Szóvivők és szószólók

Verebes István közszolgálati moderátor a Nap-keltében az újdonsült kormányszóvivőnőt, Danks Emesét kérdezgeti. Elöljáróban megbeszélik, hogy miként is kell a hölgy vezetéknevét ejteni. Alapesetben ezt az interjú előtt, négyszemközt szokás tisztázni; de nyilván hamarabb kapcsolták be a mikrofont. A nézőben ekkorra már határozott várakozás támad: lám, a piacvezető reggeli tévémagazin tudja a dolgát. Behívták az illetékest, hogy végre elmondja: miért nem volt hadra fogható kormánytag a vártán a tragikus tűzijáték estéjén; magának a kormányszóvivőnek pedig miért nem volt fogalma sem a katasztrófaterv létéről vagy nemlétéről. Ilyesmiről azonban szó sem esik: helyette permanens bájolgás van. Verebes a hölgy előző munkahelyei közül megnevezi a Malévot, de – nyilván a köztévés ingyenreklám tiltása miatt – körülír egy kereskedelmi céget. (Nem merül fel benne, hogy a Malév is piaci szereplő. Leragadt úgy 1986-ban.) Ám a vendég még ennyi médiaérzékkel sem rendelkezik: néven nevezi a Tescót; ami bizony Tesco-gazdaságos megoldás.
Verebest a kardinális szakmai blamázs nem izgatja – ehelyett megrovólag megemlíti a Magyar Nemzetet, miszerint lapunk aljasul a szóvivőnő magánéletében vájkált. A lapunkat nem olvasó tévénéző a diskurzusból nem tudhatta meg, hogy a szóban forgó írás azt taglalta: a szóvivőnő élettársa zaftos üzleti megbízásokat kap a kancelláriától. Ami ugyebár a kultúrvilág minden szegletében közügy, nem pedig magánügy, hiszen az összefonódás fölveti az összeférhetetlenség kérdését. Verebes ezután többször visszatért a szóvivőnő kilencéves gyermekére, ami persze nem vájkálás. Danks olyan kérdezetlenül távozhatott az Angol utcai stúdióból, mintha nem is haltak volna meg öten egy héttel korábban a kancellária, a kormányzat hibájából. Verebes nyilvánvalóan alkalmatlan közszolgálati műsorvezetőnek; s nem azért, mert az Élet és Irodalom ezt terjedelmes tanulmányban bizonygatta. Egyszerűen a hatalom érdekeit előbbre valónak tartja a néző tájékoztatásánál – valódi közegében, a színházban ezért paradicsommal dobálnák meg. Mi viszont még finanszírozzuk is ebbéli ténykedését az adóforintjainkból.
Persze lehetséges, hogy a gyurcsányista–szilvásysta sikertelen hatalom eleve ezt a hazugsággal elegy szervilizmust várja el a közszolgálati médiától: hogy a szóvivők és a szószólók között ne legyen érdemi különbség. Verebes (és producere, Gyárfás Tamás) talán csak megfelelni kíván ennek az antidemokratikus elvárásnak. Politikai felelőse persze e médiazüllésnek sincs, akárcsak a gyilkos tűzijátéknak. Pillanatnyilag ott tartunk, hogy a két országos kereskedelmi televízió – talán érzékelve a politikai széljárás fordulását – hovatovább tisztességesebben tájékoztat, közszolgálatibb módon viselkedik, mint a köztévé. Az egyik ilyen csatorna odáig ment, hogy a tűzijáték felelős mulasztói között megnevezte a Hiller István pártelnök kabinetjében dolgozó szocialista városatya apjának cégét is, amely tisztességes versenyben már a Parlament előtti jégpálya működtetésének jogát is elnyerte. (Verebes kolléga itt nyilván felhördül: már nemcsak a Magyar Nemzet, de az RTL Klub is vájkál a politikusok magánéletében!)
