Rákosi munkaszolgálatosa

Soltvadkert határában egy kis erdőnél állunk Font Jánossal, a hetvenötödik évében járó gazdálkodóval, aki úgy mutat a futóhomokon növekvő új határfoltra, mint élete beteljesült alkotására.
– Egy éve lesz, hogy telepítettük. Egy sor akác tisztán, a következő sorban minden második nyárcsemete, szomszédságában két akác. Aki erre jár, nézi a már hatméteres nyárfákat, és hitetlenkedik.
– Mit jelent a sorok között a tárcsa nyoma? – kérdezem.
– Az új erdőket gondozni is kell, nem csak telepíteni! De mutathatok mást is. Egy fiatal őzbak már kiválasztotta magának az egyik akácot, ledörzsölte az agancsával a fiatal kérget; lehet, ha nem hajt, és nem forr be a legérzékenyebb kéregréteg, vissza kell vágni. Közel a tőhöz már ott van két friss hajtás, abból nevelhető új vezérág, ha azt meg a nyúl meg nem eszi.
– Itt azelőtt szőlő volt?
– Igen. A soltvadkerti nagy szőlőültetvényekre sötét árnyék borult. Nyolcvan-száz forint egy liter bor, és nincs kereslet. Kecel, Kiskőrös, Soltvadkert gazdái bajba jutottak. Voltak ugyan ebben a háromszögben „borvegyészkedők”, akik csak a gyors gazdagodást, a nyerészkedést tartották fontosnak, de vannak a mi gazdáinknak arany- és ezüstérmes boraik, azt bezzeg nem emlegetik…
– Most hol tart a város szőlős-borász gazdaközössége?
– Négyszáz hektár szőlőt vágtak ki a gazdák egy év alatt.
– Azért, mert a szőlőkivágást most megfizetik?
– Azért is.
– Aki itt jár, látja a szépülő várost, a gondozott házakat, közöttük sok emeletes lakóépületet, és ezek a jómódot sugallják az idelátogatóknak. Mintha minden a legnagyobb rendben volna.
– Nyolcezer lakosa van a városnak – voltunk már tízezren is –, kevesen hinnék, hogy fogyatkozunk, de az apadás figyelmeztető. Kanyarodjunk vissza a szőlőtermeléshez! Háromezer hektár a szőlők aránya a határban, a szőlőművelők hozzáértő emberek, nem véletlen, hogy anyagilag megerősödtek.
– Sok a múlt idő. Elveszett a kedv, vagy mi a magyarázat?
– A soltvadkerti emberek népesebb fele jó gazda. De amikor valaki eljut addig, hogy termőerőben lévő tábláiba gyökereket forgató gépet enged, ott elveszett a hit a reménységgel együtt.
– Csalogató volt a felkínálás: aki kivágja az ültetvényét, állami támogatást kap…
– Tudja, ez is szépen hangzik, aztán jön a kijózanodás. Most már arról beszélnek, hogy a négyszáz hektárt négy év alatt kellett volna kivágni. Mondogatják, hogy nincs elég pénz a kártalanításra. Futunk a pénzünk után. Én nem akarok semmi igaztalanságot beszélni, de az utóbbi ötven évben ilyen mostohán még nem bántak a falun élő emberekkel. Régebben azt mondtam volna, ehhez a beszélgetéshez keressünk nyugalmasabb helyet, menjünk ki a tanyára, de az sincs már, a változások azt is kiforgatták a talpunk alól. Hozzáteszem, a magunk akaratából számoltuk föl. Az ember, amikor elhagyja a hetvenet, összébb kell hogy húzza magát.
Font János és sorstársai minden túlzás nélkül nagy megpróbáltatásokat éltek át. 1950–1954 között osztályellenségnek számítottak, bűnhődniük kellett. A mostani családtörténethez tartozik, hogy valamikor az 1740-es években telepítették az ősöket azokra az elnéptelenedett vidékekre, amelyek elsősorban a törökök „jóvoltából” üresen maradtak. A földművelés mesterségéből a kertészkedés volt a legkedveltebb foglalkozásuk, így szőlőt-gyümölcsfát honosítottak meg a futóhomokon. A szélfújta, sívó homokhátságon munkájuk nyomán „aranyhomok” lett a pusztákon, falvak-települések alakultak. A nem is olyan régi történeteket a városban található otthon falai között mondta el Font János.
