Szent László királyunk a középkori Magyarország alighanem legtiszteltebb magyar szentje, népmondáink és legendavilágunk legnépszerűbb alakja. Az 1360 körüli Képes krónika magasztalása szerint úgy ragyogott, mint felhők közt a Hajnalcsillag, mely elűzi a nyomasztó sötétséget. Tiszteletének sokszínűsége saját korában messze felülmúlta Szent Istvánét és fiáét, Szent Imre hercegét is. Együtt emlegetjük őket, mégis a XVI. századtól, az ellenreformációtól kezdődően Szent István, az államalapító király nemzeti szentként magasodik ki, aki a pápától kapott Szent Korona átvételével elfogadtatta az összes európai uralkodóval a keresztény Magyarországot a Kárpát-medencében, és felajánlotta országunkat Szűz Máriának. Ha többeket megkérdeznénk, mikor ünnepeljük Szent István királyt, gyorsan megválaszolnák: augusztus 20-án. Szent László napját, június 27-ét sokkal kevesebben tudnák.
A régi Szent László-kultusz a maga középkori ragyogásában nem tudott Szent István tisztelete mellett újjászületni, de néphagyományunk a mai napig elevenen őrzi emlékét. Jó példák erre Erdélyben a Szent László pénze néven emlegetett lapos kövek (nummulitok) vagy a Szent László füve (gentiana cruciata). Nevét ez utóbbi a monda szerint azért kapta, mert László imádságával kikönyörögte: az a fű, amelyet kilőtt nyila találomra átszögez, gyógyítsa meg a mirigyhalálban (pestisben) szenvedőket. Templomaink, kápolnáink közül ma is többnek László a patrónusa. Szentté avatásának 800. évfordulóján, 1992-ben országszerte megemlékeztek róla. Határőrségünk pedig azóta tiszteli védőszentjeként.
Lovagkirályunk Lengyelországban, 1040-ben született; annak a Vazulnak volt az unokája, akit Szent István király az ellene szervezett összeesküvés miatt megvakíttatott. István halála után László trónra lépéséig a trónutódlás kérdése határozta meg a belpolitikát. Természetesen ez a főurakat is megosztotta, akik külföldi segítséget is igénybe vettek. A keresztény eszmék megszilárdítása sem ment könnyen, a belső pogánylázadások s a külső betörések is gyakran vezettek fegyveres harcokhoz. A trón e negyven év alatt (1038–1077) kilencszer cserélt gazdát. Végre testvére, Géza halála után a főurak egyhangúlag Lászlót választották meg uralkodónak, mert a krónika szerint „fel van vértezve erényekkel, kitűnik kegyességével”. Lászlónak a sok belviszályt követően nem volt könnyű dolga. Rendeznie kellett a trón birtoklásának kérdését, hiszen a mogyoródi csatát (1074) követően is még mindig a Pozsony környékére űzött unokatestvére, Salamon volt a megkoronázott király. Sikerült békét kötnie vele, és Salamon minden jogáról lemondott. A pápa is elismerte Lászlót törvényes uralkodónak, ám nem sietett megkoronáztatni magát. Azzal, hogy a királyi jelvényeket tisztelettel maga előtt vitette, kifejezte, hogy az isteni akaratnak engedelmeskedett, földi javakra és dicsőségre nem vágyott. Amikor Salamon mégis összeesküvést szőtt ellene, Visegrád várába záratta, de nem ölette meg. Salamon élete végén a mai Horvátország területén remeteként vezekelt, s ma őt is boldogként tiszteli az egyház.
László és Salamon harca olyan, akár egy lovagregény. A mogyoródi csatában a testvére, Géza oldalán harcoló Lászlónak menynyei látomása támadt: az Úr angyala leszállott az égből, kezében aranykoronát hozott, amelyet Géza fejére tett. Géza megkoronázása után öccsével elment arra a helyre, ahol az angyal megjelent. Egyszerre szarvas tűnt föl, agancsai tele égő gyertyákkal, eliramodott az erdő felé, és megállt ott, ahol a győzelmet megköszönve Géza később templomot építtetett a Szűzanya tiszteletére: a váci székesegyházat. Salamon és László a legenda szerint vitézi álruhában készül megvívni egymás ellen, de Salamon visszafordul, mert az álruhás László fölött angyalokat lát, akik tüzes karddal védelmezik őt.