Ha pedig valaki a közmédia szereplői közül netán kilóg a sorból, s nem csöpög a lojalitástól, arra össztűz zúdulhat. Pálffy István, a közszolgálati Híradó moderátora lapunk hasábjain is kapott már hideget-meleget. Most azonban kartáccsal lőnek rá egy publicisztikája miatt, amely őszinte és tisztességes – a debreceni újságíró-dinasztia sarjától soha senki nem vitatta el a tehetséget. Jegyzete arról szól, ami az országban van, s ezért a hatalomnak roppant kínos. Megérdemli, hogy idézzem. „Veszélyben van az én hazám. Ma már nem az a kérdés, hogy milyen, hogy hány tenger hullámai nyaldossák a partjait, vagy hogy miféle népek lakják. Mert bajban van az én hazám a határon belül és kívül is. Szerkezetének eresztékei recsegnek-ropognak, eltűnik az ezeréves rendszer, tíz falu nem épít templomot, helyette bezárja az iskoláit, a kispostát, holnap már a hivatalt is, holnapután pedig a vonat meg a busz sem jön többé. A magára hagyott ember elfárad, megvénül, kevés lesz az SZTK-bot, hogy támassza. Aki még mozdulni tud, az meg menekülőre fogja. Elhagyja a földet, amelyből vétetett, a helyét génmanipulált nagyüzem foglalja el. Megtelnek a városok népekkel, a körzetes iskolákban egyre kevesebbet tanítanak majd a hazáról. Lesz megint kötelező nyelv, csak most nem a kolhozról, hanem a globalizált világ kórusában kell majd énekelni. Persze könnyedén tercelnek a rendszerváltás haszonlesői, a nemzeti vagyon áruba bocsátásából elvtelenül gazdagodók. Az ország üres, a kassza nemkülönben. De miként jutott idáig az én hazám? Hogy napról napra csökken az ereje, kevesebb a dolgozó embere, születő gyermeke, fogy a lakossága, miközben egyre több a felírt gyógyszere, abortusza, szaporodnak a betegségei és sokasodnak a halottai. Nem segít már ezen a többi magyar sem, a határokon túl. Valami végleg elromlott. Szeretet, szolidaritás, szinergia, egyik sem magyar kategória. Tatárt, törököt, Trianont még túléltük, de most, most veszélyben van a mi hazánk.”
Az utolsó betűig igaz – mi hát vele a gond? Még az index.hu Pufajkás Turul rovatának is feltűnt, milyen vehemenciával támadta Pálffyt Bolgár György a Klubrádióban. Merthogy a Híradó frontembere hogy írhat ilyen közszolgálati rádiójegyzetet! Az a Bolgár moralizálgat így, aki a közszolgálati rádió moderátoraként volt kereskedelmi tévés politikai megmondóműsor frontembere, harcos publicisztikák szerzője. A szóvivő átment szószólóba, és ez megbocsáthatatlan vétek.
Kurrens témát látott Pálffy karakán kiállásában a Heti Válasz is, amely címlapra tette a műsorvezetőt, sőt az arcát ki is plakátoltatta az utcákon. Ezeken a falragaszokon azonban most egy kiegészítő közlés olvasható: „Visszavonva”. Vagyis Pálffy nyilatkozott a hetilapnak, feltehetőleg ki is pakolt, aztán az utolsó pillanatban visszavonta a vezető interjút. Ebben a pillanatban még nem tudni pontosan, mi történhetett. Egyszerűen visszakozott, meggondolta magát, esetleg olyan szakmai vagy politikai nyomás nehezedett rá, hogy jobbnak látta retirálni? Ebben az országban hovatovább megszokhattuk, hogy egyetlen médiatörténet sem kerek.
Pálffy ügyében most védők és vádolók egyaránt a MÚOSZ-hoz és az ombudsmanhoz szaladnak: lehet-e közszolgának politikai véleményt nyilvánítani; s ha nem, akkor politikai véleménynyilvánításnak számít-e, ha megfogalmazza az igazságot az országról, amiben él? Történik mindez a közszolgálati rádió gyarmatosítási kísérlete idején, melynek keretében Such György bizonytalan legitimitású rádióelnök kiebrudalta az intézményből a BBC-ben is honos rádiójegyzet műfaját. (Azóta árnyalódott a kép: csupán Lovas István és Gyurkovics Tibor véleménye korszerűtlen – Esterházy Péter és Kertész Imre véleménye ellenben kultúra.)
Pálffy nemcsak a köztévé híradósaként, hanem rádióelnöki aspiráns minőségében olvasta fel rádiójegyzetét. Nemcsak a normalitást képviselve az abnormalitással szemben, de a szakmaiságot is a politikai ítélet-végrehajtással szemben. Such inkompetenciája olyan szembeszökő, hogy engem inkább már volt Hír tv-s vitapartnerem, a hírigazgatóvá avanzsált Sztankóczy András véleménye érdekelne igazán az ügyben. Az volt a szabály, hogy hazudni nem illik. De vajon érvényesek-e a szabályok egy potenciális komisszárra?