Sójárandóság

R E J T Ő Z K Ö D Ő M A G Y A R O R S Z Á G

Mind a középkori Magyarország, mind az újkori Ausztria–Magyarország gazdasági életében fontos szerepe volt a sóbányászatnak és -kereskedelemnek. A só ugyanis a XIV. század hazai gazdaságában – sok más országhoz hasonlóan – udvari monopólium volt. Erdélyben sókamarákat – camera salium – szerveztek, élükön ispánokkal, akiknek még bírói hatalmuk is volt. Hogy garantált legyen a szükségletek fedezése, ezáltal a kincstár hasznának biztosítása, a sóelosztáshoz további kamarákat, vagyis lerakatokat hoztak létre. Egész sor helynevünk őrzi a középkori sóbányászat és sókereskedelem emlékét Szolnoktól Szalacsig.
Alapvetően kétféle módon bányászták a sót: Erdélyben, a nagy tisztaságú lelőhelyeken járatokat építettek, és csákánnyal vágták ki az értékes ásványt, a Felvidéken viszont, ahol kevésbé tiszta lelőhelyek voltak, vízzel oldották ki a sót, s az így nyert oldatot párolták le.
A királyi monopólium következtében egységesülő sóáron rést ütött, hogy a sóvágók, tehát a sóbányászok természetben kapták járandóságukat, és ha tehették, nyilván olcsóbban értékesítették portékájukat, tehát mégiscsak kicsúszott a királyi ellenőrzés alól a sókereskedelem egy része. Ezt a problémát úgy orvosolták, hogy rákényszerítették a munkásokat: a kamarának adják el kapott sójukat. Ennél persze egyszerűbb lett volna, ha rögtön pénzben kapják juttatásukat, de nem mindig az ésszerűség az irányadó. II. Lajos végül megszüntette a sókereskedelem Zsigmond óta fennálló monopóliumát, de a mohácsi csata utáni zűrzavarban ennek már nem volt jelentősége. Később Ferdinánd erdélyi kincstartója, Haller Péter valósággal „lecsapott” a busás jövedelmet ígérő üzletre, s igen szigorú büntetés terhe mellett megtiltotta a só magánkereskedelmét, majd 1562 után „újraállamosították” a sóbányákat. Megszűnt az „ingyensó”, csupán a lófők és az előkelő származásúak juthattak alanyi jogon „nemesi sóhoz”, amelyet némi „vágáspénz” vagy egyéb ajándék ellenében kaptak meg a sótisztektől.
Egészen az első világháborúig változatlan formában élt tovább a középkori eredetű sóbányatechnika és -kereskedelem Magyarországon. A Monarchia országaiban mindenütt működtek Salzamtok, vagyis sóhivatalok, dolgozóik pedig sótisztek, sóellenőrök voltak. A XIX. században már nem sok szerepük volt, s így lett a sóhivatalok neve a fölösleges, ügyeket elintézni képtelen intézmények szinonimájává.
A sóhivatali munka koronként más-más társadalmi megbecsültséget jelentett. A középkor végén nagyobbat, a XVIII–XIX. században már szerényebbet. A Marseillaise-t fordító Verseghy Ferenc (1757–1822) édesapja vagy Munkácsy Mihály (1844–1900) édesapja sótiszt volt. A két család biztos, de meglehetősen szerény körülmények között élt.
Valószínűleg sokkal jobb anyagi körülményeket eredményezett a sóhivatali munka a XVII. században, különösen forgalmas helyen, például Bécs közelében. Alighanem Korneuburg császári sóellenőrének, Blasius Vitalis Seywaldnak is biztos és nyugodt élete volt. Ennek egyik jele, hogy sóellenőri hivatása mellett a lélek fényűzésével, szellemi munkával is tudott foglalkozni, s büszkén vallhatta magát a hét szabad művészet szerelmesének. Fő tevékenysége azonban a geográfia művelése volt, s különböző helyekről kompilált világföldrajzát nyomtatásban is meg tudta jelentetni, méghozzá vagy a saját költségén, vagy a kiadóén, hiszen a harmadik féltől kapott támogatást alighanem barokkos hálálkodással köszönte volna meg a kötet elején, ilyet azonban nem találunk benne. Ráadásul a földrajzi munka kiadása nem csak egyszeri „baleset” volt: annyira „bejött”, hogy a nürnbergi Johann Hoffmann legalább további három alkalommal nyomtatta még ki a Welt-Spiegelt: 1673-ban, 1680-ban és 1692-ben.
Könnyen áttekinthető, rövid, nyolcadrét „zsebkönyv” Blasius Vitalis Seywald munkája, amelyben – három általános kérdést taglaló fejezet után – a földrészek, Ázsia, Afrika, Amerika és Európa jelentősebb országait írta le. Mi magyarok a XXXVII. fejezetben, a Vom Königreich Ungerland cím alatt szerepelünk, hét oldal terjedelemben, Itália és Görögország között. Elsősorban nem az ország lakóiról, hanem a földrajzi adottságokról, nagyobb városokról, folyókról, hegyekről olvashatunk, bár négy-öt famíliát név szerint is említ a szerző. A Magyarországról szóló szöveg vége megható fohász: Isten adja, hogy a Magyar Királyság felszabaduljon a török elnyomás alól.
A könyv írásának és első három kiadásának évei csöppet sem lehettek megnyugtatóak sem az osztrákok, sem a magyarok számára. A Török Birodalom 1672-ben érte el legnagyobb kiterjedését, 1683-ban Kara Musztafa még Bécs városát is ostromgyűrűbe vonta. Ez azonban már a vég kezdete volt.
A 193 oldalnyi könyvecske 1692-es kiadásának egyik láthatóan sokat forgatott példányában a hajdani, 1712-es tulajdonos nevét kisatírozták, egy másik könyvhasználó viszont csak vörös viaszba nyomott kis pecsétjével jelezte kilétét. A címert később valaki az egész szemközti szennylapot betöltő terjedelművé „nagyította”. A hármas osztatú vértben baloldalt fent hatágú csillag látható, jobboldalt mellette horgony, alul zászlós, süveges lovas.
Ügyes a címert ábrázoló tollrajz is, de még inkább az a szennylap versóján és a hátsó szennylap két felén látható ceruzarajz. Talán nem ugyanaz készítette a három kompozíciót, aki a címert, de a ceruzarajzok alkotója bizonnyal egyetlen jó kézügyességgel megáldott ember lehetett. Mindhárom rajzon groteszk, italozó alakok láthatók. Az első vázlaton szemüveges öregasszony, a másodikon okulárés, szakállas, mentés figura látható; boroskancsót tartanak a kezükben. A harmadik rajzon e két szereplő együtt készül meghúzni a maga kancsóját. A szokványos diákrajzoknál lényegesen jobb minőségű, nagyobb tehetségről árulkodó vázlatok ezek. De hogy milyen alkalomból kerültek Blasius Vitalis Seywald földrajzkönyvébe, azt talán sohasem fogjuk megtudni.