Ábrahám és fiai

Fokozza az iszlám védekezését a politikai-katonai fenyegetettség érzése: ez tükröződik a pápa szavai körül kialakult helyzetben is. A két vallás egymáshoz való viszonya nem egyöntetű, hiszen más Teréz anya és más Bush elnök kereszténysége, másképp tapasztalja a muzulmánok közelségét egy mai szíriai keresztyén, másképp az egyiptomi kopt. Németh Pál iszlámkutatóval arról beszélgettünk, hogyan alakult a két meghatározó kultúra egymással szembeni álláspontja a történelem során.
– Harminc évvel ezelőtt a katolikus egyház feje egy zártkörű tudományos összejövetelen bármit mondhatott az iszlámról anélkül, hogy erről a muzulmán világ tudomást szerzett volna. Az iszlám országok akkor még nem voltak olyan mértékben vallási meghatározottságúak, mint manapság. Más volt a világpolitikai környezet is – vázolja fel a jelenlegi vallásközi konfliktus történeti hátterét Németh Pál református lelkész, iszlámkutató.
A muzulmánok annak idején nem találtak semmi kivetnivalót abban, ha egy arab iszlám állam taktikai vagy gazdasági okokból jó kapcsolatokat ápolt a marxista, ateista világnézetű Szovjetunióval. Az 1979-es iráni forradalommal azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Világossá vált, hogy létrehozható egy radikális, vallási meghatározottságú társadalmi-politikai tényező: az iszlám állam; ez minden – fundamentalistának nevezett – iszlám mozgalom végső célkitűzése.
Még érzékenyebbé tette az iszlám hitűeket az afganisztáni és az iráni háború, gyorsabbá váltak a reakcióik az őket ért – vélt vagy valós – támadásokra. A történelmi tapasztalatok, emlékek felértékelődtek. A fenyegetettség érzése irracionálisan túlzóvá teszi a védekezési mechanizmusokat. Ez tükröződik abban is, hogy a pápa kifogásolt szavai körül kialakult helyzetben túlreagálják a történteket. Ugyanakkor tény, hogy a fenyegetettségérzés nem vallási, hanem politikai természetű. A nyugati politikai manőverek és mozgalmak által az iszlám világ területén létesített Izrael állam s a neki nyújtott katonai-politikai védelem a keresztes hadjáratokra és azok következményeire emlékezteti a muzulmánokat. Nem a zsidó vagy a keresztyén vallással van bajuk – hiszen iszlám területen mindig éltek zsidók és keresztyének –, hanem e vallások politikai extremitásaival. Ráadásul Amerika már a második világháborúban való részvételt is keresztes háborúként értelmezte, s Bush Afganisztánt illetően ugyanezt a kifejezést használta, ami az iszlám világban óriási megbotránkozást okozott. Véleményük szerint a keresztyén vallásból nem következik a keresztes háború. Ez egyébként összecseng a felvilágosodás utáni keresztyénség, valamint a nyugati gondolkodó, Hegel véleményével: „A keresztények meghódították Jeruzsálemet, de szellemükben az ellenkezőjét hozták vissza annak, amit kerestek… A sírban a keresztény világ nem találta meg azt, ami számára végső igazság. Ebben a sírban a kereszténység újra azt a választ kapta, mint a tanítványok, amikor ott az Úr testét keresték: Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincsen itt, hanem feltámadott” (Lukács evangéliuma, 24:5-6).
A tiltakozások teológiai hátteréről szólva a kutató kifejti: az iszlám meggyőződése szerint egyetlen isten van, ezért egyetlen kinyilatkoztatás és vallás létezhet csupán. A Korán azonban nem az egyetlen, csak végső formája a kinyilatkoztatásnak, amelyből szerintük Isten korábban is bocsátott le részleteket. A Korán említi Ábrahám és Mózes iratait, a Tórát, Dávid zsoltárait és a Jézusról szóló evangéliumot, bár nem a mai, hanem „hamisítás előtti”, eredeti formájukról beszél. Sok muzulmán teológus szerint a Bibliát és a Koránt egyenlő figyelemmel és tisztelettel kell olvasni. Emiatt a zsidókat és a keresztyéneket többnyire az iszlám társadalom kebelébe tartozó, az állam türelmét és védelmét élvező alattvalókként kezelik.
