Több mint negyed század telt el az 1979-es iráni forradalom óta. Ez idő alatt új nemzedék nőtt fel. Milyen változást jelent ez a perzsa társadalomban?
– Irán népessége rohamosan gyarapodott a forradalmat követően: 1979-ben harmincmillió körül mozgott, mára pedig már a hetvenmilliót is meghaladta – kezdte elemzését N. Rózsa Erzsébet. – Nagyon fiatal lakosságról van szó, amelynek nincs személyes tapasztalata sem a sah rendszeréről, sem a forradalom eseményeiről. Óriás megapoliszok nőttek ki, mint Teherán a maga 15 millió lakójával, de más milliós városokat is megnevezhetnénk. A városiak teljesen más életmódot folytatnak, mint a vidéki lakosság, amely mezőgazdasági munkából próbál megélni, ráadásul nehéz éghajlati körülmények közt. Az urbanizáció egyébként az egész Közel-Keleten jelentős változást hozott. A nagyvárosok vonzereje megnőtt, óriási tömegek áramlanak ezekre a helyekre. Ám ezzel meg is jelennek a föld más tájékán tapasztalható problémák: a szegénynegyedek, a rosszul kiépített közművek rendszere. Ugyanakkor az emberek műholdas csatornákat néznek, és Irán is tele van internetkávézókkal. Valószínűleg már a hatalom is belenyugodott abba, hogy nem lehet a lakosságot a hírektől, információktól távol tartani. Ehhez az is hozzájárul, hogy jelentős létszámú iráni kolónia él külföldön, az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. Ez a tömeg szabadon utazhat, tehát tájékozódási forrást jelent.
– Az iráni fiatalság nagy része meglepően érdeklődő és jól tájékozott a világ dolgairól. Minek köszönhető ez?
– Irán nem arab ország, de ez a megállapítás a térségben lévő országokra is igaz. Talán az iráni oktatási rendszerben keresendő ennek a kulcsa, az országban rengeteg egyetem működik. Meglepően nagy a lányok aránya, az egyetemisták picit több mint a fele lány. Nagy a kíváncsiság a külföld iránt. Talán a politikai helyzet is adott egy lökést ennek, ugyanis 2002 januárjában Bush amerikai elnök a „gonosz tengelyéhez” tartozó országok közé sorolta Iránt. A fiatalok körében népszerű az a gondolat, hogy ha nem is végleg, de szeretnének külföldön tanulni, kijutni a világba. Általában a nők helyzetén mérik le az iszlám világ szociális állapotait. Pár évvel ezelőtt feloldották azt a rendelkezést, hogy iráni diáklány csak úgy folytathatott külföldön tanulmányokat, ha a család egyik férfi tagja elkísérte és vele élt. Ma már az iráni lányok is szabadon utazhatnak, sőt bármennyire is meglepő, a nők az iráni társadalom minden szintjén megtalálhatók. Az előző elnök egyik helyettese is nő volt, de az állami adminisztrációban, az egészségügyben, az oktatásban is szerepet vállalnak. Bár a látszat mást mutat – köztudomású, hogy Iránban még a külföldi nőknek is hagyományos öltözéket, legalább egy kendőt, kabátot kell viselniük az utcán –, ennek ellenére Irán a Közel-Kelet egyik olyan országa, ahol egyre erősödik a nők szerepvállalása.
– Irán teokratikus állam, amelyben a vallás meghatározó. Egyes nyugati források a mollák diktatúrájának minősítik, miközben a muzulmán demokrácia mintaországa, ahol valóban a nép által választott képviselők gyakorolják a hatalmat.
– A teokrácia felépítményét a mi pártállami berendezkedésünkhöz szoktam hasonlítani, amennyiben itt is kettős rendszerről volt szó. Formailag ugyanúgy jelen vannak és működnek a demokrácia intézményei: a hatalmi ágak kettéválnak, ugyanakkor közvetlenül a nép választja meg a parlament tagjait, a köztársasági elnököt és egy kevéssé látható szakértői csoportot. Az elnök helyzete sokkal inkább megfelel a mi miniszterelnöki pozíciónknak. Irán iszlám köztársaság, ahol a legfőbb hatalom istené – mondja ki az alkotmány. Már ebből adódik a kettősség. A vallási szféra, amelyet ideológiai szférának is nevezhetünk, mindent felülír, irányt ad a köztársasági rendszernek. Ennyiben áll meg a pártállami párhuzam, ugyanakkor egy nagyon érdekes elem figyelhető meg: Irán iszlám köztársaság, ezáltal a vallás az állami ideológia szintjére lépett. A vele szemben megjelenő ellenállás, passzív rezisztencia úgy nyilvánul meg, hogy a mecsetekben, amelyek a hivatalos vallásgyakorlás színterei, a pénteki imán kisebb a látogatottság, mint a szekuláris Törökországban vagy Egyiptomban, ahol az emberek a mecsetet körülvevő utcákon is imádkoznak. Iránban ilyet nem látunk, aki akar, az befér az imahelyre. De ez nem jelenti azt, hogy a nép nem vallásos. A népi vallásgyakorlat színterei a szentek sírjai, ahol a tizenkét imám valamilyen oldalági hozzátartozója nyugszik. Oda zarándokolnak a tömegek, s ott sosem tartanak pénteki imát. Ezek a helyek „civil fórumként” is működnek. Miután az emberek lerótták a vallásos kegyeletet, megbeszélik dolgaikat.
