Az Amnesty International munkatársai nemrégiben tértek vissza Észak-Izraelből és Dél-Libanonból. Nap nap után értesülhetett a világ a civil áldozatokról. Mennyit érnek az emberi jogok a fronton?
– Hamar egyértelművé vált, hogy nagyon súlyosak az emberi jogi sérelmek a konfliktusban, ezért hamar kellett összehozzuk a misszióinkat. Az egyik Észak-Izraelbe, a másik Dél-Libanonba ment, hogy tanulmányozza, mit él át a polgári lakosság. Most összegzik az eredményeket, s hamarosan kiadjuk a jelentéseket a kint látottakról. Addig is az amnesty.org portálon olvasható egy blog, amelyen munkatársaink minden nap leírták tapasztalataikat.
– A közel-keleti konfliktus kapcsán, akár palesztin, akár libanoni viszonylatban felmerül ugyanakkor, hogy míg egyik oldalon egy-egy vitatott megítélésű szervezet harcol, s követ el olykor civilek elleni támadásokat, addig a másik fél egy állam és annak kormánya, amely szintén terror alatt tartja ellenfeleit. Tesznek-e különbséget a kettő között?
– Abban nem teszünk különbséget, hogy egy fegyveres csoport vagy egy állam követi el a jogsértéseket, a kérdés az, hogy történik-e jogsérelem vagy sem. Mindkét csoportra ugyanúgy vonatkoznak a szabályok, s jelen esetben azt tapasztaltuk, hogy a felek egyaránt semmibe vették a civilek életét.
– A guantánamói börtön körüli botrány volt a legutóbbi időkben az egyik olyan ügy, amelyben az Amnesty hallatta a hangját. Politikai szinten mennyire tartják fontosnak a szervezet által megfogalmazott kritikákat?
– Guantánamo jó példa arra, hogy mit tudunk elérni a nemzetközi közösségben. A börtön bezárását az Amnesty kezdeményezte 2005-ben. Azóta az Európai Unió és az ENSZ is kiállt emellett, vagyis volt visszhangja az üzenetünknek. Ugyanakkor Guantánamo még mindig működik. A legfelsőbb bíróság Amerikában kijelentette, hogy a börtön körül nincs minden rendben, a kormány pedig saját állítása szerint be akarja zárni a fogolytelepet, csakhogy ilyenkor mindig jön egy „de”, ami miatt ezt mégsem tehetik meg. Az eredményeink még messze nem százszázalékosak, de fontos, hogy egy civil mozgalom kezdeményezése mellé nagyon befolyásos nemzetközi szervezetek álltak, s így egyre nagyobb nyomást lehet gyakorolni Amerikára ebben a kérdésben.
– A közelmúltban meglehetősen komoly visszhangot kapott az Amnesty azon beszámolója, amely szerint Magyarországon is megfordultak a CIA titkos fogolyszállító repülőgépei. A kormány ezt tagadta, majd a botrány is elcsitult. Miért?
– Azt, hogy miért nem lett ebből nagyobb ügy, a parlamentben ülő politikusoktól kellene megkérdezni. Mi nyilvánosságra hoztunk néhány ilyen gyanús járatot, s azt kértük, rendesen vizsgálják ki az ügyet. Az egyik gép például Németország és Jordánia között közlekedett, de leszállt Magyarországon is. Az Európa Tanács is megerősítette, hogy mindkét ország érintett volt a fogolyszállítási ügyben, s arról a gépről is tudjuk, hogy felhasználták ilyen célokra. Azt viszont nem tudjuk, hogy amikor Magyarországon leszállt, kik voltak a fedélzetén. A kérdésünk az volt, használták-e hazánk területét olyan eseményekre, amelyek ütköznek a nemzetközi jog előírásaival, de nem kaptunk semmiféle választ.
– Sokakban megfogalmazódhat ugyanakkor a kérdés, hogy mennyire hitelesek az Amnesty forrásai.
– Alkalmazunk például kutatókat, akik megfelelő kapcsolatokkal rendelkeznek. Egy részük oknyomozó újságíró, ám minden begyűjtött információt alaposan ellenőrzünk. Az adatok egyébként jöhetnek még a repülőterekről, légi irányítástól is.
– Olykor nagyon úgy tűnik, hogy a magyar diplomácia sodródik az árral, s csak az uniós országokat követve alkot véleményt a legtöbb kérdésben. Látni olyan jeleket, hogy akár csak a humanitárius ügyek tekintetében Budapest esetleg a sarkára áll, s kezdeményező szerepet vállal?
