Az alkotó szörnyeteg

Hatvan évvel ezelőtt, 1945. január 21-én különös látogató érkezett a váci ferencesek kolostorába: Matuska Szilveszter, a „biatorbágyi rém” tette tiszteletét a szerzeteseknél. A látogatás nem volt véletlen, hiszen Matuska igencsak nagyra tartotta a barátokat. Mindez az egyik börtönlelkésznek, Riba Hugónak (1893–1938) volt köszönhető, aki szolgálati ideje alatt tapintatos lelkipásztori munkája eredményeként különösen közel került a zavart lelkű elítélthez.
A háború vége felé több találatot kapott váci rendház lakói ekkor már visszaköltöztek a légoltalmi pincéből celláikba, de az ostromállapot továbbra is szörnyű megpróbáltatásokat jelentett. Az áramszolgáltatás ingadozott, a vezetékes víz szolgáltatása megszűnt, hosszú, sebtében kiépített csigasoron húzták fel a Duna vizét, amelyet mosáshoz, mosogatáshoz és főzéshez használtak. „Ivóvizet nem szabad a Dunáról vinni, mert a sok emberi és állati hullától fertőződik a víz” – jegyezték fel a historia domusba.
A németek után oroszok fosztogattak mindenfelé. Vitték, ami mozdítható volt: az élelmiszertől kezdve a dohányon át a szerzetesek órájáig. Kifosztották a kamrát, a füstölőt, a pincét. December 10-én például ezt jegyezték fel: „Este a pincébe jött egy orosz tiszt. Előbb csak bort kért, de később, amikor megjöttek »fogdmegjei«, láttuk a dolog lényegét, nőt kerestek. Villanylámpával mindenki szemébe világítottak, hogy a nekik való »fiatal bárisnyát« kiválasszák. De nem sikerült, megvédte házunkat a jó Isten.”
A polgári lakosságon elkövetett erőszak szörnyű példáinak sokaságát jegyezték fel a háztörténetekben, talán öntudatlanul is azzal a szándékkal, hogy név és pontos adatok nélkül, de dokumentálják a megszálló csapatok által elkövetett bűnöket.
Nos, ilyen körülmények közepette kell elképzelnünk a január 21-i látogatást. A háztörténet jegyzője röviden így számolt be a történtekről: „Matuska Szilveszter, a »biatorbágyi rém« kiszabadulván a fegyházból felkeresett a rendházban. A fegyintézetben az oroszok részére gyógyszer van felraktározva. Matuska állítólag a kórház gondnoka lett.”
Igaz, nem igaz a gondnoki megbízatás, ma már nehezen kideríthető. Fekvőbeteg-ellátás 1945 januárjában több helyen is volt Vácott: az irgalmasok rendházban, a városi magánkórházban, a tisztiorvosi hivatalban és a szülőotthonban. Nem különösebben valószínű, hogy a biatorbágyi robbantót bármelyik intézményben is szívesen alkalmazták volna.
Matuska váci szabadulásával kapcsolatban több történet is kering a városban. Az egyik anekdota szerint, amikor kiengedték börtönéből, személyes holmiját – katonaládába csomagolva – egykori nevelőtisztjére bízta azzal a kéréssel, hogy őrizze meg, hamarosan visszatér érte, csak előbb hazalátogat Csantavérre. Többet persze sohasem fordult meg börtöne közelében, de a városban még időzhetett egy kicsit. Betért többek között a főtéren álló gyógyszertárba is, ahol fejfájásra keresett orvosságot. Amíg kiszolgálták, felfedezte az üzletben várakozó Pétery József váci püspököt és titkárját. Hozzájuk lépett, és kedélyesen bemutatkozott: Jó napot kívánok, Matuska Szilveszter vagyok, a biatorbágyi rém… Ezután valószínűleg csakugyan hazatért, hiszen szülőfalujában, Csantavéren még látni vélték, de a háború utáni nagy felfordulásban örökre nyoma veszett.
