Táltosok mágikus pogácsái

Ünnepre, a bor, a gasztronómia, a borkultúra ünnepére készül a 15. jubileumi borfesztivál szeptember 6–10. között a budai Várban és Szentendrén a skanzenban. A fesztivál, amely Magyarország legrangosabb borszakmai rendezvénye és a magyar borok legnagyobb hazai seregszemléje, az idén már öt napon át várja a látogatókat. A Magyar Szőlő- és Borkultúra Kht. eseménysorozata az elmúlt évtizedben népszerű turisztikai, idegenforgalmi eseménnyé vált, és a borhoz kötődő színvonalas kulturális és gasztronómiai programokat kínál. A korábbinál nagyobb területen méreti meg a közönséggel kiváló borait 15 ország 200 borászata – közöttük több világhírű ausztrál is. Különlegesség, hogy a grillételek, sajtok széles választéka mellett az idén külön halterasz várja az érdeklődőket, és a pogácsa lesz a gasztronómiai kínálat főszereplője. Lesz gálakoncert, fotókiállítás, boregyetem, VinAgora borbírálat a látogatóknak, szüreti felvonulás, pezsgő- és szarvasgomba-lovagrendi avatás, szüreti sokadalom a szentendrei skanzenban, valamint jótékonysági borárverés.

A XV. nemzetközi bor- és pezsgőfesztivál kedves gasztronómiai elemként a pogácsát emelte be programjába. Minden nemzet igyekszik kellőképpen népszerűsíteni a nagyvilágban sajátos ünnepeit, szokásait. Van ebben valami különbözési vágy, egyediségre való ősi törekvés. Ez általában érvényesült is az évezredek során, de az utóbbi évtizedekben új világrend körvonalazódik, amelynek látványos jelei lépten-nyomon észrevehetők a nyelv, a gazdaság, a kereskedelem, az öltözködés stb. területén. Ennek indokai között elsősorban a technikai fejlődést szokták megemlíteni. Kinyílt a világ, a tévé és az internet gyakorlatilag elsöpörte a hagyományokon alapuló, zárt kisközösségek emberiségét. De valami mégiscsak igyekszik következetesen ellenállni, ez pedig a gasztronómia. Talán ez lesz az utolsó mentsvárunk a globalizálódó világban, s ha a pekingi kacsa, az olasz ravioli, a kolozsvári töltött káposzta felkerül is a McDonald’s étlapjára, nevükben azért még őrzik hovatartozásukat. A mi esetünkben a pogácsa is ilyen különleges, csak hozzánk kötődő étek, amely olyan távoli múltba vezet vissza, hogy szinte nem illik vele foglalkozni. Pedig érdemes. Nincs olyan magyar család, amelynek vendégváró asztalán ne fordult volna elő egy tál „pogi”, tepertős, sajtos, káposztás vagy kapros. Minden magára valamit is adó háziasszonynak volt valamilyen egyedi receptje pogácsailag. Akkor is illett vinni egy tál pogácsát, ha vendégségbe mentünk, és kötelező volt összekóstolni a vendégfogadóéval. Ha beteget látogattunk, ha nagyobb közösség gyűlt össze halotti tor, lakodalom vagy vállalati buli alkalmából, a pogácsának mindig ott volt a helye. Valami különleges, már-már mágikus tisztelet veszi körül ezt a mi és csakis a mi ételünket. Eredete tudniillik a pogány időkbe nyúlik vissza, s jelentősége jóval nagyobb, mint gondolnánk. Elég felidéznünk ősi népmeséinket, amelyekben amikor az ifjú legény világlátó útjára indult, elég volt, ha édesanyja néhány hamuban sült pogácsát tett a tarisznyájába, máris megoldódott a dolog gasztronómiai része. Mert ez olyan energiakoncentrátum volt, hogy elégnek bizonyult egy ilyen hosszú útra is.
