Aki jogerősen nincs többé

Szekeres Imrét – szegényt – lassan majd lehúzom a listámról. Ez nem jelenti azt, hogy jövő nyáron már összejövünk családostul, esténként együtt főzünk jó csípős lecsót, s míg mi ketten, Imre meg jómagam, férfiasan elbeszélgetünk, esetleg malac vicceket mesélünk egymásnak, addig az asszonyok megbeszélik a háztartás ügyes-bajos dolgait – nem, ilyen talán nem lesz. De Szekeres Imrének nincs helye a listámon többé. Mert Szekeres Imre elveszett. Bizony. Szekeres Imre nemrég még megvolt – és most már nincs meg. De mi történt? Ez történt:
„Szekeres Imre pert vesztett a Magyar Nemzettel szemben. A Fővárosi Ítélőtábla szerint megalapozottan állította a Magyar Nemzet 2006. január 24-én megjelent írásában azt, hogy Szekeres közeli munkakapcsolatban állt azzal a Pap Jánossal, aki szigorú büntetést kért egy ’56-os forradalmárra.
Pap miatt Brusznyai Árpád tanárt felakasztották, holott csak börtönbüntetésre ítélték. Pap János a Veszprém megyei MSZMP első titkára volt, amikor Szekeres Imre KISZ-titkár. A szocialista politikus időközben el akart állni a pertől, arra hivatkozva, hogy honvédelmi miniszter lett, ám az alperes Magyar Nemzet nem járult ehhez hozzá.”
Attól persze még nem tűnik el valaki örökre, hogy elveszít egy pert. Csak akkor történhet meg az efféle szörnyűség, ha az illető létezése egy bíróság ítéletétől függ. Vagyis, amikor egy embernek nincsen fogalma arról, ki is ő valójában, és a bíróság ítéletére bízza ennek kimondását. Vagy – rosszabb esetben –, amikor egy ember pontosan tudja, kicsoda is ő valójában, de mert ez kellemetlen számára, és egykori önmaga útjában áll jelenkori önmagának, karrierjének, s hogy megszüntesse ezt a nehezen, vagy éppenséggel sehogy sem feldolgozható állapotot, a bírósággal igyekszik kimondatni, hogy egykori önmaga nincs. Nem is volt soha.
Nos, egészen addig, ameddig a bíróság az ilyen ember kívánalmai szerinti ítéleteket hoz, az ilyen ember van. Létezik. Sőt, elemében van. Olyan lesz, mint a Takonypóc a Pókemberből. Tudják, aki megiszik valami löttyöt, és ettől emberfeletti ereje lesz. A mi emberünk is duzzad az erőtől, energiától, tettvágytól, úgy érzi, nem állíthatja meg többé senki és semmi, nincs előtte akadály, mert ő: Ő. És erről immár bírósági ítélete is van, jogerős, megfellebbezhetetlen, örökérvényű, kőbe vésett. Akiről bíróság mondja ki, hogy egykor nem is létezett, múltja nincs – az másodszor születik. S ebből a szempontból szinte elhanyagolható, hogy az egész magyar rendszerváltás ebben a hamis illúzióban fogant. Bírósági ítélete akkor is csak keveseknek, kiválasztottaknak van a múlttalanságról.
Szekeres Imre ezek közé tartozott, egészen 2006. augusztus 31-ig. Ugyanis Szekeres Imrének a következő bírósági ítélet állt rendelkezésére egészen addig a napig: „Szekeres Imre, az MSZP elnökhelyettese pert nyert a Magyar Nemzet ellen. Ezt a szocialista párt sajtóosztálya közölte csütörtökön az MTI-vel. Az MSZP tájékoztatása szerint a Fővárosi Bíróság március 28-i jogerős ítéletében már harmadik alkalommal marasztalta el a napilapot, amiért a Magyar Nemzet Szekeres Imrét az egykori MSZMP megyei titkár Pap János beosztottjaként aposztrofálta, aki azonosult az ’56-os megtorlásokkal.”
A szocialista párt közleménye kitér arra, hogy a bíróság a lapot a témában először egy 2001-ben megjelent írás kapcsán kötelezte helyreigazításra, „hiszen Szekeres Imre nem volt az MSZMP apparátusának tagja, és életkoránál fogva sem lehetett részese a megtorlásoknak, 1956-ban ugyanis 6 éves volt”.
A bíróság akkor a cikkíró Bayer Zsoltot és a Magyar Nemzetet helyreigazításra, valamint kártérítésre ítélte. Az MSZP kiemeli: Szekeres Imre ezt a 400 ezer forintot a jászberényi gyermekkórháznak adományozta. A közlemény szerint a bíróság ugyan eltiltotta a lapot a további jogsértéstől, ennek ellenére 2005 októberében Pilhál György, majd 2006 januárjában Fodor András visszatért a hamis vádaskodáshoz. „A Magyar Nemzetet Pilhál György cikke miatt másodfokon, jogerősen helyreigazításra kötelezte, Fodor András írását egyelőre első fokon ítélte el a bíróság” – szerepel az MSZP kommünikéjében.