– A külpolitikát ketté kell bontani az emberi jogok tekintetében. Létezik olyan szerep, amikor Magyarország az EU vagy az ENSZ tagjaként, a többoldalú kapcsolatokra alapozva alkot véleményt. Ilyenkor a haladó országok mögé szokott felsorakozni. Ugyanakkor a kétoldalú kapcsolatokban ennek nyomát sem látjuk. Tehát amíg az unióban támogatjuk a jó ügyeket, addig ha Budapestre látogat például George Bush vagy Vlagyimir Putyin, a magyar kormány elhallgatja az álláspontját. Örülünk, ha az újságírók ilyenkor számon kérik az emberi jogok kérdését, de azért szeretnénk látni azt is, hogy a kormány is kihasználja lehetőségeit. A „kis ország vagyunk” álláspont 2006-ban már nem használható érv. Elvárnánk, hogy a magyar kormány kezdeményező szerepet játsszon bizonyos konkrét nemzetközi kérdésekben, mint például a libanoni–izraeli konfliktus rendezése vagy a szudáni krízis. A 2006-os esztendőt pedig azért emelem ki, mert éppen ötven éve történt, hogy a világ megfeledkezett Magyarországról. Most pedig éppúgy nem foglalkozik Szudánnal. Sokan jogosan sérelmezték, hogy 1956-ban senki sem segített az országnak, ám sérelmezem azt is, hogy senkit nem érdekel, mi zajlik Szudánban 2006-ban. Egy ország, amely átélte, milyen, ha nem foglalkoznak vele, most az élére állhatna bizonyos kezdeményezéseknek.
– Az Amnesty egyik kiadványa szerint vezető politikusok nyilvános kijelentései és a média hozzáállása is elősegítette a rasszista és intoleráns tendenciákat. Mit értenek ez alatt?
– Két konkrét példát említettünk, az egyik Gyurcsány Ferenc miniszterelnök „vicce” a szaúdi futballistákkal kapcsolatban, amely abból az előítéletből indult ki, hogy aki arab, az biztosan terrorista. Semjén Zsolt pedig az emberi jogi bizottság alelnökeként homofób megjegyzéseket tett az egyik párttal kapcsolatban.
– A jelentésekből az tűnik ki, hogy az önök véleménye szerint Magyarországon a romák elleni diszkrimináció körül mutatkozik a legtöbb probléma. Lát javulást?
– Nagyon fontos az éves jelentésünkben, hogy a szegregált oktatásról szóló adataink egy része már a kormánytól származik. Nagyon súlyos helyzetről van szó, de az, hogy beszélnek róla, nagy előrelépés. Az elkülönített oktatás egyébként több térségbeli országban is megfigyelhető.
– Európában a másik égető probléma a menekültügy. Milyen megoldást találhatnak az érintettek úgy, hogy közben az emberi jogokat se tiporják sárba?
– Nem a jogok védelmének irányában halad Európa. Az EU olyan magasra építi a falakat, hogy a tényleges menedékkérők sem tudnak bejutni, ami teljesen ellentmond a nemzetközi jog szellemének. Pedig vannak emberek, akiknek mindenképpen menekülniük kell bizonyos helyzetekből. Sokan arról beszélnek, hogy az EU határain kívül, például Líbiában építenének fel menekülttáborokat. Látható, hogy a menedékkérőkhöz úgy állnak hozzá, mint a bűnözőkhöz, holott néhányan tényleg nagy veszélyben vannak.
– Ön Kanadában született, többször átrepülte az óceánt. Az elmúlt napokban láthattuk, milyen intézkedések születnek a terrorizmustól való félelem miatt, s úgy tűnik, a hatóságok a biztonságot tekintik a legfontosabbnak…
– Olyan esetekkel foglalkozunk, amikor mindenféle bizonyíték nélkül veszik el a szabadságát bizonyos embereknek. Az igazságtalan eljárásra fókuszálunk, s hamisnak tartjuk azt a képet, amikor egy képzeletbeli mérleg egyik serpenyőjébe a biztonságot, másikba pedig az emberi jogokat helyezik. Az amerikai és brit kormánytól származik, hogy az utóbbiakat nem kell mindig tiszteletben tartani, maga Tony Blair miniszterelnök is tett erre utaló kijelentéseket. Számos példát sorolhatnánk, a londoni terrortámadások után lelőtt brazil fiú esetétől a kínzásokig, amikor önkényesen léptek fel olyan személyek ellen, akik igazából csak rosszkor voltak rossz helyen. Semmi közük nem volt a terrorizmushoz, mégis nekik megfordult az igazságszolgáltatás, s nekik vagy hozzátartozóiknak kellett az ártatlanságukat bizonyítani. Vannak olyan szabályok is, például Kanadában, amelyek lehetővé teszik, hogy külföldi állampolgárokat határozatlan ideig fogva tartsanak, vádemelés nélkül. A lényeg az, hogy biztonság emberi jogok nélkül nem létezik.
– A botrányok hallatán vagy a háborúk képeit látva azonban éppen ezekben a nyugati országokban vonulnak százezrek az utcákra, a szégyenteljes ügyekből pedig valódi botrány kerekedik. Nálunk miért marad szinte minden következmények nélkül?
– Nem merném mondani, hogy a magyar társadalom kevésbé lenne érzékeny. Inkább a sajtó nem érdeklődik annyira az ügyek iránt, és talán a civilek sem tesznek eleget a mozgósítás érdekében. Információra van szükség, s ötletre, hogy mit kezdjünk vele. Az üzeneteket el kell tudni juttatni a megfelelő helyekre.
origo.hu
Tűz ütött ki egy budapesti munkásszállón, több mint 200 embert menekítettek ki – videó