– Irán a világ negyedik kőolajimportőre. Óriási vagyont rejt a föld az ország alatt, ráadásul a térség hatalmas felvevőpiaccal rendelkezik. Elég csak Kínát és Indiát említeni. De vajon mennyire élvezi az olajbőség áldásait a hetvenmillió iráni?
– Ez nehéz kérdés. Az országban óriási a munkanélküliség. Az iráni adatok szerint az államnak évente több százezer új munkahelyet kellene teremtenie. Ahmadinezsád elnök valóban nagyon népszerű, bár tévedés lenne azt hinni, hogy az egész iráni nép egy emberként áll mellette az Amerikával való szembehelyezkedésben. A tavalyi elnökválasztást kifejezetten szociális programjával nyerte meg. Ez éppen arról szólt, hogy Irán bevételeinek, gyakorlatilag az olajjövedelemnek társadalmi újraelosztását ígérte. Megválasztásakor az olaj hordónkénti ára hatvan dollár körül állt, ami lehetőséget teremtett volna tervei megvalósítására, ám mégsem tudta elérni, hogy az ország olajbevételeinek egy részét a szegények megsegítésére és szociális programokra fordítsa, ugyanis a parlament nem fogadta el a javaslatot. A nukleáris vita most eltereli a figyelmet erről, s lehet arra hivatkozni, hogy az ország a nemzetközi közösség nyomása alatt áll.
– Hova tűntek a reformerők, akikről a világsajtó évek óta úgy számolt be, mint az iráni rendszer lehetséges jobbítóiról?
– Ők az elmúlt nyolc évben elvesztették tömegtámogatottságukat. A volt elnöknek, Hataminak az első ciklus végére már csökkent a népszerűsége, de igazán a második ciklusban hanyatlottak a mutatói. Ennek az az oka, hogy az iráni alkotmány korlátozta az elnök mozgásterét. Ez Ahmadinezsáddal is így van, még akkor is, ha most úgy érezzük, hogy azt csinál, amit akar. A háttérben lévő erőközpontok közötti egyensúly az, ami sok mindent meghatároz, befolyásol. A konzervatívokra sem lehet egységes jelzőt alkalmazni, mint ahogy a reformerekre sem. A tapasztalat az, hogy Iránban a különböző politikai köröket érdemes esetről esetre megvizsgálni. Például Ahmadinezsád elnököt ultrakonzervatívnak tartják, és ha a vallásos meggyőződését nézzük, ezt a jelzőt igaznak is találhatjuk, ugyanakkor ő volt az, aki javasolta, hogy a nők is látogathassák a futballmérkőzéseket. Ezt a javaslatot azonban a nagyajatollahok elvetették. Szerintük nincs rendjén, hogy a nők szőrös férfilábszárakat csodáljanak. Ahmadinezsád tehát ebben a kérdésben „nyugati” álláspontot foglalt el, ám hatalma kevésnek bizonyult. Irán vallási vezetésű ország, ám az irányítás korántsem egységes. Az alkotmányban is rögzített különböző döntéshozó csoportok léteznek, és az úgynevezett konzervatívok között is lehetnek különbségek. Az egészbe belejátszik a több ezer éves iráni pragmatizmus és diplomácia. Ha megnézzük Irán történelmét, akkor azt tapasztaljuk, hogy a pragmatizmus felülírhatja az ideológiai döntéseket, de legalábbis befolyásolja azokat.
– Sokan mégis úgy tartják, hogy Mahmúd Ahmadinezsádot a vallási körök „találták ki”.
