Vörös rigmusok

Rejtőzködő Magyarország

Összhangban a marxizmus társadalomképével, a szocialista irodalomszemlélet minden korábbi alkotást és életművet az osztályharc történetében betöltött, konstruált szerep alapján ítélt meg. Ami ebből kilógott, azt vagy kifejezetten értéktelennek minősítette, vagy egyszerűen elhallgatta. Voltak azonban olyan jó szándékú, derék fűzfapoéták vagy közepesen tehetséges költők is a szocialista költészet hazai hajnalának idején, akikkel ideológiai téren nem lehetett baj, ám szerényebb teljesítményüket még a helyes eszmerendszerhez való igazodás mértéke sem fedhette el. Róluk legföljebb apró betűs részeket olvashatunk irodalomtörténeti összefoglalásokban, és többet valóban nem érdemelnek, legalábbis az érték szempontjából nem. Más vonatkozásban azonban nagyon is érdekesek lehetnek.
Közéjük tartozott Farkas Antal (1875–1940) tanyasi tanító is, aki 1902-ben felcsapott újságírónak, a Makó és Vidéke, majd a Szegedi Napló, később a Népszava és a Borsszem Jankó munkatársa lett. A Tanácsköztársaság bukása után jobbnak látta elmenekülni az országból, s csak 1928-ban tért vissza. Újságírói tevékenysége mellett kitartóan próbálkozott versfaragással is. Nem egy csapásra vált szocialista költővé, hanem apránként, de ez a változás semmiféle hatással nem volt költői tehetségére, amely egész pályája során változatlanul stagnált valahol mélyen.
A törekvő poéta még Ady figyelmét is magára vonta, aki Hajh, mennyi költő című 1914-es írásában külön is megemlékezett róla. „Farkas Antal például – írta a Nyugatban – (Templomtüzek, vörös zsoltárok) proletárköltő, talán a legkülönb, de egyben nagyon előkelő poéta is. Kötik a kipróbált formák, ha biztos, és töri őket, de a zseni, a géniusz illata csap meg, mint májusi virágos ág, egyik-másik versében.” Hogy melyik versére gondolhatott Ady – egyébként szokott módon epés írásában –, az sajnos nem derül ki. A Templomtüzek… tökéletes szürkesége miatt nehéz bármelyik művét is kiemelni, bár tagadhatatlan, hogy ez a kötet a következőhöz képest még tartalmaz némi érdekességet.
Ady viszont valószínűleg már nem olvashatta a következő kötetet, amely 1919-ben jelent meg nyomtatásban, méghozzá állami pénzen, a Közoktatásügyi Népbiztosság kiadásában. A vékony kis füzet – Fekete nóták, vörös rigmusok – négy év költői termését tartalmazza. A verskötet borítóján vörös csillag látható, valamint az ideológiai helyességet szavatoló jelmondat: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Kereken harminc költeményt tartalmaz a könyvecske, amelyet a körülményekhez és a korabeli propagandakiadványok színvonalához képest kiváló papirosra nyomtattak. Lehetséges, hogy van valamilyen titkos struktúrája a kötetnek, de az olvasó számára inkább úgy tűnik, a szerző egyszerűen „ömlesztve” közli meglehetősen egyszerű zengeményeit. Az első opus a Tábori posta valahová Oroszországba, az utolsó pedig A vöröskatona indul. A legtöbb szerkesztést az időbeliség adja: a háborútól megcsömörlő költő a kötet végére felcsap vöröskatonának.
Jellegtelen és értéktelen kurzusmű az első verstől az utolsóig mind. A jobbak legalább Adyt utánozzák, bár Ady saját epigonjainak köréből kivette Farkas Antalt. „A legtöbb közülök – írta – azt hiszi, hogy ha nem több, legalábbis Ady lesz. Szegények (nem a most idejegyzettek), ha tudnák, hogy ez se nem mulatságos, se nem szükséges.”
Ami ezt az ordítóan gyöngécske kötetet mégis érdekessé teheti a mai olvasó számára, az abban a különbözőségben rejlik, ami az 1950 utáni kurzusköltészethez képest tapasztalható. Farkas Antal még a maga sablonjai szerint vált szocialista költővé, a későbbiek viszont már párthatározatokhoz igazodtak. S így minden tehetségtelensége ellenére is eredetibb és érdekesebb azoknál, akiket már a totális diktatúra mozgatott.
Mégis mulatságos igyekezete, és valószínűleg nem csak a mai olvasó számára tűnik annak. A Fekete nóták, vörös rigmusok általam olvasott példánya korábban Kovács János tulajdona volt, gondolom, a húszas–harmincas években. Egyetlen mondatot írt a borítóra: „Magántulajdon, tehát szent.” Mintha attól félt volna, hogy a jobb sorsra érdemes szocialista költő fércművét valaki tréfás kedvében elkommunizálja tőle.