A tájékoztatás kitér arra: Szekeres Imre a Kossuth rádió ellen is pert nyert, amiért a Vasárnapi Újság egyik adásában őt Pap János segítőjeként, jobbkezeként tüntették fel, aki azonosult volna az 1956-os forradalom utáni megtorlásokban tanúsított magatartásával.
Ne, kérem önöket, ne ragadjanak le annál a teljesen mellékes, elhanyagolható, banális körülménynél, miszerint a bíróság 2003-ban jogerős ítéletet hoz arról, hogy Szekeres Imre nem volt Pap János közeli munkatársa, majd a bíróság 2006-ban jogerős ítéletet hoz arról, hogy Szekeres Imre közeli munkatársa volt Pap Jánosnak. Számtalan véletlen szerencsétlen összejátszása okozhat ilyen furcsaságokat. Például vegyük azt az esetet, hogy az első ítéletet hozó bíró a Plútón született és ott is nőtt fel, s a tudomány jelenlegi állása szerint a Plútó még csak nem is bolygó. Így fordulhatott elő, hogy szerinte Szekeres Imre nem volt Pap János közeli munkatársa. Ugyanis aki nem a Plútón nőtt fel, az egész egyszerűen eo ipso és a priori tudja, hogy egy hajdani KISZ-führer a klozetra se mert kimenni a megyei pártfőnök engedélye nélkül, ugyanis egész egyszerűen így működött a rendszer, hogy ne mondjam, ez volt a rendszer veleje. Az pedig, hogy „Szekeres Imre életkoránál fogva sem lehetett részese a megtorlásoknak, ugyanis 1956-ban 6 éves volt”, tökéletesen értelmetlen, irreleváns megállapítás. Illetve: ha fenti megállapítás érvényes, fontos és releváns, akkor át kell értékelnünk az egész világ- és az egész magyar irodalmat, és hamar kánonba kell foglalnunk, hogy Babits Mihály hülye volt, mert leírta ezt: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.” Nála pedig csak József Attila volt hülyébb, amikor papírra vetette emezt: „Nem szolgálok nyomorító hatalmakat.” Mindezt bizony nem spórolhatjuk meg, ha valamiféle érvényes kapaszkodót akarunk találni magunknak ebben a rohadt világban.
De, ismétlem, ez most mind nem számít. Sőt, még az sem számít, hogy Pap János – akinek Szekeres Imre a bíróság legutolsó ítélete szerint mégiscsak táskahordozója volt – egy nyomorult, gyáva, rohadt kis gyilkos volt. Egy tetű. És még csak az sem számít, hogy ebben a nyomorult, gyáva, rohadt kis gyilkosban legalább volt annyi becsület és bátorság, hogy golyót röpítsen saját aljas fejébe. Nem érdekes. Egy dolog érdekes csupán: hogy Szekeres Imrének egészen 2006. augusztus 31-ig bírósági papírja volt arról, hogy ő nem volt. Hogy nincs múltja. Hogy szintúgy a Plútóról származik. És ugyanez a bíróság 2006. augusztus 31-én visszarángatta Szekeres Imrét ide, a Földre. Hirtelen feltámadt Szekeres Imre múltja, és kiderült, hogy ő mégiscsak volt.
Szekeres Imrének eddig papírja volt arról, méghozzá jogerős, hogy ő nem volt. És Szekeres Imre ettől a papírtól lett. Most Szekeres Imrének papírja van róla, méghozzá jogerős, hogy ő mégiscsak volt. És Szekeres Imre ettől a papírtól eltűnt. Nincsen többé.
Semmi kis elégtétel ez nekem. Mert hát 2003-ban én voltam a Szekeres Imrét lehetővé tevő bírósági ítélet vesztes alanya. És azt hiszitek, most győztesnek érzem magam? Ugyan. Ebben az országban? Ahol ezek, akik most vannak, mind-mind vannak és lehetnek? Nincs itt győztes, senki sem. Inkább, mondom, sajnálom Szekeres Imrét. Az embert, aki nincs többé, mert kiderült, hogy mégis volt valamikor.
De Imre bátyám, azt a félmilliócskát, amit 2003-ban kapott, nincs kedve visszaküldeni? Nincs… Sejtettem. Meg aztán, egy ember, aki nincs többé, nem is utalgathat pénzeket. Igaza van. Legyen ez a pénz az ára annak, hogy ön három évig volt. Jogerősen.