Solentinamei apokalipszis

Ha volt idő, amikor nem volt szükséges átérezni az emberiség közvetlen történelmi jelenének problémáit ahhoz, hogy nagy íróvá válhasson az ember, ma bizonyosan nem lehetséges e nélkül a fajta részvét nélkül írni, s ez egyben felelősség és kötelesség is; csak azokban a művekben lelhető föl az őket felismerhetővé tevő remegés, jelenlét, hangulat, ettől válnak bensőségessé számunkra, emiatt keltik a kapcsolatteremtés, a meghittség érzését az olvasóban, amelyekben valamilyen módon ezekkel a problémákkal foglalkoznak, még ha pusztán a képzelet szüleményei is, még ha olyan roppant játékarzenált vonultatnak is föl, amilyenre csak képes a költő vagy regényíró, még akkor is, ha nem utalnak közvetlenül erre a részvétre – olvasható Julio Cortázar egy 1967-ben kelt levelének részlete a L’Harmattan Kiadó gondozásában megjelenő életműsorozat negyedik, Itt és most című kötetének fülszövegében. Azért lényeges mondat ez, mert egy hazáját elhagyó, élete egy részét nemcsak más országban, de más földrészen élő író vall benne arról a felelősségről és a kötelességről – nálunk ez mostanság nem része a művészetről folytatott trendi diskurzusoknak –, aminek bizonnyal mindenkor az alkotói lét velejárójának kellene lennie.
Joggal vetődik fel ilyen bevezető után, hogy az Itt és most című könyvben szereplő novellák vajon témájukat tekintve közéleti művek-e, aktuális események érhetők-e tetten születésük kapcsán, illetve azokra reflektálnak-e. Nos, igen is meg nem is. Igen, mert a novellákban átszűrődnek a dél-amerikai emberek életét meghatározó félelemből, nyomorból és kilátástalanságból eredő tapasztalatok. És nem, mert ezen írásművek távolról sem mondhatók dokumentumszerű realista alkotásoknak.
Az író Costa Ricába utazik. Megérkezik barátaival Solentinaméra, ahol meglát egy sorozat festményt, helyi parasztok munkáit, amelyeket el akarnak árverezni. A képek a készítőiket körülvevő világot ábrázolják, kis teheneket, cukorkunyhót, háttérben nádassal és hasonlókat. Visszatérve Párizsba előhívatja a diákat, majd egy délutánon leül megnézni őket. Ám nem a festmények jelennek meg a vetítővásznon, hanem borzalmakkal teli képek: egy megkínzott, meztelen lány, egy fiú a kivégzése előtti pillanatban, egy nagyváros belvárosában felrobbanó autó, vér borította arcok, testrészek (Solentinamei apokalipszis). Egy Párizsban élő argentin írónőt megkér szobrász honfitársa, hogy írjon szöveget új műveinek katalógusához. Az írónő ódzkodik. Elmegy a szobrászhoz, az egy újságkivágást mutat neki egy argentin nőről, akinek a lányát sokadmagával együtt agyonlőtték, és tömegsírba temették. A két emigráns argentin művész arról beszélget, hogy bár mindketten teszik a dolgukat, úgy léteznek, mintha ezek a dolgok fontosak lennének, a világ pedig alapvetően rendben lévő, ám elég egy újságcikk, hogy ráébressze őket a szörnyű valóságra (Újságkivágások).
Aki ismeri Cortázar műveit, annak nem okoz alapvető meglepetést a novellák negyedik kötete. Ugyanaz a furcsa, szorongásokkal teli, megnevezhetetlen félelemben gyökerező, az ismert világ elbizonytalanodásából táplálkozó elbeszélői attitűddel találkozik, a valóság és álom ingatag határterületén mozgó novellákat olvashat, amiknek talán legnagyobb mestere az argentin író. Aki eddig nem olvasott tőle, annak ez a könyv talán a legjobb az ismerkedésre.
Van azonban a kötetnek – stílszerűen itt és most – egy alapvető üzenete: nincs szerencsétlenebb és kiszolgáltatottabb kicsi vagy nagy közösség annál, mint amelyiknek a tapasztalatai nem szűrődnek át a kultúrájába, mert enélkül nem alakulhat ki az a közös tudás a maga mögött hagyott eseményekről, amely továbbélni (másként, jobban, okosabban) segíthetné.
(Julio Cortázar: Itt és most. Fordította: Imrei Andrea, Cselik Ágnes, Latorre Ágnes, Pál Ágnes. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2006, 110 oldal, 1700 Ft.)