A hazugságtól a zsarnokságig

Gyurcsány Ferenc „nem fejtette ki az igazság minden elemét” a magyar államháztartás állapotáról – mondta a héten egy ellenzéki képviselő egy országgyűlési bizottsági ülésen. Magyarán: a kormányfő hazudott. A kijelentésben nincs semmi újdonság. Ma Magyarországon tízmillióból tízmillió ember tudja – beleértve az újszülötteket és az aggastyánokat is –, hogy a szocialista politikusnak a választási kampányban tett ígéreteinek még az ellenkezője sem igaz. Az ellenzéki kijelentésnek – mármint hogy a kormányfő hazudott – azonban meglepő következménye lett: az ülésen jelen lévő Gyurcsány Ferenc reagált.
Nagyon meg volt bántva.
Emberileg ez érthető. Képzeljünk el egy díszes, faragott faburkolattal és süppedős szőnyeggel ékes nagy termet az Országházban, amely tömve van emberekkel: politikusokkal, hivatalnokokkal, újságírókkal, mikrofonokkal és kamerákkal. Mondhatni, ország-világ szeme előtt olvassák a Magyar Köztársaság miniszterelnökének fejére az – egyébként mindannyiunk által ismert – tényt, hogy az adópolitikáról, az államadósságról, a vizitdíjról és még ki tudja, hány témáról homlokegyenest mást mondott az áprilisi országgyűlési választások előtt, mint azután. A miniszterelnök meglehetősen nehéz helyzetben volt. Az önnön megfogalmazásában szállóigévé vált, „az igazság elemeinek kibontásáról” szóló vallomása után nem teheti meg, hogy – mint öntudatos ember – visszautasítsa, kikérje magának a sértést. Ha meg szó nélkül hagyja, az olyan fokú beismerése a véteknek, ami morális megsemmisüléshez vezet.
Drámai helyzet. Különösen azért, mert ahogy a lakossági fórumok bekiabálóitól, a parlamentben is bármikor megkaphatja a miniszterelnök a hazugság bélyegét. Így pedig nehéz lesz fölülről lefelé beszélni az ellenzékkel, ami pedig a parlamenti diskurzus szokásos tónusa. Izgalmas pillanatok voltak, amikor a parlamenti bizottsági koreográfia szerint a fideszes megszólítás után jó fél órával szóra emelkedett a miniszterelnök, akiről ismerősei, közeli munkatársai tudják, hogy hirtelen indulatú, kiszámíthatatlan ember. Ezúttal azonban valószínűleg jó előre készült az ellenzéki támadásra.
„Ha nem tudod megtámadni ellenfeled állításait, támadd meg őt magát!” – ez az ókori bölcsesség nagy karriert futott be a magyar pártpolitikában. A politológusok hitelességi versenynek nevezik a játékot, amelyben nem az számít, hogy mit mond, hanem az, hogy ki mondja. Gyurcsány válaszának lényege az volt: annak a Fidesznek a politikusa nevez engem hazugnak – szöveghívebben: tart nekem kiselőadást morálról, hazaszeretetről –, amely… S innen tetszőlegesen folytatható, hogy a jelenben és múltban milyen tettéért bírálja a mindenkori kormányfő a mindenkori ellenzéket.
Gyurcsány azonban nem elégedett meg az általános bírálattal. Ha már hazugsággal vádolta őt, a miniszterelnököt, leendő pártelnököt egy ellenzéki politikus, akkor válaszul azt a pimaszt is hazugságon kell érni. A fideszes honatya történetesen Nógrádi Zoltán volt. Az európai ügyek bizottságának tagjaként arra emlékeztette a kormányfőt, hogy az általa létrehozott fejlesztéspolitikai intézményrendszer parlamenti ellenőrzése hiányos. Magyarul: a kormányfő felállított egy hivatalt, élére ültette bizalmas emberét, és azt, hogy a fejlesztési milliárdokat ki és milyen alapon osztja el, nem köti mások orrára. A fideszes képviselő konkrét javaslatokat terjesztett elő, amelyek megvalósulása esetén az ellenzék is beleláthatna az uniós pénzek elosztásának részleteibe. Állításának alátámasztására Nógrádi Zoltán idézett a Transparency International nemzetközi civil szervezet vizsgálati jelentéséből, amely bíráló megállapítást tett a magyar fejlesztési hivatal tevékenységére. A jelentés szerint „a tervezés nyilvánossága és a társadalmi egyeztetés szempontjából a kormány csak elvesztegette az időt. A tervezés struktúrája, eljárásrendje továbbra sem átlátható, nem valósulhat meg hatékony társadalmi egyeztetés, a civil partnerek bevonása nem megfelelő szintű.”
