Rekviem egy bádogdobért

Minden másképpen van – már Karinthy Frigyes is megmondta, érthető nyelvre fordítva le a túlontúl elvont Einstein relativitáselméletét. A XX. századot illetően tényleg minden máshogyan van ahhoz képest, ahogy tudtuk vagy tudni véltük. Hogy mást ne mondjunk: a bántóan középszerű intellektus Lenin korántsem fennkölt forradalmár volt, hanem ócska puccsista, aki cinikusan meglovagolta a szabadkőműves elit ideális társadalomra vonatkozó illúzióit; Hitler pedig ugyanez pepitában, aki ifjúkori vélt vagy valós sérelmeiért a monoteista világvallásokat meg az egyszerre nyitott és gőgös atlanti műveltségeszményt tette meg egyetemes bűnbaknak. Az erkölcs béklyóját önfeledten levetett tömegmédia ideig-óráig képes elleplezni a báva „lakosság” előtt az orbitális történelmi hazugságokat, de aztán úrrá lesz rajta saját kibeszélő, fecsegő természete, s kéjelegve teregeti ki a saját szenynyesét is. A történelemcsinálás, időközben a XXI. század küszöbét átlépve, elérkezett abba a fázisba, hogy a vaskos valóságot immár a légies virtualitás uralja – ennek az árnyjátékszerű, posztorwelli hatalomtechnikának a kiteljesedése például (a klasszikus bolsevik hazugságtechnika organikus folyományaként) a Gyurcsány-féle szupergagyi álkormányzás. Nincsenek tettek, nincsenek hibák, nincsenek érdemek, sőt nincsen múlt és jövő sem – csupán végtelenített, locsi-fecsi kommunikáció van. Márpedig ha megnyugtatóan birtokolja egy mégoly impotens hatalom is a kommunikációs javak túlnyomó részét, bízhat benne, hogy hamarosan nem derül fény cselekvésképtelen voltára.
Mindez most azért nyert különös aktualitást, mert Günter Grass, a németek Nobel-díjas (határozottan baloldali meggyőződésű, megmondóemberként számon tartott) írója kiválóan időzített könyvpromóciós aktus keretében bevallotta: a háború idején tevékeny tagja volt az SS-nek. Grass messze kiemelkedik a kínosan hullámzó színvonalú Nobel-díjas internacionális írómezőnyből. A bádogdob című regénye például nem azért fontos, mert abból tudjuk, hogy léteznek kasubok; hanem azért, mert abból is tudjuk, hogy minden körülmények közt létezik Európa. Feltételezni lehet róla még az évtizedeken át magával cipelt, mardosó bűntudatot is, amely a közelgő halál előtt még vallani akar, s – nem mellékesen – nem szívesen bízná a síkos életsztori tisztázását a vitatható intellektusú utókorra. Írónk intellektusa felől nem lehetnek kétségeink: mindaz, amit például a német újraegyesítés részletkérdései ügyében kinyilvánított, méltán avatja nemzete lelkiismeretévé. És mégis megszegett egy tabut: a náci tabut. A tudathasadásos, hanyatló Európában a Gulag-működtető kommunizmus érthetetlen módon nem tabu: nemcsak kormányfő, hanem akár államelnök is lehet bárki efféle múltbéli pöttyel. A zsidó haláltáborokat működtető nácizmusnak (s akkurátus technikai végrehajtójának, az SS-nek) azonban – egyébként teljes joggal – nincs pardon. Faji-vallási alapon megkülönböztetni, jogaitól és vagyonától megfosztani – pláne kiirtani – valakit: menthetetlen bűn. (Miként osztályalapon is – ezért szalonképtelen az egyenlő mérce jegyében a létező marxizmus is és annak bármilyen kozmetikázott leágazása.) A bűn pedig akkor is bűn, ha később nagy és igaz regények kerültek a mérleg másik serpenyőjébe.
Grass most olyasmivel védekezik, hogy ő egyetlen puskát el nem sütött. Ezzel ő lett a német Horn Gyula: a mi drótvagdosó, szeretett exminiszterelnökünk sem lőtt a Nyugati pályaudvarnál az „ellenforradalmár” elemekre, csupán érdeklődő kívülállóként nézelődött; s pufajkát is csak azért viselt, mert akkortájt már csípősek voltak a hajnalok. A derék Günter ezek után hiába vélekedne például úgy, hogy nemzetközi békefenntartók által kísért menekültkonvojt államilag lebombázni a legközönségesebb terrorizmus, nem pedig a „polgári infrastruktúra” felszámolása (már persze, ha a polgárt nem tekintjük a polgári infrastruktúra részének). Egyszerűen két betűt vetnek ellene: S, S – és máris összezsugorodik minden szava. Grass lehet ugyan élő klasszikus, de valójában már halott – hiába dedikálja frissen megjelenő önéletrajzi konfesszióját az állítólagos ifjúkori Ratzinger-féle barátság tejszínhabjával is megtetézve.