Fehér Mátyás Jenő Domonkos-rendi egyháztörténeti kutató sok évtizedes munkával dolgozta fel Magyarország középkori inkvizíciójának történetét. A Syngrapha Dominicana kézirat tartalmazza a perbe fogottak és az ellenük lefolytatott vizsgálatok jegyzőkönyveit. A kalandos körülmények között előkerült iratokban név szerint említik azokat a „magusokat” (mágus), táltosokat és segítőiket (bácsok, boksák, furkusok, dallacsok, bők, darucok), akik különböző ősi, kereszténység előtti, azaz pogány szokásokat gyakorolnak. Ezek egyikeként szerepel a „torta panis”, azaz kenyéráldozat. Az évi aratás befejeztével tartották az úgynevezett „nyár-ősz” ünnepet, amelynek legfőbb mozzanata az új lisztből készült apró, friss cipók kiosztása volt. Ezek elkészítése a táltosok feladata volt, és azok is tartották ezt az ünnepet, akik már az új valláshoz tartoztak. Az ételek elkészítését különböző szertartások kísérték. Az apró süteményeket, amelyeket „pagácsnak” is neveztek, a lakosság nagy becsben tartotta. Énekszó kíséretében osztották szét őket az emberek között. Majd minden perben szó esik erről, nem tartották ugyan súlyos vétségnek, ám elítélték. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint a táltos ezekért a pagácsokért nem kért semmilyen adományt vagy pénzt. A lisztbe különleges gyógynövényeket, illetve magvakat kevertek. Nyilván minden táltosnak egyedi receptje volt, vagy mindig az éppen kozmikusan is aktuálisat vették elő. Valamennyi tevékenységet, amelyet a mágus-táltosok végeztek, az év valamely jeles napjára időzítettek. Az ember és a kozmosz összekötőiként a megfelelő időben tartottak olyan szertartásokat, amelyeken szert tettek valamire, amivel elősegítették az egyén és a közösség megmaradását, gyógyulását vagy szaporodását. Volt még egy nagyon fontos dolog: ezeknek a rendkívüli adottságokkal rendelkező embereknek az érzékenysége, érzékelőképessége messze meghaladta az átlagemberét. Rendszeresen estek transzba, kómaszerű eszméletvesztésbe, ami akár több hétig is eltartott. Ilyenkor vigyázni kellett, nehogy eltemessék őket, mert a pulzusuk ugyan nem volt kitapintható, de váratlanul igen hosszú idő után is magukhoz tértek, s csak annyit mondtak el ez idő tájt szerzett élményeikből, amennyi a közösség szempontjából létfontosságú volt. Ha ezek az emberek hiteltelenek lettek volna, kizárja őket környezetük, de nem azok voltak. Kétezer éves kereszténység ide vagy oda, magam is találkoztam vidéki gyűjtéseim során halottlátókkal, tudós asszonyokkal, hat ujjal született táltosokkal. Képességeiknek ők maguk sem örültek túlságosan, s a közösség (falu, törzs) – a legnagyobb tiszteletadás mellett – igencsak tartotta velük szemben a három lépés távolságot. Kapcsolatteremtő képességük ugyanis az elhunytak és a még meg nem születettek irányában is megvolt. És itt megint egy érdekes gasztronómiai vonatkozást találunk. A magam részéről több száz szarmata, avar és honfoglalás kori kurgánt (halomsírt) tártam fel, mindegyikben ott volt az elhunyt mellé temetve az étel-ital – ez figyelhető meg a világ többi temetkezési kultúrájában is. Ez értelmetlen cselekedetnek tűnhet az anyagi világból eltávozott ember részére, akinek nem működnek az emésztőszervei, s a létfenntartáshoz sincs már semmi köze. A különböző halottaskönyvek és spirituális hagyományok vizsgálata során azonban az derül ki, hogy mintegy 40 napig (természetesen földi lépték szerint) a halott igényli az étkezést, főleg azok, akik túlzottan kötődnek földi mivoltukhoz. Érdekességként jegyzem meg: több hónapos kómából magukhoz tért emberek arról számoltak be, hogy „kijártak” a testükből (miközben egy kórházi ágyon feküdtek) ebédelni kedvenc éttermükbe. Meglepő, hogy részletesen beszámoltak az étterem életének eseményeiről; a pincérekkel, szakácsokkal ez időben történt dolgokat meséltek el, sokszor olyan intimitásokat, amelyeket csak az a bizonyos személy tudhatott. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy „íz” szavunk ősi jelentése: lélek. Ezt mindennapi beszédünk konkrétan tartalmazza is: „nem kívánja se ízém, se porcikám” (nem kívánja se lelkem, se testem), valamely étel ízetlen (hiányzik belőle a lélek), hetedíziglen (hét születésen, nemzedéken keresztül). Izgágának nevezik az éhes szellemeket. Érthető ezek után, hogy ősi kőbabáink – amelyeket Kínáig követhetünk – úgy vannak kifaragva, hogy pohár van a kezükben. Az elhunyt lelkét (spirit) ugyanis úgy lehetett behívni az anyagi világba, hogy bort vagy pálinkát – azaz spiritust (lelket) – öntöttek a baba poharába, száját megkenték annak kedvenc ételével, és koccintottak vele. Vagyis az ízekkel lehet áthívni valakit a másvilágról, magyarul lelket önteni belé. A fesztivál nem is találhatott volna hitelesebb gasztronómiai kísérőt a bornak, mint a pogácsát. Ha majd a kivilágított budai Várban kezükben egy jó pohár borral jóízűen falatoznak egy kitűnő pogácsát, nézzenek fel a csillagos égre, mert ezzel az ellátmánnyal messzire lehet utazni.
Jó étvágyat kívánok, és kedves egészségükre!