A kormányfő segítői a bizottsági ülés alatt nem tétlenkedtek, előkeresték a dokumentumot, és a Transparency International jelentésének szövegéből egy másik mondatot emeltek ki. Ezt nem tudjuk szó szerint idézni, de nagyjából azt tartalmazta, hogy hazánkban mindent egybevetve jól ment a Nemzeti fejlesztési terv előkészítése. Az idézet citálása után a miniszterelnök gúnyosan bírálta az ellenfél eljárását. Az papol morálról, igazmondásról, aki a maga mondandójában sem bontotta ki „az igazság minden részletét?” – kérdezte szónoki hévvel, majd még maróbban arról meditált, hogy vajon hogyan történhetett ez. „Nem feltételezem, hogy a képviselő úr szándékosan emelte ki az idézett mondatot. Bizonyára összeragadt két lap a jelentésben, azért nem találkozott a dicsérő tartalmú részlettel.”
Íme, a bűvészmutatvány sikerült. A politikai hazugságok parafenoménja, a be nem tartható politikai ígéreteket húszemeletes ház méretű óriásplakátokon hirdető Gyurcsány kormányfő úgy fűzte a szót, hogy a végén még ő ítélkezhessen az ellenzéki politikus felett! Tegyük hozzá, ehhez kellett a bizottsági ügymenet kötöttsége: a letromfoltnak nem volt módja válaszolni. Mert egyébként elmondhatta volna, hogy egy több mint tízoldalas terjedelmű szakmai jelentésből nem nagy mutatvány két, akár ellentétes tartalmúnak látszó részletet kiragadni, és az efféle értelmezési vita nem mérhető az olyan ténybeli és sorozatos hazugságokhoz, amelyeket a szocialisták a választási kampányban mindannyiunk szeme láttára elkövettek. A miniszterelnök tehát, úgy tűnik, azt a harcmodort alkalmazza a jövőben, hogy saját hazugságainak bűnét ellenfelei vélt hibáinak fölemlegetésével igyekszik elfedni. A morális svédcsavar valahogy így kottázható: „Lehet, hogy mi hazudtunk, de azt azért tettük, hogy legyőzhessük ellenfeleinket. Mi megbocsátunk magunknak, és reméljük, a támogatóink is megbocsátanak nekünk. Ellenfeleink vétkeire azonban nincs mentség.”
Agyafúrt, de alapjában véve mégiscsak szánalmas gondolatmenet ez. Legfőképpen azért, mert az óriásplakátokon bátorságot hirdető politikus jellembeli gyengeségét árulja el. Az igyekszik mindenestül megsemmisíteni, ellehetetleníteni az ellenfelét, aki fél megmérkőzni vele becsületes harcban. És aki fél vállalni a nyílt harcot, az beismeri, hogy híjával van azoknak az adottságoknak, tehetségnek, érdemeknek, amelyek egy politikai csoportosulást alkalmassá tesznek a közösség érdekeinek képviseletére. A sokat idézett bibói mondás, amely szerint demokrata az, aki nem fél, ebben az összefüggésben új értelmet kap. A demokrata nem fél szemtől szembeni küzdelemben megméretkezni, biztos önmagában. Aki viszont válogatás nélkül minden, akár becstelen és hazug eszközt is bevet, hogy ellenfelét még a versenypálya közelébe se engedjék, az nem demokrata. Az legbelül fél. És ebből a félelemből születik aztán a rendőrállamot idéző kormányzás, a szabadságjogok sorozatos megsértése és kétségbevonása, valamint a közmédiák feletti kormánybefolyás totálissá tétele. A hazugságból így lesz félelemkeltés, a félelemkeltésből a jogok korlátozása, abból pedig a zsarnokság.
A nagy hazugságkorszakon tavasszal már túlestünk. Most a félelemkeltés időszakát éljük. A jogok korlátozásából is kaptunk ízelítőt a közszolgálati médiumok megrendszabályozásánál, s főként az ellenzék kritikára való alkotmányos és politikai alapjogának gyurcsányi kétségbevonásával. A bírálat természetes szabadságának megvonása már zsarnoki allűr, s reméljük, hogy nem kell megérnünk egy új zsarnokság megszületését.