Utcákat az ötvenhatosoknak!

A Magyarok Világszövetsége a rádió segítségével felhívással fordult az önkormányzatokhoz, hogy az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából nevezzenek el utcákat azokról a személyekről, akik a sorsfordító napok vezéralakjai, hősei, mártírjai voltak. A hallgató első reakciója az öröm; egyetértően bólogatunk, amikor a felhívást halljuk. Aztán arra gondolunk: miért kell erre buzdítani? Nem volt elég a rendszerváltás óta eltelt tizenhat év, hogy utcaneveket kapjanak azok, akik immár a magyar történelem nagyjai között foglalnak helyet?
Lehet, hogy a nagy francia filozófusnak, Montaigne-nek van igaza: „Nincs, ami jobban bevésne egy dolgot az emlékezetbe, mint a vágy, hogy elfelejtsük.” Ránk, magyarokra, sajnos, illenek a szavak, mi ugyanis felejtő nemzet vagyunk. Miért van az, hogy bennünket örökösen figyelmeztetni kell arra, ami kötelességünk volna? Már régóta utcatábláknak is kellene őrizniük e jeles történelmi alakok emlékét.
Az első Széchenyi tér Pesten 1846-ban a lakosságtól kapta a nevét. A még élő „legnagyobb magyart” tüntette ki a polgár vele. Kaphat-e nagyobb elismerést hazafi a nép szavánál? Egyébként ebben az időszakban indult meg a városok tanácsa által elhatározott utcakeresztelések sorozata. A szabadságharc alatt lett többek között a Várban a Dísz térből István tér, az Úri utcából Batthyány utca, a Bécsi kapu utcából pedig Kossuth utca. Ha a szovjet intervenció 1956. november 4-én nem következik be, hasonló utcakeresztelésekre lehetett volna számítani. De ahogy 1849-ben Havas József királyi biztos parancsára mindegyiket visszakeresztelték, úgy lett az októberi Magyar ifjúság útjából is 1957-ben Népköztársaság útja, mert a történtek után Sztálin út mégsem lehetett.
Harminckét éven át, 1957-től 1989-ig, Kádár János regnálása alatt nem kaphattak a forradalom hősei utcanevet. De 1989-ben az akadály elmúlt, s ily módon is megbecsülhettük volna őket. Az egyetlen Nagy Imre tér a Vízivárosban a mementó, ahol a tér egyik oldalán a forradalom miniszterelnökének bírósági tárgyalását lefolytatták. A többinek se híre, se hamva a fővárosban. A vidéki állapotokat nem ismerem, de félek, hasonló a helyzet. Csendesen kérdezem: Szigethy Attila, Brusznyay Árpád vagy Tihanyi Árpád kapott-e utcát Győrben, Veszprémben vagy Mosonmagyaróvárott? Ezzel együtt a vidéki emberekben még jobban bízom, mint a budapesti döntéshozókban.
Magyarországon az utcanevek évszázados fennmaradásának nincsenek hagyományai. Ellenkezőleg. Az átkeresztelések követnek minden politikai változást. Csak 1989–1990-ben – a visszakeresztelések idején – nem soroltuk be a forradalom katonáit a kitüntetettek közé. Pedig 1989–1997 között mintegy 520 új utcanév született Budapesten. Közülük körülbelül 210 a régi nevek visszaállítása volt. A fennmaradó 310-ből azonban csak egy jutott az ötvenhatosoknak. Nagy Imre teret kapott, mert ez mégis csak elkerülhetetlen volt.
Ha nem félnék a szavaktól, azt írnám: szégyenletes.