Matuska Szilveszter életének még ma is sok homályos pontja van, s ezekre talán sohasem derül fény. Lehetséges, hogy csakugyan tudathasadásban szenvedett. A hazai terrorizmus történetének hírhedt figurája 1931. szeptember 13-án, a robbantás után maga is orvosi ellátásra jelentkezett a huszonkét halálos és tizenhét súlyos sebesüléssel járó biatorbágyi merénylet színhelyén. Elmondása szerint a gyorsvonat utolsó kocsijában utazott, és legurult a töltésről, így sérült meg. Zavart viselkedése hamar gyanút keltett, és amikor a nyomozás során kiderült, hogy júliusban tíz kilogramm ekrazitot, továbbá gyutacsokat és gyújtótöltést vásárolt, a feltételezés beigazolódni látszott. Matuskát elfogták.
A nyomozás során a gyanú először egy kommunista ifjúmunkásra, Leipnik Mártonra terelődött. A helyszínen talált gépelt röpirat is a politikai terrortámadás elméletét látszott megerősíteni: „Munkások, nincsen jogotok, hát majd mi kieszközöljük a kapitalistákkal szemben. Minden hónapban hallani fogtok rólunk, mert a mi barátaink mindenhol otthon vannak. Nincs munkaalkalom, hát majd mi csinálunk. Mindent a kapitalisták fizetnek meg. Ne féljetek, a benzin nem fogy el.”
Őrizetbe vették Tóth Géza biatorbágyi pincért is, akit elhagyott szeretője jelentett fel. Hamarosan kiderült, hogy a nyomozás zsákutcába jutott, és az igazi gyanúsított Matuska Szilveszter.
A három év múlva, 1934. november 5-én kezdődött perében gyakran hivatkozott az életét alakító és megkeserítő „Leók”-ra, akiknek utasításait követte. Az egyik Leó hipnotizálta, a másik becsapta, a harmadik Leó maga volt a sátán. Nem csoda, ha a kortársak zseniális őrült szörnyetegnek látták a merénylőt. A Magyar Országos Tudósító ezt írta a tárgyalásról: Matuska kihallgatása kezdetén mókázó jellegű, félhülyét tettető válaszokkal kezdi feleleteit. A tanácselnök rászól: „Ne feledje el, hogy ön intelligens ember, és így is beszéljen! – Erre büszke is vagyok – jegyzi meg a vádlott.” A továbbiakban elmebajt mímelő magatartása miatt a tanácselnök megjegyzi: „Maga nem védekezett azzal, hogy elmebajos. Nem – mondja a Matuska –, ha ezt tenném, akkor mókákat kellene csinálnom.” De rögtön ezután vallott az életét irányító „Leókról”. Móka volt ez csupán, színlelt háborodottság? Ki tudja.
Különös módon Matuskának úgy sikerült elkerülnie a halálos ítéletet, hogy más robbantás is szerepelt a számláján: 1930 decemberében és 1931 januárjában ő követte le az Ansbach melletti merényleteket, amelyek során szerencsére személyi sérülés nem történt. Ausztriában hat év fegyházra ítélték, nálunk halálra. Ausztriában nem volt halálbüntetés, ezért az ítéletet a kiadatási egyezmény alapján életfogytiglanira változtatták.
Váci fegyőrei, nevelőtisztje szerint Matuska a művészet számtalan ága iránt érdeklődő ember volt. Festett, rajzolt, hangszeren játszott, énekkarban énekelt. De nem barátkozott senkivel. „Művész”, meg nem értett, magányos „zseni”. Az osztrák, majd a magyar fegyházakban filmforgatókönyveket írt: A vörös lobogós templom; A postagalamb; A császár mint paraszt; A rendőr barátsága. Találmányokon, technikai újításokon törte a fejét, bonyolult szerkezeteket és további merényleteket tervezett saját maga szórakoztatására.
Ez a magányos ember valósággal rajongott kislányáért, feleségéért, szüleiért. Leveleket, rajzokat küldött nekik emlékbe. Szomjazta családtagjai szeretetét. Rejtélyes, érthetetlen alak. Riba Hugó börtönlelkésznek a Matuska Szilveszter szüleihez írt egyik levelében ez áll: „Fiuk igen értékes ember. Nem tudom magamnak megmagyarázni tettét. Példás életű, szorgalmas, és minden jó alkalmazható reá.”
Ahogyan a teljes ismeretlenségből lépett szörnyű tettével a történelem színpadára, úgy is tűnt el róla. Titkát magával vitte, és ma már csak nehezen összeszedegethető kis töredékekből próbálhatjuk meg rekonstruálni, ki is volt az ország életét felkavaró merénylő.