Ezen a kora őszi, napsugaras szombat délelőttön sokan gyülekeztek a Nádasdy-vár belső udvarában. A külföldről és Magyarország különböző városaiból érkező vendégeket Takács Zoltán, a Nádasdy Ferenc Múzeum igazgatója és Muhr Albert, a huszártalálkozó egyik szervezője fogadta. A sárvári Huszár Múzeum Baráti Kör tizenhárom fővel alakult 1989. október 30-án, amelynek taglétszáma a világ tizenhét országából hamar háromszázra növekedett. A Nádasdy huszárok története – magyarázta Takács Zoltán – a török elleni felszabadító háborúban, 1685-ben kezdődött. Később nagy hadi sikereket arattak gróf Nádasdy Ferenc tábornok vezetése alatt 1716-ban, Temesvár ostrománál és 1717-ben, Nándorfehérvárnál. A magyar huszárok az 1848–49-es magyar szabadságharc alatt, később az első és a második világháborúban is hősiesen helytálltak. Történetük a második világháború befejeztével véget ért.
– Nagyapám, Muhr Ottmár ezredes, a 9. számú Nádasdy huszárezred parancsnoka – vette át a szót Muhr Albert – kilencvenkét évvel ezelőtt, 1914. december 11-én hősi halált halt Limanowánál, az oroszok elleni harcban. A Bruszilov orosz tábornok által vezetett ,,gőzhengert” megállították a jablonieci magaslaton. Az oroszok közül nyolcszázan haltak meg ebben az ütközetben, és több mint kétszáz emberük a huszárok fogságába esett. Muhr Albert lengyel történészekre hivatkozva elmondta, hogy a limanowai csata sorsdöntő jelentőségű volt, mert ha a támadást a magyar huszárok nem állítják meg, akkor az oroszok Krakkóig meg sem álltak volna.
Az unoka, Muhr Albert volt fradista, válogatott jégkorongozó a hetvenes években egy lengyel–magyar mérkőzés után látogatta meg Limanowában először azt a katonai temetőt, ahol a magyar huszárok és nagyapja méltó helyen nyugszanak. – Nagy becsben tartják ott a magyarokat – emlékezett vissza a látottakra –, a lengyelek a huszárok tiszteletére egy emlékművet állítottak, Muhr Ottmár ezredes emlékére pedig mauzóleumot építettek. A sírfelirat önmagáért beszél: „1914. december 11–12-én ezredes urukkal együtt halt huszárok drága vérének, kemény öklének, szótlan magyar hűségének emlékére.” A Nádasdy huszárezred ereklyetárgyai a huszárezred még élő tisztikarának akaratára, 1983 tavaszán Bécsből a sárvári múzeumba kerültek.
Ákosfalvy Szilágyi Mihály 91 éves huszár hadnagyot még az ünnepség megkezdése előtt a kiállítóteremben találtam. Éppen az egyik vitrinben bemutatott harci kürtöt és a szablyákat tanulmányozta. Megtudtam tőle, hogy a második világháború alatt négy évig Nagyváradon szolgált, a 3. számú Nádasdy huszárezredben. Főként a lovas felderítésekben vett részt. Ha kellett, akkor a huszárokat a T–34-esek ellen is bevetették – mesélte. – Ha olyanok voltak a domborzati viszonyok, akkor a lovas huszárok gyors mozgásukkal, néhány kézigránáttal meg tudtak semmisíteni egy harckocsit.
A tizedik sárvári huszártalálkozó résztvevőit Dénes Tibor polgármester köszöntötte, kiemelvén a magyar huszárokat jellemező, a nemzetért, a hazáért való odaadást. Kifejezte örömét, hogy a volt huszárok mellett családtagok, rokonok és sok fiatal is eljött erre a találkozóra, így van remény, hogy ezek a nemes hagyományok továbbélnek. A huszárok közgyűlésén Babochay György, a baráti kör ügyvezetője összegezte a múltat, majd bemutatkoztak a lengyel vendégek, élükön a limanowai polgármesterrel, Marek Czeczotkával. Magukkal hozott videofilmen mutatták be a városukat, a nagy harcok helyszíneit, a magyar huszárok emlékhelyeit és a magyar–lengyel barátságot jelképező találkozókat.
A délutáni koszorúzás és szentmise előtt volt idő néhány volt huszárral és hozzátartozóival beszélgetni. A nyolcvan éven felüli Csiky László Csaba az 5. önálló huszárszázadban Tordán, Máriássy László hadnagy a 4. számú Hadik András huszárezredben, Nyíregyházán szolgált.