A muzulmánok legsúlyosabb problémának a keresztyén társadalom erkölcsi szétesését tartják, mindenekelőtt azokat a jelenségeket, amelyek a családi életet veszélyeztetik: a szexuális szabadosságot, a nyílt homoszexualitást. A problémák gyökerét abban látják, hogy a társadalom nem az isteni „rend” szerint szerveződik. A vallás terén szerintük nincs helye sem élcelődésnek, sem humornak. Elképzelhető, hogy egy amerikai prédikátor azzal kezdi a beszédét, hogy jól megnevetteti a gyülekezetet, de az iszlámban ez képtelenség. Itt a vallás nem tréfadolog. Az aszlama ige, amelyből az „iszlám” szó származik, azt jelenti: „meghódol, megalázza magát, engedelmeskedik”.
Súlyos teológiai kérdést vetett fel az iszlám megjelenése a keresztyén Nyugat számára: az új vallás puszta létével kétségbe vonta a bibliai kinyilatkoztatás kizárólagossági igényét. Damaszkuszi Szent János egyik jelentős művében keresztyén eretnekségként emlékezik meg az iszlámról, amely szerinte az iszmáeliták más népeket tévelygésbe vivő vallása, s így nem más, mint „prodromosz tou Antichrisztou” – az Antikrisztus előfutára. Ez a vélemény a reformáció koráig tartotta magát annak ellenére, hogy a középkori skolasztikus gondolkodásra igen erős hatást tett az iszlám: akkoriban sorra lefordították latinra a nagy muzulmán szerzők filozófiai-teológiai műveit, sőt Arisztotelész műveit a középkor Európája egy arab tudós, Averroes közvetítésével ismerte meg – így az iszlám teológia befolyással volt a keresztyén gondolkodásra.
Luther és tanítványai (Melanchthon) egész antikrisztológiát építettek ki az iszlám ellen. Luther álláspontja a következő volt: „Az Antikrisztus megtestesülése egyaránt a pápa és a török, mivel az ember is testből és lélekből áll.” A magyar reformátorok nem másolták szolgai módon a lutheri álláspontot, hanem a törökökről szerzett saját tapasztalataik alapján árnyalták a problémát. Szerintük a török Isten büntetőeszköze; az általa okozott szenvedések a megtérés szükségességét és sürgősségét teszik hangsúlyossá. Az iszlám jelenléte csupán ideiglenes; Isten vagy eltörli a föld színéről, vagy hívei is az igaz hit követői lesznek.
A felvilágosodás új szemléletet hozott az európai vallásfilozófiában: a gondolkodók kezdték a fejlődés elvéből kiindulva vizsgálni a vallást, s úgy vélték, a jövő vallása mindinkább erkölcsi tartalmú lesz, s egyre kevesebb szerepet játszanak benne a dogmák. Lessing, a német felvilágosodás egyik legeredetibb gondolkodója A bölcs Náthán címmel egész drámai költeményt szentelt annak, hogy megvilágítsa a három monoteista világvallás egymáshoz való viszonyát a felvilágosodás nézőpontjából; művében a dogmatikai ellentétek háttérbe szorulnak a szív tisztasága, a szándék nemessége mögött. A XX. század jelentős protestáns teológus tudósa, Adolf von Harnack nagyszabású dogmatörténetében az iszlámot már a keresztyénség eltorzított formájának tekinti. Ám voltak olyanok is, akik dialógusra törekedtek. Egyes teológusok szerint a keresztyénség és az iszlám az üdvösség párhuzamosan futó két útja. Ábrahám atyja Izraelnek, vagyis a zsidó népnek; ebből a népből született Krisztus, akitől a lelki Izrael, az egyház ered – amely várja Krisztus második eljövetelét. Ugyanez a séma megjelenik az iszlám oldalán: Ábrahám atyja Iszmáelnek és az arab népnek; ebből a népből született Mohamed, akitől a lelki Iszmáel, az iszlám ered – amely ugyancsak várja Krisztus második eljövetelét. Ez a modell tetszetős Németh Pál szerint, de nem magyarázza meg a legfontosabb kérdéseket.
