-másrésztek labirintusába. Fogadja el a társadalom azt a Gyurcsány Ferenc blogján közölt igazságot, hogy „a természet nagy úr”, kvázi ki voltunk szolgáltatva mindannyian. Magyarán: az elemek s nem a kabinet kegyetlen játéka tehetnek arról, hogy szenvedő alanyaivá váltunk a tűzijáték alatti orkánnak.
Nem árt azonban felidézni azokat a tényeket és összefüggéseket, amelyeket minden erővel el akarnak felejtetni velünk a kormányzati szervek és sajtósegítőik, hogy végül más megvilágításban lássák a történteket azok, akik nem élték át személyesen az augusztus 20-i rémálmot. Jóllehet, hiú ábránd a kormánypártok részéről, hogy más, számukra kevésbé kedvezőtlen színben tüntessék fel a történteket, az erőfeszítések ettől még agresszívek.
Az egyik legenda az, hogy a tűzijátékot azért nem lehetett lefújni az elsöprő erejű vihar közeledtének hírére, mert a tömeg szétoszlatása két és fél órát vett volna igénybe. Ez az álszakmai érv Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitánytól származik, és Szilvásy György önmaga ellen vizsgálódó kancelláriaminiszter retorikájában is kiemelt szerepet kapott. Ezzel szemben a kancelláriaminiszter által elismert tény: a tömeg a tornádó lecsapásakor nem taposta le egymást, s másoknak sérüléseket szinte egyáltalán nem okozva, egy-két perc alatt elhagyta a „műveleti területet”. Ha viszont ez így van, és a közönség pillanatok alatt fedett helyre igyekezett vonulni a tomboló vihar elől, akkor miért kellett volna két és fél óra a rendőrségi figyelmeztetést követően a biztonságos távozáshoz? Megjegyzendő: mind Szilvásy György, mind Gergényi Péter előszeretettel használta a tömegre vonatkoztatva a „szétoszlatás” kifejezést, ami az állami ünneppel kapcsolatban igencsak rosszhangzású, s mindenki a Kádár-rendszer brutális rendőrattakjainak eufemizált változatára gondolhatott.
A másik tragikomikus magyarázat a szervező cég részéről hangzott el. A nehezen fellelhető Nexus Kft. képviselője azt nyilatkozta, azért nem állították le a tűziparádét menet közben, mert akkor egyszerre hagyta volna el a tömeg a helyszínt, így hatalmas torlódások keletkeztek volna, ami még veszélyesebb helyzetet idézett volna elő. Ezzel szemben a fullasztó esőfüggöny lezuhanta után egyetlen ember nem volt, aki még a petárdákat figyelte volna az égen, hisz kivétel nélkül mindenki elsietett a helyszínről.
Következő észrevételünk csak látszólag stiláris természetű. Augusztus 20. óta visszatérő motívum a tömegpánik kifejezés a másfél–két millió fős nézősereg viselkedésének leírására. Csakhogy a Magyar értelmező kéziszótár szerint a pánikhangulat „az embertömegben elterjedő oktalan, túlzott félelem” megjelölésére szolgál. Vagyis az emberek viselkedésének leírására méltánytalan a pánik kifejezés, hiszen nem volt oktalan és túlzott a félelmük, mivel iszonyatos pusztítás elől menekültek. A körülményekhez képest igencsak fegyelmezetten reagáltak a lecsapó viharra, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy elenyésző azoknak a sérüléseknek a száma, amelyeket a tumultuózus jelenetek miatt kellett elszenvedniük.
Sokak figyelmét kerülte el, milyen gyenge lábakon áll Szilvásy György az Országos Meteorológiai Szolgálatot illető azon vádja, hogy az nem jelzett ilyen elemi erejű vihart, „csupán” körülbelül kilencven kilométer per óra sebességű szelet. A meteorológiai szolgálat honlapján ugyanis mindenki meggyőződhet róla, hogy az ominózus piros jelzésű riasztás a legmagasabb fokozata a veszélynek. A kilencven km/óra erejű prognózis az úgynevezett erős vihar kategóriájába tartozik, s a szélsebességnek csak az alsó határát adja meg. Ha tehát Szilvásy arra gondolt, hogy a kilencven kilométeres szélben még meg lehetett volna tartani az attrakciót, az olyan, mintha szerinte kevesebb áldozatot és sebesültet még vállalhatott volna a kormányzat.
Lehetne folytatni az önleleplező ellentmondások sorát, de talán érdemes lehorgonyozni annál a pontnál, hogy a jelek szerint egyik kormánytagot sem kísérelték meg elérni a vészterhes időkben, amikor sürgős kormányzati döntést kellett volna hozni. Hihető ez? Aligha. Ha ugyanis igaz lenne, hogy egyetlen miniszter sem volt kíváncsi az állami ünnep kiemelt rendezvényére, s nem ajánlotta fel a közreműködést a helyszínen vagy telefonon, még rosszabb fény vetülne a kabinet egészére. Éppígy nehéz eldönteni, a miniszterelnök szempontjából melyik verzió a kevésbé súlyos: az, hogy Balatonőszödön nyaralt, vagy az, hogy Horvátországban töltötte a víkendet? Ha hihetünk a kormányszóvivő közlésének, és valóban a Balaton mellett volt, és ott tekintett meg több (?) tűzijátékot is, az megint csak tartogat számunkra rejtélyes momentumokat. Ez esetben ugyanis a kormány fejének nem kellett meteorológiai jelentésekre vagy más tájékoztatásra hagyatkoznia – első kézből szerezhette primer, tapasztalati információit az iszonyatos erejű orkánról. Amennyiben érzékelte a vihart, miért nem emelte fel a telefont? Ha viszont nem, vajon hol volt, hogy nem vált szemtanújává, netán szenvedő alanyává ő is? Gyurcsány Ferenc, aki oly büszke arra, hogy számítógépet és főként laptopot használ még pihenőidejében is, ne értesült volna az internetről, milyen veszélyben van a fél ország?
A végrehajtó hatalom feje mindenesetre hatalmi szóval lezárta a kérdést: úgy döntött, „a természet nagy úr”, s a maga részéről az említett nagy urat meg is tette egyszemélyi felelőssé.
Sólyom László köztársasági elnök lényegesen szerényebben viszonyult a nemzeti tragédiához, s ellentétben a kormányfővel meglátogatta a kórházban a sebesülteket. A nemzet egységét kifejező közjogi méltóság a kormányzati káoszra reflektálva kijelentette, nem érzi megnyugtatónak a vizsgálatot. Hozzáfűzte: a parlamentnek kell kimondania erről a végső szót. Kiderült, hogy alkotmánysértő módon még csak tájékoztatást sem kapott az öt halálos áldozatot és mintegy félezer sebesültet követelő katasztrófáról. Az elektronikus média kormánypárti zöme viszont ez utóbbi államfői észrevételekről nem tájékoztatta a társadalmat. Holott nem azért van szükség az országgyűlési vizsgálóbizottságra, hogy mindenképpen fejek hulljanak, hanem azért, mert egy európai uniós demokráciában ez kötelessége a kormányt ellenőrző törvényhozói hatalomnak. Ha egy nemzeti katasztrófának nincsenek politikai felelősei, az felhívás az életveszélyesen felelőtlen kormányzás jövőbeli folytatására. Az ország ugyanis nem e-mail kezelőt, meteorológust, tűzoltótisztet vagy főosztályvezetőt választ, hanem – 1990 óta – felelős kormányt, 1848 szellemiségének megfelelően.