– A távolság ellenére mégis ismertük egymást, mert a huszárság egy osztályt képviselt, egy körbe, egy csapatba tartoztak – jegyezte meg Máriássy László.
– A huszártisztek egyfajta stílust, gondolkodásmódot is képviseltek – vágott közbe Csiky László Csaba zászlós. – Nem engedhettük meg magunknak egymással szemben a káromkodást, a trágárságot. Ez összefüggött az egymásra utaltsággal, a bajtársiassággal.
De a hölgyek is magukénak érzik a huszárok bajtársi szellemiségének ápolását. A 22 éves szociálpedagógus, Gálbory Viktória nagyapja Nyíregyházán, a Hadik huszárezrednél szolgált. Viktória úgy látja, hogy ebben a modern világban a hagyományok rohamos gyorsasággal elvesznek, s ezt meg kell állítani.
A sárvári találkozón jelen volt Szentgyörgyvölgyi Péter volt országgyűlési képviselő, a baráti kör ellenőrző bizottságának elnöke. Nagyapja és az édesapja is huszártiszt volt, fényképeik, kitüntetéseik a huszármúzeumban láthatók. A politikus édesapja, Szentgyörgyvölgyi Gábor százados negyvenhat kilósan jött haza a szovjet fogságból, s rá két hónapra meghalt. A keresztapjának sem volt nagyobb szerencséje, mert Kemény Pál huszár százados 1944-ben Varsó mellett esett el. Szentgyörgyvölgyi Péter elmondása szerint a magyarok nem segítettek a németeknek a varsói felkelés leverésében, hanem az oroszokkal vették fel a harcot. Hogy miért kell a huszárság nemes hagyományait ápolni? Erre a kérdésre Szentgyörgyvölgyi Péter egy Garai Gábor-verssel válaszolt: „Csak korcs nemzet felejt el hős nagyságot / Csak elfajult kor nagy elődöket / Az igaz ember elmegy ősei sírjához / s gyújt régi fénynél új szövétneket.”
A volt huszárok találkozója szombat késő délután, a Kossuth téren a huszár hősi emlékmű megkoszorúzásával, majd a Szent László-templomban megtartott szentmisével ért véget. Nagy Kálmán huszár ezredes, a sárvári Huszár Múzeum Baráti Kör 97 éves elnöke is aktív részese volt a programoknak. A Ludovikán 1931-ben avatták tisztté. Részt vett 1939-ben Kárpátalja visszafoglalásában, a 3. huszárezreddel bevonult Munkácsra, Ungvárra és Beregszászra. Hősiesen viselkedett Nagy Kálmán 1956. november 4-én is, amikor Mindszenty József hercegprímást menekítette el a szovjetek elől.
– A honvédelmi minisztériumba tartottam, hogy segítsek a bajtársaimnak, amikor láttam, hogy az oroszok foglalják el az épületet. Mint katonaviselt ember tudtam, hogy az Országházra is ez a sors vár. Visszamentem a Parlamentbe, ahol Mindszenty tartózkodott, mivel előzőleg az épület előtt találkoztam vele, és közöltem, hogy vége a szervezett védelemnek. Nem akartam, hogy az oroszok kezére kerüljön. A hercegprímást az egyik szobában találtam, és rábeszéltem, hogy azonnal menjünk át az amerikai követségre. Harckocsik között kísértem a nagykövetségre. Szerencsénkre senki sem ismerte fel, a reverendáját egy nagy kabát takarta. A pufajkások kerestek, de egészen 1958. október 25-ig nem tudták, hogy én mentettem meg Magyarország hercegprímását a szörnyűségek elől. Aztán megtaláltak, bevittek a Fő utcára, három hónapig nem hagytak aludni, végül tizenöt év börtönbüntetésre ítéltek, mert a népi demokrácia „gyűlölt személyét” megmentettem. Szerencsémre engem nem akasztottak fel, mint Pálinkás (Pallavicini őrgróf) őrnagyot, aki parancsra szabadította ki Mindszentyt Felsőpetényben. Én mindezt önszántamból tettem. A rám kimért öt év két hónapot leültem. Nyolcvanegy éves koromban, 1990-ben rehabilitáltak, azóta kapok nyugdíjat.
Az utolsó huszárvirtusról Mindszenty József is beszámol az Emlékirataim című könyvében. Igaz, nem tudta, később sem tudta kideríteni, hogy ki volt az tiszt, aki átkísérte az amerikaiakhoz. Most már tudjuk, Nagy Kálmán huszár ezredes volt az.
origo.hu
Júliusban megváltozik az 1-es villamos útvonala