László bőkezűen támogatta az egyházat, kolostorokat, templomokat építtetett nagy számban, 1083-ban pedig az első öt magyar szent az ő kezdeményezésére került a szentek közösségébe: István király és Imre herceg, a hittérítő Gellért püspök, valamint a kevéssé ismert András és Benedek remeték. A legjelentősebb esemény azonban István király szentté avatási szertartása volt, amellyel egy Vazul-unoka ismerte el nagyapja ellenségét, a nagy keresztény királyt. Ekkor történt a Salamon és László harcát lezáró csoda is: István király koporsójáról addig nem tudták fölemelni a fedőkövet, míg a királyi családban helyre nem állt a béke. Miután Salamont kiengedték visegrádi fogságából, elhárult a szentté avatás utolsó akadálya is.
A legenda szerint szent királyunk lovagi kiválóságát mi sem példázza jobban, mint hogy az európai fejedelmek őt választották meg az első jeruzsálemi keresztes hadjárat vezéréül – de 1095-ben hirtelen meghalt. Meghagyta ugyan, hogy az általa alapított váradi székesegyházban helyezzék örök nyugalomra, azonban a nyári melegre való hivatkozással Somogyváron temették el, és csak II. István uralkodása idején vitték kívánsága szerint Váradra. Koporsóján kívül itt őrizték nagy, kétélű csatabárdját és ezüstkürtjét, amellyel csatára szólította harcosait. III. Béla királyunk idején, 1192-ben emelték a szentek közé Lászlót. Valószínűleg akkor vagy kevéssel később készülhetett első fejereklyetartója is, amelyre a XIII. századtól kezdve szokás volt letenni az esküt, sőt középkori magyar hadi rítus lehetett Szent László fejereklyéjének a sereg élén való hordozása is. Egyik krónika (a Dubnici krónika) följegyzi például egy öreg tatár elbeszélését, amely szerint 1345-ben „őket nem a székelyek és a magyarok verték meg, hanem ama László, akit mindig segítségül hívnak. És a többi tatár szintén bizonykodott, hogy mikor a székelység rajtok ment, egy hatalmas vitéz járt előttük, magas lovon, fejében aranykorona, kezében szekerce, és mindnyájokat lefogyatott rettenetes csapásaival és vagdalkozásaival.” Az egyház őre pedig azt mesélte – mondja a krónikás –, hogy amíg a csata tartott, Szent László király fejét „a váradi egyházban sehol sem találták. Negyednap ott volt a szokott helyén, de átizzadva, mintha nehéz munkából vagy forróságból tért volna vissza.” Ez az első ereklyetartó 1400 körül elolvadt egy tűzvészben. A koponyaereklye azonban sértetlenül megmaradt, s a Zsigmond korában készített középkori művészetünk remekművét, a Szent László-hermát ma a győri székesegyházban láthatjuk. A király teste 1565 júniusáig nyugodhatott Váradon, a reformáció megerősödése idején – a szentek tiszteletének háttérbe szorításával – János Zsigmond engedélyével sírját feltörték, márványkoporsóját összezúzták, s szétszórták csontjait.
