A legvidámabb barokk (II.)

MEGINT CSAK
– a papír rivaldáján kellene átmennie…átmentenem a színpadon elhangzó szövegeimet. Mire ezek a sorok megjelennek…
– Még csak itt… (jelennek meg) új estemből, A legvidámabb barokk-ból, ezek a szövegrészletek. De rá két napra már…és aztán jövő csütörtökön – Pécsett, az ősfőpróbán és a Budapesti Kamaraszínházban a premieren – már menthetetlenül minden szöveg el is hangzik élőben. Mondanám, hogy úgy olvassa tehát ezeket a kivonatolt, összefüggéseikből is időnként kiragadott szövegrészleteket a kedves újságolvasó, hogy a holt betűket hangzónak képzelve, mögöttük meghall engem… két el-el. (Belepusztulni csak nekem kutyakötelességem.)
Talán csak azért nem végérvényesen…(ott a színpadon halni meg), mert itt élned…ítélned kell!

NEM VAGYOK MÉG KLASSZIKUS
– Nem teszek utána kérdőjelet… Szóval nem kell kívülről tudni, még emlékezni sem (például most a múltheti cikkemre.) Elegánsabb lett volna mottóként visszaidézni valamit belőle… a mostani írás érthetősége végett, de oda, a jobb felső sarokba biggyesztve, még kurziváltan is túl hosszú lenne. Tehát ide idézi (szellemem:) – Kicsit gyanús vagyok önmagam előtt is, hogy a negatív figurákat is olyan élethűen adom – majd – elő. Egyesszám első személyben mondom ugyanis el műsoromat, magamra vállalva a múlt bűneit. (Hogy a maiakat addig se kelljen.)

VALAMIT MÉG KI SZERETNÉK PRÓBÁLNI
– Majdnem ezzel a mondattal fejezem be estemet…illetve már ráadásként… (a nem mindennapi siker végett.) Az eredeti „Mario és a varázsló” -ból próbálnék ki most itt (egyelőre még csak a színpadon!) egy kis részletet. Mert mindenekelőtt Latinovits, az átdolgozás e l l e n é r e volt óriási. Ugyanis beültettek egy statisztát minden előadásra, a nézőtérre, s amikor a varázsló azt mondta: „Álljon fel!” – a statiszta felállt. „Görnyedj meg!” – mondta Cipolla, s az, a szerepe szerint, meggörnyedt. „Legyen hascsikarásod!” – és lőn. Lett. Majdnem igazi. (Ha tehetséges volt a statiszta.) És a varázsló el is játszotta, fantasztikus szuggesztivitással a varázslatot. Csak éppen az eredeti Thomas Mann novellában valóban megtörtént. Sajnos. – Nem a statisztával, hanem a mindenkori gyanútlan nézővel.

MOST EZT PRÓBÁLNÁM KI
– Ismétlem: csak a színpadon…egyelőre… (de az életből „ellesve”.)
Pedig már bánom, hogy egyáltalán belekezdtem…S mivel nem megy… (a gyanútlan néző felállítása) mágiával…tudunk, mi más hangon is beszélni!
– Engem nem azért helyeztek ide, hogy magát onnan ne helyezzem el. Á l l á s t kínáltunk magának. Így menne felfelé a pályája. – Nézze, rendben van, ne álljon fel, jogában áll. (Elvégre jogállamban élünk.) – Tudja, mennyibe kerül az államnak egy színházi szék?! De csak maradjon. A nagyobbik gyerek szája elől vettem el a falatot. A még nagyobbiknak. (Szegény kicsik.) Nem akarom befolyásolni. Távol áll tőlem. Ül. – Nézze magának is jól jön egy kis mellékes…Itt vannak a jótállási papírok…– Pont vele fogok bajlódni. – Mit ül itt?! Számoltat itt magának. – Üldögélünk, üldögélünk, éldegélünk, eldöglünk?! – Fel fogsz állni, te nyomorult! – Bocsánat! Barátilag, nyomatékosan, jól felfogott érdekében. – Megvannak az eszköztelenségeink. – Tudja, hogy hányan állnak nekünk?! – Mi az, már felállni sem tudunk? – Na most már elég legyen, mert odamegyek! Lefújjuk a port az aktákról. Örüljön, hogy lyuk van az életrajzán.Az a világ elmúúúlt! (Ez még nem jött meg.)
– Na, stramman, vidáman, öntudatosan! – Nem akarok célozni… de ha odatalálok… (lőni.) – Kis kávé? Konyak? Akar egy cigarettát elszívni? Mossák fel…Sté auf! Sztend áp!…Sztánytye!

– NA ÁLLJON MEG A MENET!
Majd adok én maguknak! Mi van itt?! Üllősztrájk?!!
– Most maga kényelemből ül vagy meggyőződésből? – Nem tudunk más elméletet felállítani. – Hivatalból felszólítom, hogy hagyja el az ülőkéjét. – De beült, de beült…Vegye csak el a helyet más elől. – Mi az, maga egy ellenülő? (Az ilyen üllött alakok…)

NEM AKAROM Á(L)LTATNI…
De meg vannak számlálva az óráim… Méghogy perc-emberke… (Több életet tettem már tönkre.)
– Mit csip-csip-Cipollázik itten…?!
Nem vagyok én vakvarjúcska! Vegye tudomásul, hogy Cipolla, még él és virulens. (Cipolla álnéven.) Mario csak az egyik fejét találta el. Azért álnéven… (mert különben néven kellene nevezni.)

UTOLJÁRA SZÉPEN FENYEGETEM!
– Idefigyeljen, ha nem áll fel, én leültetem!
– Nem érti, hogy a kivétele erősíti a szabálytalanságot?!
– Nem látja, hogy a többiek mind szépen, rendesen, önszántamból ülnek? Mi lenne, ha mindenki külön ülne? (El-külön-ülne.)
– Egy okos nem fog száz bolondot kicsinálni!