– Volt huszonnyolc hold földünk, nagyobbrészt homok, egy része futóhomok. Kulákok lettünk. Nem tudta különösebben megindokolni senki, mi magunk sem, de az én 1951-es katonai behívóm nem oda szólt, ahová a velem korúaké. Domoszlóra vonultattak be a kiskőrösi kiegészítőről, ahová a csendőrtisztek, papnövendékek, grófok-bárók, kulákok leszármazottai érkeztek. Megkülönböztetésül régi, elnyűtt horthysta ruhákat, csizmákat, sapkákat osztottak nekünk. A ruhaosztás szemre-főre történt, volt olyan társunk, akire szűk csizmát kényszerítettek, és a kiképzés második napján úgy kellett levágni a lábáról, a fiú pedig kórházba került. Amikor az úgynevezett alaki kiképzéssel, az éjszakai sűrű sorakoztatásokkal „megtörtek bennünket”, elkezdődött a kivezénylésünk. Mi voltunk Rákosi munkaszolgálatosai. Emlékezetes lett a budapesti Gergely utca, a Haller tér mögött, amit mi Kocsedónak hívtunk. A koreai háború egyik internálótáborának nevéről kereszteltük el a barakkokat, ahol laktunk, és innen jártunk építkezésekhez. Teljes házsorokat építettünk fel. A körülményekről csak annyit: a meszesgödör, ahol az oltott meszet készítettük, és azt az emelőszerkezetre raktuk, olyan mélyen volt, hogy aki egy óránál többet kibírt orrvérzés nélkül, az nagyon erős szervezetűnek számított. Első hírre megmenekülésnek számított, hogy Salgótarjánba helyeztek, ahol télidőben építkezéshez alapot kellett ásni. Én ott úgy megfáztam, hogy egyik napról a másikra megmerevedett a kezem-lábam, nem bírtam felkelni. Eltámogattak az orvoshoz, aki, mivel lázam nem volt, kiparancsolt volna munkára. Meg is fenyegetett: „Sztrájkolni akarsz, na, majd én gondoskodok rólad!”
– És ki tudott menni dolgozni?
– Dehogy. Összeestem, és teljesen megmerevedtem. Kénytelen volt kórházba vitetni, ahol sokízületi gyulladást állapítottak meg. Bekerültem olyan 30–35 éves munkásbetegek közé, akik egyik este arról beszélgettek, hogy hoztak horthysta sapkás munkaszolgálatosokat, mind birtokos- meg gyároscsemeték, de ezek még ilyen bánásmódot sem érdemelnek. Hallgattam. Gondolkodtam, eláruljam-e, hogy én is közülük való vagyok. Mivel engem otthon igazmondásra tanítottak, megmondtam nekik. Hallotta az ápolónő is, aki éppen bent volt. Egyik alkalommal, mikor a többiek nem hallhatták, azt mondta: az én testvérem is ilyen alakulathoz került. Ő maga apáca volt, de nem nélkülözhették, és az orvosok nagyon szerették a lelkiismeretességéért, így maradhatott. Megtette azt is, hogy mikor látogatási nap volt, s hozzám Soltvadkertről nem jöhetett senki, a megmaradt kórházi kosztból duplán adott. Kétszer négy hetet voltam kórházban. A főorvos, mikor a tábori doktor vissza akart vitetni munkára, nem engedett. Azt mondta: soha nem lenne ember, csak nyomorék, ha nem gyógyítanánk meg.
– Leszerelték?
– Azt nem, hanem a badacsonytomaji kőbányába helyeztek. Huszonhét hónapot töltöttem ki összesen, de azt sohasem felejtem, hogy amikor már eltávozásokra engedtek, nagyanyám kérte: Pestről vagy akárhonnan vigyek haza kenyeret. Vittem. Amikor a vonaton a kalauz meglátta, és ránézett a sapkámra, elfordult. Jelentenie kellett volna, hogy a fővárosból, a munkások elől lopjuk a kenyeret, pedig vidéken van bőven… 1956 után újraalakultak a tsz-ek, megalakult a szakszövetkezet is. Beléptem. Jött a vezetőségválasztás. Bemondták az én nevemet is. A gyűlés megszavazta. Ekkor a járási pártbizottság kiküldötte felszólalt: de kulák! Új szavazást rendelt el. A gyűlés másodszorra is jóváhagyta a nevemet. Akkor már nem lehetett visszacsinálni. Csak tudja, az a megkülönböztető K betű végigkísért bennünket szinte egész életünkben.
– Vajon gyógyír lesz-e az idő múlása a sebekre?
– Az igazságtalanságokat nem lehet elfelejteni soha. Az a K betű olyan bélyeg volt rajtunk, mintha bűnözők vagy ragályos betegek lennénk. És mit mondtam az erdőtelepítés láttán? Megint éreztetik velünk, hogy a falusi, vidéki emberrel mindent lehet. Most is. Tele vagyunk rendezetlen, csak a gazdálkodókat sújtó intézkedésekkel. Hajdú-Bét-ügy, baromfipusztítás madárinfluenza ürügyén, szőlők és gyümölcsösök kivágása, felsrófolt üzemanyagárak, fel nem vásárolt hazai termények, miközben kutyatápnak valót hoznak külföldről. És a nekünk legfájdalmasabb: 25–30 forintért veszik a szőlő kilóját, és 80 forint a bor literje. Ha ezt nem látják az emberek, akkor mit látnak? Nem panasznap ez, de megállíthatatlanul csúszunk lefelé.
– Ezek után mi volt a vigasztaló?
– Azt kérdezi, hogyan lehetett mindezt kibírni? Csak hittel meg reménységgel, amit az ősöktől örököltünk. Másrészt soha nem hagytam magam, akármilyen mélységbe kerültem. Az emberek egy részét félre lehet vezetni, de senki ne hagyja magát, mert megmaradni csak így lehetséges. És még valami, amit mostanában akarnak kisebbíteni: a család. Jogász, borász, mérnök gyerekeink hét unokával a legnagyobb ajándékaink.