– Van ilyen vélemény, de erről nem akarok nyilatkozni. Tény, hogy ő az első civil elnöke Iránnak a forradalom óta, viszont igen komoly vallási támogatottsággal. Furcsa helyzet állt elő azáltal, hogy a síita iszlámban a hívő szabadon megválaszthatja azt a nagyajatollahot, akinek a vallásértelmezését elfogadja. Ahmadinezsádot mind a mai napig támogatja Hamenei nagyajatollah – Irán tényleges vezetője –, azonban nem ő az, akinek a vallásértelmezését az elnök követi, hanem egy Meszbah-Jazdi nevű valóban ultrakonzervatív nagyajatollah. Meszbah-Jazdi ajatollah azt vallja, hogy hamarosan visszatér Mehdi, az eltűnt imám, így az ő visszatérésére készülünk. A klasszikus síita iszlám szerint a hívőnek szüksége van egy olyan jámbor, csalhatatlan, vallásban jártas személyre, aki számára a kor követelménye szerint elmagyarázza az iszlám tanokat. A síita felekezetben ilyen alapon alakult ki az a vallási struktúra, amelynek csúcsán a nagyajatollahok állnak. A hívőnek szüksége van arra, hogy valaki értelmezze számára a Koránt. Minden nagyajatollah működtet internetes honlapokat, amelyen a hívők kérdéseket tehetnek fel neki útmutatásra várva.
– Kívülről szemlélve úgy tűnik, mintha az atomnacionalizmus jegyében az egész ország felsorakozott volna az urándúsítási program mögé. Persze ez érthető is, hiszen Irán középhatalmi szerepének megerősítéséről, védelmének biztosításáról van szó.
– A nukleáris vitában az iráni vezetők sincsenek egységes állásponton. Legmarkánsabban két vélemény bontakozik ki. Az első szerint az országnak joga van a békés célú atomlétesítményekre, de nem kell mindenáron háborúig konfrontálódni a nemzetközi közösséggel. A másik vélemény azt tartja, hogy ebben a kérdésben a végsőkig el kell menni, mert az elvek a legfontosabbak. Az igen kiterjedt iráni sajtó – vagy kétezer sajtóterméket lehet megvásárolni az újságárusnál – nagyon sokat foglalkozik a nukleáris kérdéssel. Természetesen mindig az atom békés felhasználásáról beszélnek, miként ezt az iráni vezetés is következetesen hangoztatja. Ha Iránt ostromolják, akkor az egységesíti az országot, még azokat is arra készteti, hogy támogassák a jelenlegi kormányzati politikát, akik valójában nem értenek egyet vele. Számos amerikai elemző is arról ír, hogy az Egyesült Államoknak meg kellene egyeznie Iránnal. Kettejük játszmájáról van szó. Washington évek óta nyíltan fenyegeti Iránt, a sajtó például időről időre beszámol arról, hogy már készen vannak az iráni bombázás tervei. Erre menetrendszerűen érkezik az iráni válasz. Az ország amerikai csapatokkal van körülvéve, és ebből a tényből a teheráni vezetők azt a következtetést vonták le, hogy Iránt akarják megtámadni. Már az iraki háború kitörése előtt is azt hangoztatták a vezetők, tudják, hogy a valódi célpont Irán. Így az Európai Unió, Oroszország vagy Kína tárgyalhat ugyan Iránnal, ám valójában Washingtonnak kellene asztalhoz ülnie Teheránnal, mégpedig egyenrangú félként, előfeltételek nélkül.
– Osztja azt a véleményt, hogy Irán csak békés atomprogramot folytat?
– Ha a dúsítás során az uránt öt-hat százalékig dúsítják, akkor polgári célra használható. Katonai felhasználásra 90 százalék fölé kell dúsítani. Maga a technológia alkalmas arra, hogy sok idővel, pénzzel, energiával nukleáris fegyver minőségű anyagot állítsanak elő. Az irániak szerint erről nincs szó, az a mennyiség és az a minőség, amilyet előállítottak, semmire sem elég, legfeljebb műszaki előrelépésnek tekinthető. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség közlése szerint az év végéig Teherán háromezer centrifugát kívánt volna üzembe állítani, de ennek egyelőre semmi jele. Ahhoz, hogy jelentős mennyiségű anyagot tudjanak előállítani, legalább 50-60 ezer centrifugának kellene folyamatosan működnie. A jelenlegi tudásunk szerint tehát Irán nem képes nagy mennyiségű nukleáris hasadóanyagot dúsítani. Legalább tíz év kell ahhoz, hogy atomfegyvert tudjanak előállítani. Épp ezért lenne nagyon fontos tárgyalni, komolyan megfontolni bizonyos iráni javaslatokat. A nemzetközi közösség számára az iráni válság intő jelzés arra, hogy a fejlődő világ államai is eljutottak immár a műszaki fejlődés olyan szintjére, ahol felmerül az igény nemcsak a nukleáris energia békés felhasználására, atomerőművekre, de az önálló üzemanyag-előállításra is. Teherán csak az első, jönni fognak az újabb államok. Irán elindult ezen az úton, és nagyban függ a nemzetközi közösségtől, hogy hol áll meg. A totális konfrontációval nem megyünk semmire.
origo.hu
A forrófejű Magyar Péter reagált a Tisza-lista kiszivárgására