A pápa által idézett szövegben a józan ésszel szemben álló vallásként szerepel az iszlám. Németh Pál ezzel kapcsolatban Tertullianus egyházatya sok vitát kiváltott szavait idézi a természeténél fogva keresztyén lélekről, amely: „habár a test börtöne korlátozza, habár ostoba nevelés és tanítás hálózza körül, habár érzéki élvezetek gyöngítik erejét, habár hamis istenek rabszolgasága gyötri, mégis amikor magára eszmél, mint valami mámorból vagy álomból, vagy valami nyavalyából, visszanyeri immár egészségét”. Ehhez hasonlóan látják saját vallásukat az iszlám követői. Szerintük az emberi lélek természetes hajlama szerint mozlim, minden újszülött e hajlammal érkezik a világra. Nézetük szerint ami idegen az iszlámtól, az idegen az emberi természettől is. A hit és az értelem a mozlimoknál sosem kerülhet szembe egymással. Tertullianus még úgy gondolkodott, hogy jóllehet az emberi lélek természeténél fogva keresztyén, az emberek mégsem születnek Krisztus-hívőknek, legfeljebb azzá válnak; iszlám felfogásban azonban mindenki mozlimnak születik, csak környezete torzítja az embert keresztyénné, zsidóvá vagy zoroasztriánussá.
– Nemcsak az emberről alkotott általános kép, hanem a vallásos hit is más az iszlámban – mondja Németh Pál. – Nálunk a hit fogalmához hozzátartozik valami, ami túl van az emberi lehetőségek határain. Hinni csak olyasmiben lehet, amit erőfeszítéseinkkel, törekvéseinkkel, tudásunkkal nem tudunk megismerni. A hitünk tárgya és a hit képessége is túl van emberi lehetőségeinken; a hitben a lehetetlenre vállalkozunk. Ez a gondolat kapott örök érvényű megfogalmazást a Tertullianusnak tulajdonított mondásban: „Credo quia absurdum” – hiszem, mert képtelenség. Az iszlám hitfogalma lényegesen különbözik ettől: szerinte a vallás csupán belátás kérdése. A teremtett világban ott vannak Isten hatalmának félreismerhetetlen jelei, s ott van maga az emberi értelem, amely képes e jelek olvasására és megértésére. Ott van a társadalomnak az isteni törvények szerinti rendje, amelyben az égi bölcsesség szemlélhető és felfogható. Ezért a muzulmánok meg akarják szüntetni annak a lehetőségét is, hogy vallásukban a képtelenségnek, az abszurditásnak bármely vonását lássa valaki.
A kérdésre, hogy eleve sajátja-e az iszlámnak a militarizmus, a kutató így felel:
– A Korán kimondja, mégpedig közvetlenül a híres, úgynevezett Trón-versben, hogy nem lehet kényszert alkalmazni a vallásban. Ezzel szemben a muzulmánok missziói aktivitása igen nagy, s bizony tapasztalható náluk erőszakoskodás. A dzsihád szó eredeti jelentése erőfeszítés, buzgóság, de ez mindenekelőtt a saját rossz hajlamaink feletti győzelem kivívására vonatkozik, s csak szélsőséges esetben jelenthet védekező háborút. Nem igaz, hogy egy igazhitűnek mennyei javakban lesz része, ha gyaurokat öl; azonban ha valaki az igaz hit érdekében, az Istenért folytatott harcban esik el, önfeláldozásának jutalma a „mennyei öröm” a muzulmánok szerint.