Szent László erősödő kultuszának köszönhetően a XIII. századra Várad országos jelentőségű ítélő- és kultuszhely lett. László király virtuális jelenlétében itt bontakoztak ki a kora középkorra jellemző istenítéletek, főleg a tüzesvas-próbák. A magyar királyoknak pedig szokásukká vált, hogy koronázásuk után Szent László sírjához zarándokoljanak, és ott megerősítsék esküjüket. Több országgyűlést is tartottak itt, és számos király, királyné, püspök temetkezett ide. Ide temették például Károly Róbert feleségét, Luxemburgi Beatrixot és Zsigmond feleségét, Mária királynét is. Az Anjou-kortól kezdve „a három magyar szent királyt” szívesen ábrázolták együtt a kisded Jézust köszöntő háromkirályok mintájára, egyúttal a három életkort is megszemélyesítve: az idős Szent István és az ifjú Szent Imre között Szent László az ereje teljében lévő lovag. A haza daliás mennyei bajnokának, a nemzet patrónusának igazán méltó megjelenítése a székesegyház előtt álló bronz lovas szobor volt, a kolozsvári születésű testvérpár, Márton és György alkotása. Talán a váradi székesegyház falát díszíthette először a leányrabló kun vitéz és Szent László küzdelmének históriája is, amelynek változatai elsősorban erdélyi és felvidéki falusi templomaink freskóin csodálhatók meg. A máig feltárt, mintegy harminc Szent László-freskó közel két évszázad alatt, a XIV. eleje és a XV. vége között, az Anjou-királyok és Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején készültek. Ekkorra vált Szent László király az uralkodók példaképévé, az ország, a nemesi nemzet védőszentjévé, aki hősi-lovagi tetteivel védelmezte az országot a külső ellenséggel szemben is.
Májustól e hősi jelenetsor tárul fel előttünk az udvarhelyszéki Homoródkarácsonyfalván is Lángi József restaurátor állhatatos munkájának köszönhetően. A templom helyreállítását a budapesti székhelyű Homoródkarácsonyfalváért Alapítvány finanszírozza. Orbán Balázs is említette már a múlt században, hogy freskókat rejt a XVI. században fehérre meszelt unitárius templom, de senki nem gondolta, hogy ugyanannak a kedvelt Szent László-falképciklusnak a gyönyörű változata tárul elénk jó száz évvel később, amely a közeli falvakban is található: Székelyderzsen, Székelydályán, Sepsikilyén, Sepsibesenyőn, Bögözön, Csíkszentmihályon és nem utolsósorban Gelencén. Nyolc kilométerre vagyunk Homoródszentmártontól, közel Erdőfüléhez, ahol a freskók mára elpusztultak ugyan, de Huszka József rajztanár XIX. századi vázlatainak köszönhetően mégis ismerjük azokat. A templomok falképein megjelenő epizódot – a még herceg László Salamon király oldalán harcol – a hagyomány a kunok elleni, 1068-ban zajló kerlési (azaz cserhalmi) ütközethez kapcsolja. Ezt az eseményt csupán történeti forrásokból ismerjük. A liturgikus célra megalkotott, ezért számos csodát is felsorakoztató Szent László-legendák és a középkorból fennmaradt szentbeszédek (prédikációk) nem említik. Pedig a király legendájába foglalt csodák rendszeresen előfordultak a prédikációkban, hiszen a csoda volt alkalmas bizonyítani a hívek előtt, hogy a szent tetteiben valóban az isteni akarat nyilvánult meg. Így még feltűnőbb az a tény, hogy a templomokban kétszáz–kétszázötven éven keresztül (a XIV–XV. században) a falképeken nem László csodáit ábrázolták – mint ahogyan ezt a XVI. századtól kezdve tették –, hanem kizárólag a cserhalmi viadalt, amely annak a lovagi eszménynek a megtestesítésére volt alkalmas, amelyet a fejlődő lovagkor nemes vitézeitől megkövetelt. „A cserhalmi viadal óta László a hősök hőse, aki megmentette saját királyát, megszabadított egy elrabolt leányt, és harcolt a pogányok ellen.”
A Homoródkarácsonyfalván látható jelenetek megfelelnek a más templomokban lévő Szent László-falképciklusoknak. Több helyen csak töredékesen maradtak meg a képsorok, így ott nagyon nehéz eldönteni, valóban hiányzott-e egy-egy jelenet a sorozatból, vagy csak az idő múlásával semmisült meg. Kevés kivételtől eltekintve a templomok északi falára festették a képeket, mert itt volt akkora egységes felület (a középkori templomokban az ajtó és az ablak a templom déli oldalára került), hogy elférjenek. A homoródkarácsonyfalvai templomban is így történt, azonban később, sajnálatos módon, az északi oldalra is bevágtak egy ablakot. Így a máshol található freskók alapján tudjuk csak rekonstruálni a teljes üldözéses jelenetet. Az utolsó mozzanat – pihenés a fa alatt – nagy részét pedig már nem lehetett visszaállítani teljes szépségében.