Ha Herkulesek hullanak a porba, az mindig jó a Tökmag Jankóknak. Még relatívabb, még viszonylagosabb lesz a világ. Nemcsak drótvagdosó pufajkás hősünk rebeghet el következmények nélküli „Na és?”-eket, hanem már III/III-as múltú szocialista kampányfőnökök is a közmegvetés mindennemű veszélye nélkül utánamondhatják. Nemcsak az erény és az eszmény válik vészesen esetlegessé, de a tévképzet és a kicsinyesség is piedesztálra kerülhet. Nem zárható ki, hogy a nárcisztikus Gyurcsány után a lenullázódott, sőt mínuszos tartományba süllyedt Demszkyt is újraválaszthatja az abszolút minőség létezésében mára végképp elbizonytalanodott választópolgár. Esterházy Péter spicliregénye néhány gyermetegebb lelkületű honfitársunknak még okozhatott programozott katarzist (főként, ha eltekintettek attól, hogy az apatemető Javított kiadás csak akkor kezdte meg nemzetközi diadalútját, amikor az apamagasztaló Harmonia Caelestis promócióját már nem veszélyeztette); Grass gyónása után azonban már az apák bűne miatti fiúi vezeklés fílingje sem a régi. Grass élete és műve maga a hol zseniális, hol gyalázatos XX. század – minden egyéb csupán lábjegyzet lehet. És ez még akkor is így van, ha a sunyi történelem lassan végképp elveszi a kedvünket a magát fekete-fehérnek, nyíltnak és világosnak tettető irodalomtól.
A herkulesi botlások azonban a Tökmag Jankók stiklijeit legkevésbé sem mentik. Günter Grass a saját elhatározásából tragikus hős – a mi múltretusáló kormánypárti politikusaink komikusak. Hazánk pedig a tragédia és komédia eredőjeként tragikomikus. Grass szerint mindig is ez volt az alapállapot. (Németország e tekintetben minden különösebb gond nélkül behelyettesíthető a német érdekszféra peremén elhelyezkedő Magyarországgal.) Mégis, meg lehet békélni a lappangó hazugság életszervező jelentőségével? Valóban erről szólna az atlanti kultúrkör, s ezt sugalmaznák az egyistenhívő európai világvallások, amelyeket olyan dühödt, egyesült indulattal próbált eltörölni Lenin is, Hitler is? Egyáltalán: a mai parányok handabandázását „fogyasztva” van még értelme bármiféle, Európa jövőjéért való aggodalomnak? Mintha ugyanazokat a vétkeket követnénk el notóriusan, mintha a barnaingesek és a Lenin-fiúk egyesült erővel igyekeznének tönkrezúzni maradék illúzióinkat…
Günter Grass Waffen SS-múltjáról majd könyvtári irodalmat írnak, mert a gravitációs törvényeknek nem lehet parancsolni – ahelyett, hogy súlyos, mégis beszédes hallgatásba burkolózva magunkba szállnánk. Eltűnődve arról, meddig lehet ezt még így csinálni. Hogy a Várkonyi Tiborok meg az Avar Jánosok miért gondolják úgy, hogy ők – ellentétben Günter Grass-szal – halhatatlanok, s a végső életösszegzést elkerülve nekik nem kell szembenézniük mindazzal az önáltató mondattömeggel, amelyet a védtelen világra zúdítottak; miközben nekik is jócskán lett volna okuk a konfesszióra. Várkonyiról és Avarról feltehetőleg nem írnak könyvtárakat – s ez kétségkívül jó hír. De itt marad és tovább él lappangó szellemi örökségük: a minden demokratikus hányattatást túlélő kettős mérce, amely mondvacsinált alapon különbséget tesz diktatúra és diktatúra, embertelenség és embertelenség között. Itt talán tényleg csak Oskar, a Nobel-díjas Grass-regény törpe főhőse segítene – fáradhatatlanul pörgetve a bádogdobot.