Szuszmegszorító

MOST
– hogy a megszorítások minden elképzelhető méretet felülmúlnak, amikor immár a látszat látszatára sem adnak, amikor már a csomagot sem csomagolják be nekünk, s a keserű pirulát is önmagában nyeletik le… Most, amikor a publicistafantázia is újból a kábé tizenkét éve már bedobott sóhajadót eleveníti fel, eszembe jut egy nem túl régi telefonbeszélgetésem.

VALAMI SZEREPLÉSRE KÉRTEK FEL
– reprezentatív régi-újgazdag körökben. Itt az ideje – éreztem ösztönösen –, hogy minden eddigiért „viszszafizessek”! (Illetve, hogy pótoljam az immár tizenhat éves veszteségemet, amit „jóvoltukból” elszenvedtem.)

MENNYIT KÉR A SZEREPLÉSÉÉRT?
(A művészúr.) – Adták fel puhán a labdát nekem. Lecsaptam… (nem a telefont, a lehetőségre), és valami nagy összeget mondtam, nem is egy percért, hanem egy lélegzetvételre. És mennyi ideig tart a műsora? – kérdezték kissé gyanakodva. – Körülbelül másfél óráig… – válaszoltam pókerhangon. (Néma elszörnyedés a másik oldalon, szorzás-osztás is közben, gondolom.)
– Persze olcsóbban is megoldhatom… szinte ingyen… ha kibírom, és a műsorom alatt végig egyetlenegyszer sem veszek levegőt.
(A válaszra nem hagytam egy lélegzetvételnyi időt sem.)

CSORTOS GYULÁT
– meghívták egyszer egy fellépésre, hihetetlen magas sztárgázsiért, mondjuk 300 pengőért. (Nagyapám mesélte, egy valódi borjúbox mokaszin cipő 13 pengőbe került abban az időben.) A neves morózus, mint mindig, ezúttal is hosszan ódzkodott. Hogy kedvet kapjon – a nem mindennapi ajánlatra ráharapjon –, a megajánlott csillagászati összeget újabb „juttatással” tetézték: – Természetesen vacsora is jár a meghívással. Mi, jobbak, diszkréten magunk között, az étterem egyik szeparált különtermében, és persze ön is egy másik helyiségben ugyanazokat a fogásokat…
– Ja, nem kell önökkel együtt vacsoráznom – replikázott Csortos –, akkor 200 pengőért is elvállalom!

EZ A SÓHAJADÓ
– mint tervbe vehető szuszmegszorító ötlet, 1994-96 fele már megfogant a „csomagosokban” (vagy akkor még, némi túlzással, csak a szatirikusban), ma már viszont több, mint elgondolkodtató. De már akkor megijedtem, hátha megfogadják, és azért mégsem kellene nekik pluszban súgni… főleg nem haragból, mert – mint tapasztaltuk egy mai, immár a csúcsra kerültnél, 2002 után: – a harag főtanácsadónak is rossz. Bár Swift Szerény javaslat gúnyiratát még a pénzügyi hatalmasságoknak is – egyelőre – lehetetlen „überolni” (nevezetesen a saját csecsemőjük húsának megevésére a lakosságot rászoktatni), mégis… Ezeknél ugyanis, vagyis a pénz könyörtelen személytelenségéből-érzéketlenségéből adódóan, lassan már semmit sem lehet biztosan tudni! Tovább borzoló képletességgel: meddig kell még hatolnia a harapó fogaknak a húsbavágó intézkedések közepett, hogy a lágy részeken túl menve olyan elevenbe találjanak, amikor végre az ember legalább felszisszen? (Nem szerencsés azonban, ha tovább hergelek.)
De bagatellizálni sem szeretném a felgyülemlett, kitörni készülő jogos népharagot. Csitítani sem a szatíra feladata éppen, elrettenteni viszont, úgy tűnik föl, nem lehet ezeket a vastagbőrű emberszabású lényeket, akik külsőre a megtévesztésig úgy néznek ki, mint a kiszemeltek, az utolsó bőrüktől is megfosztandó embertársaik. Nekik is két szemük van, a kezükkel hadonásznak (emberi gesztusok nélkül), és estére ugyanúgy elfáradnak, mint akik egész nap becsületesen dolgoztak.
Elképzelem, hogy képzeld el, anyukám – mondja a hivatalból a hivatalban megnyomorító, a helyzethez frissen alkalmazkodó technokrata, feleségének otthon, kifacsartan, lerogyva: ma megint valami szorosabb szorítót találtam ki. El kellene törölni a nemek közötti igazságtalan különbséget, így összevonhatnánk a férfi és a női WC-ket, világnézetileg semlegessé…
Ha meg minden kórházi betegnek, kór-ra és nemre való tekintet nélkül leamputálnánk mindkét lábát derékig, megint spórolhatnánk az ágyakkal (ágyrajárókkal), mert egy ágyban ketten, lábtól – illetve már láb nélkül – elférnének. (Mint a jóemberek, egyre kisebb helyen…)
Ha meg a kórházakra kerekeket szerelnének – eggyel többet vagy kevesebbet –, ki lehetne tolni az emberéletet! Pontosabban a KÓRHÁZAT, A VÁROS SZÉLÉIG… (Itt az ideje, hogy újból felújítódjon ez a tévéfilm.) És onnan – a város szélétől – már csak egy lépés, ha nem is a teljes Európáig, de az egyik kőbölcsődéig: a Tajgetoszig.