Kezdetben személyekről ritkán neveztek el utcákat, s akkor sem az ország történelmében vagy kultúrájában viselt fontos szerepük miatt, hanem az utcában álló házuk vagy az általuk közcélra adományozott terület okán, viszont számos utca kapta a nevét aszerint, hogy mely település felé irányul, hol fekszik, mi a funkciója. Ilyen ősi utcanév volt például a Ceglédi utca Budapesten (a mai Kecskeméti utca), vagy a Kis utca, Nagy utca, Szűk utca stb. (Napjainkban a Kanyargó utca.) Máig tartó vita persze, hogy mi a fontosabb: egy hagyományt őrző utcaelnevezés, vagy az, hogy jelentős személyiségről nevezzenek el egy közterületet. Gallina Ferenc egykori fővárosi tanácsnok Budapest utcaneveiről szóló, a múlt század elején napvilágot látott tanulmányában nehezményezi, hogy a Bomba teret átkeresztelték Batthyány térre (1905-ben), és mintaként állítja elénk más európai városok megőrzött elnevezéseit, ugyanakkor sorozatosan említ jelentős személyeket a magyar történelemből, akik eladdig „nem kaptak utcát Pesten”. Közöttük van az aradi vértanúk közül Pöltenberg Ernő és Leiningen Károly. Később aztán teljesült a vágya. Remélhetjük-e, hogy így lesz az ötvenhatosok esetében is? Csakhogy az ötvenedik évfordulón már joggal türelmetlenkedik a városlakó.
Rosszak az egyéb tapasztalatok is, pedig hihetnők, hogy például a sport bajnokait nagyobb megbecsülés övezi, amikor utcát vagy teret neveznek el róluk, mint a történelem neves személyiségeit. De tévedünk: szinte hihetetlen, csak első olimpiai bajnokunkat illeti a babér! A Margitszigeten, az általa tervezett sportuszoda előtt található a Hajós Alfréd sétány. A többiekről hallgat az utcajegyzék. A Magyar Olimpiai Bizottság 2005-ös, jubileumi kiadványa 157 aranyérem történetét meséli el. Lehetne válogatni.
Amikor a Budapest Sportcsarnokot átadni készültek rendeltetésének, több cikkben foglalkoztam azzal, kiről kellene elnevezni. Írókat, politikusokat, művészeket, a közélet elismert szereplőit szólaltattam meg, akik jobbnál jobb ötleteket vetettek fel. De hiába volt a sok ötlet, az igyekezet. Maradt a semmitmondó név. Aztán jött a szomorú vég, a csarnok leégett, és épült helyette egy új. Siettem ismét megírni, hogy nagy sportolóink egyikéről kellene elnevezni – de ezt sem hallották meg. Feladtam, mint annyi mindent már a szavak gyengülésével… Aztán az utolsó utáni pillanatban a Budapest Sportarénát mégis Papp Lászlóról nevezték el.
Most már van Puskás-, Hidegkuti- és Szusza-stadion is, de utcája, bocsánat, sétánya, csak Hajós Alfrédnak van. Miközben a főváros területén közel 8000 az elnevezett közterületek száma. Az önkormányzatok vajon büszkék-e erre az aránytalanságra?
A törvény arról rendelkezik, hogy személyről utcát elnevezni csak halála után legalább 25 év elmúltával lehet. Aztán: utcaelnevezéssel emléket állítani olyan magyar személynek lehet: a) akinek közismert tevékenysége a nemzet történelmében kiemelkedő jelentőségű volt és személye közmegbecsülésnek örvend; b) aki a tudomány, művelődés, sport vagy a társadalmi élet területén kimagaslóan jelentőset tett vagy alkotott, és ezáltal személyének emléke megőrzésre méltó. Stb.
Jó törvényeink már vannak, csak az alkalmazásukkal van némi baj. A már említett Gallina Ferenc doktor írja: „Az utcai névtáblák tömkelege egy-egy óriási emlékalbum, egy-egy hatalmas, élő lexikon, amely a legkülönbözőbb dolgokra emlékeztet, figyelmeztet és tanít bennünket. Az utcanévtáblák történelmi mementók, kultúrhistóriai, várostörténeti dokumentumok. Beszélnek a múltról, halkan, meghitten, elmondják a jelent, és intelmet adnak a jövőre.”
Az 1956-os forradalom 50. évfordulója újabb lehetőség a figyelemre, az intelemre. Utcát kaphatna Angyal István, Bárány János, Brusznyai Árpád, Donáth Ferenc, Földes Gábor, Gimes Miklós, Kéthly Anna, Kósa Pál, Maléter Pál, Mansfeld Péter, Mecséri János, Nickelsburg László, Szabó János, Szigethy Attila, Szirmai Ottó, Tihanyi Árpád, Tóth Ilona és még sokan mások.
A hírnév illanó, a népszerűség véletlen. A mulandóság az egyetlen biztos dolog az életben. Ne számítson a világszövetség gyors sikerre. Állítólag több százan várnak arra, hogy utcát kapjanak Budapesten.
A halottak türelmesek.