A Képes krónika így számol be az eseményről: „Végül Boldog László herceg megpillantott egy pogányt, aki lova hátán egy szép magyar leányt hurcolt magával. Szent László herceg tehát azt gondolta, hogy az a váradi püspök leánya, és bár súlyosan meg volt sebesülve, mégis gyorsan üldözőbe vette lova hátán, amelyet Szögnek hívott. Már-már elérte és lándzsájával csaknem le is szúrta, de mégsem sikerült neki, mert sem az ő lova nem vágtatott gyorsabban, sem amazé nem maradt le egy kicsit sem, hanem körülbelül karnyújtásnyi távolság volt lándzsája és a kun háta között.
Odakiáltott hát Szent László herceg a leánynak, és ezt mondta: Szép húgom, ragadd meg a kunt az övénél, és vesd magad a földre! Az meg is tette. Amikor Boldog László herceg távolról a földön fekvőre szegezte a lándzsáját, és meg akarta ölni, nagyon kérte őt a leány, hogy ne ölje meg, hanem bocsássa el. Ebből is láthatjuk, hogy nincs hit az asszonyokban, mert feltételezhetően kéjvágyból akarta őt megszabadítani. A szent herceg azután sokáig birkózva vele megölte, átvágván az inat.” A történet ikonográfiai megjelenítése azonban részleteiben közelebb áll egy másik fennmaradt történeti forráshoz, Mügeln Henrik a XIV. század közepén készült latin (1352), majd német nyelvű (1360 körül) krónikájához. A kun nem a váradi püspök leányát ragadta magával, csupán egy szép leányt. Miután a lány lerántotta magával a lóról a pogányt, „akkor felpattant a pogány, és sokáig birkózott Szent Lászlóval; olyan sokáig, hogy a leány szekercével lesújtott a pogány egyik lábára, hogy az elesett. Akkor László a hitetlent a hajánál fogva tartotta; a leány lesújtott a nyakára. Tehát így mentette meg a király és a herceg a leányt a fogságtól, és örömmel hazamentek.” A falképek utolsó jelenete, a pihenés lehetne Mügeln Henrik elbeszélésének folytatása, de nincs róla írásos emlék.
Nem maradt fönn egy olyan írásos emlékünk sem, amely a ciklus összes jelenetét tartalmazná. Szembetűnő, hogy a fennmaradt történeti források egymástól mennyire eltérően mesélik el azt, amit falképeink rendkívüli pontossággal ábrázolnak. Találkozunk ugyan néhány variánssal a falképek esetében is, például Ócsán, ahol a lány a Képes krónikának megfelelően csak hátul figyeli az eseményeket. Ám a néhány ikonográfiai eltérés ellenére is arra kell gondolnunk, hogy kellett lennie olyan forrásnak, amely alapjául szolgált a képzőművészeti ábrázolásoknak. Az ábrázolás pontossága sok esetben pedig azt feltételezi, hogy mintakönyveket, vázlatokat használhattak, adhattak tovább. Ha a homoródkarácsonyfalvai falképet összehasonlítjuk a gelencei Szent László-falképciklussal, megdöbbentő hasonlóságot találunk a kettő között. A művészettörténészek feladata eldönteni, hogy egyetlen mesternek vagy műhelynek tulajdonítható-e ez a hasonlóság, vagy közös mintakönyvet használhattak. A szakirodalom szerint a gelencei falképet a XIV. század első felében festhették. Rajzos-vonalas stílusa korainak látszik. Valószínűnek tartjuk, hogy a homoródkarácsonyfalvai falképciklus is XIV. századi, de inkább a század második felében készülhetett.
origo.hu
Feljelentették Pankotai Lilit miután Orbán Viktor elpusztításáról beszélt
